Az első érintéstől az utolsóig szikrázott a levegő
Talán ő túlságosan is törődött velem, én pedig elhanyagoltam őt. Türelmes volt velem, törődött velem. De én nem bántam vele így. Nem értékeltem eléggé...ő volt az egyetlen, aki kitartott mellettem, amikor az orvos azt mondta „reménytelen“.
Semmi sem történt, de egy váratlan pillanatban az egész világom összeomlott. Nem is tudtam azonnal rájönni, hogy mi történik, néhány percbe beletellett, de aztán úgy éreztem, hogy méterekkel vagyok a föld alatt.
Leginkább csak ültem, némán...és egy távoli pontot bámultam. Nem éreztem semmit, mert nem engedtem magamnak, hogy bármit is érezzek. A szemeim, amelyek általában csillogtak, most „halottak“ voltak, élettelenek. Nem volt értelme semminek. A napjaim ugyanúgy teltek. A legkisebb dolgok is zavartak, a legáltalánosabb helyeken. Mint az a kis fekete madár, a nem olyan régen kimeszelt fehér falon, az odaszáradt festékpaca a szoba kilincsén, vagy a fotelba ledobott pokróckupac. A szemeim nem pislogtak. Minden alkalommal megteltek könnyel, majd szorosan lecsuktam őket, hogy visszatartsam. Nem voltam szomorú, legalábbis nem éreztem magam annak, de mégis a könnyek ott ültek a szemem sarkában.
Depressziós...ez voltam én. De kérdem én, vajon mit vár a világ egy olyan lánytól, aki a szeme láttára veszített el mindent. Egy olyan lánytól, akinek egyik percről a másikra megváltozott az élete.
A szüleim a szemem láttára haltak meg....autóbaleset...ilyen egyszerü, egyetlen szó. Talán el is fogadnám azt a szomorú tényt, hogy nincsennek többé, ha én is velük haltam volna meg, vagy ha az ő hibájuk lett volna. De nem....az a nap mindent megváltoztatott.
Az egykoron életvidám lányból, most egy romhalmaz lett, nem maradt senkim, kivéve őt.
Amikor felébredtem minden zavaros volt. Nem tudtam kiszúrni pontosan azt az egy madarat a falon, a hibásat, amelyik nem volt olyan tökéletesen kidolgozva, mint a többi, a pokrócok is megváltoztak. Legtöbbször úgy éreztem, hogy én vagyok az a hiba, minden körülöttem gyönyörü volt, és élettel teli. Csak én voltam kívülálló...én voltam az idenemillő „tárgy“ ebben a rendezett szobában. Minden körülöttem tökéletesen müködött, csak én nem. Ugy éreztem magam, mintha egyedül állnék egy zsúfolt teremben. Meg sem mozdultam, féltem a következményektől.
Ugy éreztem, mintha lassan elmerülnék. Ha elképzelsz egy vízzel teli kádat egy személlyel benne, az nyugodt és mozdulatlan. De abban a pillanatban, ha valami más is bekerül a test mellé a vízbe, az egykor nyugodt víz felkavarodik és megállíthatatlan lesz. Igy éreztem magam. Olyan volt, mintha maga az élet lenne az a tárgy, ami mindent kizökkent. Amikor a víz szintje emelkedett, egyre jobban süllyedtem én is. Minnél magasabb lett a víz szintje, annál kevesebb külső hangot érzékeltem. Minden amit az emberek beszéltek körülöttem a víz mélységében ragadt, hozzám nem ért el.
De Liam hangját mindig meghallottam. Hallottam a kedvességet a hangjában, a szavai könnyüek voltak, de értékesek. Nem kérdezte, hogy jól vagyok-e, mert tudta, hogy még én magam sem tudom rá a választ. Sosem tudtam, hogy hogyan is érzem magam pontosan, de ő mindig megtalálta a módját, hogy segítsen. Amikor úgy éreztem, hogy túlságosan is elmerülök a vízben, az ő karjai voltak azok, amelyek a felszínen tartottak.
Érzékenység.- egy egyszerü szó, amely az érzékenyből származik. Nem egy „hangos“ szó, nem füződnek hozzá érzelmek.
De számomra, egy gyönyörü szó. Annyi érzelem és jelentés van-e mögött a szó mögött, amelyeket csak azok az emberek érzékelhettek, akik megfelő értékekkel és minőséggel rendelkeztek....és ő pontosan ilyen ember volt.
Nem úgy értem, hogy minden nap minden percében kimutatja, hogy ő milyen érzékeny és együttérző. Az egy olyan oldala, amelyet csak nagyon kevés embernek mutat meg. Mélyen el van rejtve benne, rengeteg réteggel...rétegekkel amelyek azt a különleges tulajdonságot takarják.
Azonnal észreveszi ha valami zavar, amint belenéz a szemeimbe. A szem rengeteg mindent elárul, egy adott személyről. Amikor mosolygok, de a szemeimből kiolvassa a legapróbb gondokat is. Egy kicsit kancsallá válnak, amikor kiborulok, vagy amikor megpróbálom elrejteni a szomorúságot. Amikor sebezhetővé válok, a könnyek utat törnek maguknak, de az ő kezei azok, amelyek letörlik azokat. A kezei azonnal ott voltak, amikor remegni kezdtem, a legkisebb érintéséből is tudtam, hogy ő melettem van. Nem csak pszichikailag, de érzelmileg is.
Nem értette, hogy miért törtek rám hirtelen ezek a dolgok, érzések, de nem is kellett értenie.
Ott volt mellettem, és számomra ez volt a legfontosabb. Közel húzott magához, én pedig a mellkasához bújtam, hogy érezzem a teste melegét, a szíve dobbanását. Nem mondott semmit, meg sem mozdult, csak erősen ölelt, és amikor így ölelt, úgy éreztem, hogy az első érintéstől az utolsóig szikrázott a levegő.
Annyi sok időt töltött azzal, hogy megpróbált megvigasztalni, hogy elfelejtettem, hogy néha neki is vigaszra van szüksége.
Ebben a hatalmas világban könnyü magányosnak érezni magadat. Könnyü belecsúszni a járda repedéseibe egy nagy városban, könnyü hagyni, hogy az erős esővíz magával ragadjon a csatornákba. De amikor vele voltam, sosem éreztem magam magányosnak. Talán azoknak a nagy barna szemeknek köszönhetően, amelyek mindig magukkal ragadtak. Vagy a tetoválások a karján, amikor keresztül húztam rajta az újjaimat ha ideges voltam. Vagy talán csak a jelenléte volt a megoldás mindenre. Senki sem becsüli meg valaki pszichikai és érzelmi támaszát egészen addig, amíg rá nem szorul, amíg az idő kegyetlenebbé nem válik.
De ami a legjobban számítot nekem az az volt, hogy ő mindezek ellenére szeretet engem. Nem úgy nézett rám, mint egy sérült lelkü személyre, nem akart erővel rendbehozni. Az adott pillanatban élt velem együtt, a pillanatban, amely megadatott nekünk. Velem volt azokban a percekben, amikor a szemeim újra és újra elveszítették a ragyogást, erősen tartott a karjaiban, és nem eresztett.
Megérezte ha a sírás kerülgetett, és a karjaiba zárt. Mellettem volt, amikor úgy éreztem, hogy az életemnek nincs többé értelme. Amikor végignézett testem minden négyzetcentiméterén, mélyen a szemembe nézett, és azt mondta, hogy gyönyörü vagyok, és semmi és senki más nem számít.
A világnak ő csak egy srác volt. De számomra sokkal több volt annál. A világ csak egy gyenge, híres srácnak látta, méregdrága ruhákban. De valójában ő volt a legerősebb, maga az akarás, és erő, a „kéreg“ ...ő volt az, aki mindent összetartott. Nélküle minden szétesett volna, akárcsak egy fa, ha hiányozna a kérge, amely szilárdan tartja a föld felszínén. Számomra ő volt a kéreg, biztonságban tartott, miközben el volt rejtve azokban a drága ruhákban.
Mindenen végigsegített, akkor is, ha ez nem a kötelessége. Amikor nem érdemeltem meg a szerelmét vagy a törődését ő mellettem volt. Akkor is, amikor üvöltöttem vele, hogy tünjön el, hogy nincs rá szükségem...egy tapottat sem mozdult. Közelebb lépett hozzám, de én elutasítottam, megütöttem. De ő nem tágított, erősen szorított, amíg meg nem nyugodtam. Megértette velem, hogy erős vagyok és együtt túljutunk ezen.
Mindig is élettelennek éreztem magam. De amikor ő boldog volt, és velem volt úgy éreztem, hogy újra élek. Lángra lobbantott bennem valamit, amit nem lehetett semmilyen érzéshez sem hasonlítani. Szeretni őt, jobb érzés volt, mint a legelső reggeli nyújtózkodások egy kiadós alvás után, egy nagy pohár limonádé egy forró napon, vagy felébredni és rájönni, hogy még órákig alhatok.
Szóval talán ő túlságosan is törődött velem, én pedig elhanyagoltam őt. De azt hiszem, hogy ezért müködött a mi kapcsolatunk ennyire tökéletesen, és semmit sem változtatnék rajta. Mert az éjszaka közepén ha ébren voltam, mert nem tudtam aludni és az élet szörnyei kísértettek mindenhol, csak annyit kellett tennem, hogy balra fordultam és ott volt ő, békésen aludva mellettem, és tudtam, hogy ő az, akivel lennem kell, ahol a helyem van, ahol a békét újra megtalálhatom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése