• NV - 1D - A kategória - Dóri

Lehet, tévedek, de úgy érzem, halálosan szeretlek.

  

A csengő hangjára pattantam fel a kanapéról. Akaratlanul is elmosolyodtam a gondolatra, hogy pár pillanat és újra láthatom. Pontosan fél év telt el mióta elkezdődött a turné, azóta egy napra se jöttek vissza Londonba. Így én sem láttam őt, számomra végtelenségig tartó ideig.

- Szia! – tártam ki hirtelen az ajtót legjobb barátom előtt, majd meg nem várva azt, hogy köszönjön, nyakába ugrottam.

Újra éreztem illatát, és érintését. Határtalan boldogság töltött el, mikor hallottam, hogy elneveti magát.

- Szia, Allie. – mikor úgy szólított meg, ahogy csakis ő szokott, még nagyobb mosoly jelent meg arcomon.

- Gyere beljebb. – fogtam meg kezét, majd elindultam a nappali felé. Hallottam, hogy gyorsan becsukja az ajtót, és el nem engedve engem jön utánam.

- Nagyobb lett ez a szoba? – kérdezte körül nézve.

- Csak rendet raktam.

- Áhh akkor azért. – mondta nevetve.

- Jól van, máris belém kötsz? – néztem rá szúrós szemekkel, de persze én sem bírtam sokáig nevetés nélkül. - Kérsz valamit inni, netán enni? – kérdeztem, miközben ő pedig leült a kanapéra. – Vagy ha akarod, rendelhetek is valami normális kaját. – ajánlottam fel.

- Allie, nyugi. – nevette el magát.

- Jó, rendben csak annyira jó, hogy újra láthatlak. – magyarázkodtam, majd leültem mellé.

- Egy pohár vizet elfogadnék. – mondta vigyorogva. Én fejemet rázva indultam meg a konyha felé. Direkt válaszolt akkor, mikor úgymond kényelembe helyeztem magam.

Kivettem a szekrényből egy poharat, majd megtöltöttem vízzel. Pár másodperc múlva már vissza is mentem hozzá. Ő éppen valamit nézett a telefonján, azonban mikor észrevett, zsebre is tette a készüléket.

- Parancsoljon uram. – adtam kezébe a már vízzel teli poharat. – És most mesélj, biztos sok minden történt veled. – ültem le mellé.

- Allie, mindent tudsz. – mondta mosolyogva arra utalva, hogy szinte minden nap beszéltünk, tehát én sem maradtam le semmiről.

- Tegnap óta sok minden történhetett.

- Igen... A repülőn végig aludtunk, épp, hogy kiraktuk a csomagunkat, már jöttem is hozzád.

- Akkor... – kezdtem bele mondatomban, miközben gondolkoztam. – Biztos álmodtál valamit. Meséld el azt.

- Nem álmodtam semmit. – vágta rá, túlságosan is gyorsan. Én elvigyorodtam, mert tudtam. A kérdésem talált.

- Na, ki vele Nialler! – borzoltam meg haját.

- Nem volt semmi. – erősítette meg előző állítását. – Nincs kedved elmenni valahova? – kérdezte, nekem pedig hirtelen jött ötletemtől felcsillant a szemem.

- Tudom, hogy volt valami. – vigyorodtam el, hisz a gyors témaváltására muszáj volt valamit mondanom még neki. – Elmegyünk sétálni a partra? – kérdeztem.

- Mehetünk. – mondta vállat rántva. – Viszont akkor fagyit is veszünk.

- Ez természetes. – nevettem el magam, majd indultam is a cipőmet felhúzni. Ő is követte példámat, majd együtt léptünk ki a házból.

A friss levegő hirtelen csapott meg, azonban jól esett. Igazi tavaszi idő volt.

Csöndben sétáltunk egymás mellett. Mindketten elmerültünk gondolatainkban. Ugyan tudom, a normális talán az lenne, ha ilyenkor be nem állna a szánk. Viszont nem éreztem úgy, hogy ez kínos csend lett volna. Inkább kellemes érzés volt, hogy újra magam mellett tudhattam.

Szemem sarkából láttam, hogy felém pillant, majd elmosolyodik. Ez volt az, ami mindig is erőt adott nekem. Azonban most valahogy más volt.

- Hol a fogszabályzód? – kérdeztem.

- Már egy hete levették.

- Na, ezt nem mondtad.

- Nem gondoltam, hogy érdekel, mi történik a számban. – mondta vigyorogva.

- Most eltűntek a kusza fogaid. – biggyesztettem le alsó ajkamat.

- Talán nem tetszik? – kérdezte felhúzott szemöldökkel.

- Azt nem mondtam. – válaszoltam, és újra az a furcsa érzés ment át rajtam, mint mikor pár napja telefonon beszéltünk egymással.

- Jól áll a piros szín. – mondta és éreztem hangján, hogy mosolyog. Gyorsan vezettem végig magamon tekintetem, piros ruhadarabot keresve, azonban nem jártam sikerrel. A francba! Elpirultam!

- Itt vagyunk. – pillantottam a fagyis tábla felé, és nagyot sóhajtottam, hogy pont jókor érkeztünk meg. Ő még mindig mosolyogva nézett engem, de én nem figyeltem rá. A fagyis pulthoz mentem, hogy megnézzem, mik közül lehet választani.

- Én már tudom. – mondta Niall.

- Én is. – fordultam felé, és reménykedtem, hogy az a bizonyos szín már rég eltűnt arcomról. – Egy csokisat. – mondtam, mivel ő pedig várta, hogy kérjek előtte.

- Csak egyet? – kerekedtek ki szemei.

- Sosem szoktam többet. – magyaráztam.

- Tudom. – vigyorodott el, majd rendelte is magának, amit kiválasztott. Én nem nagyon figyeltem rá. Miután megkaptam a tölcséremet, benne az egy gombóc fagyival, arra koncentráltam.

- Mennyit kértél? – kérdeztem, mikor mellém lépett.

- Hármat. – válaszolt, én meg kérdőn néztem rá. – Azt mondták több nem fog egy tölcsérbe férni. – mondta, viszont a szemében még így is felfedeztem a csillogást. Igen... Mivel fagyi volt a kezében.

Nevetve toltam ki magam előtt az ajtót, majd megvártam, míg ő is kijön az épületből. Egy kis csilingelés jelezte, hogy elhagytuk a fagyizót.

Újra csöndben sétáltunk egymás mellett, viszont most az oka az volt, hogy mindketten táplálkoztunk. Ő gyorsabban ette a három gombóc fagyiját, mint én az egyet. Mondjuk ezt már az évek során megszoktam...

Én még mindig a tölcséremet majszoltam, mikor kiértünk a Temze partjára és leültünk az egyik padra. Vagyis a háttámlájára ültünk fel, lábunkat pedig az ülés részére raktuk.

- Ez az egy, ami mindig is így volt. – mondta nevetve.

- Be lehet fejezni a kritizálásom. – pillantottam rá, majd újra a már totálisan szétfolyt fagyimra koncentráltam. – Mindig ellenem szegülnek. – panaszkodtam, mikor az utolsó tölcsérdarabot is eltüntettem.

- Tessék. – nyújtotta felém szalvétáját, mikor látta, hogy mindenütt maszatos lettem.

- Ne nevess! – szóltam rá.

- Most meg se szólaltam. – mondta.

- Tudom. – vigyorodtam el.

- Kis pirulós. – szólalt meg hirtelen, mire én felé kaptam a tekintetem. – Hát az előbb... – kezdett bele a magyarázkodásba.

- Tudom nagyon jól, de te tehetsz róla! – csúszott ki a számon a mondat, amit igazából nem akartam közölni vele. Mélyen a szemembe nézett, én pedig elvesztem a kék szempárban.

- Tudod, amiről a múltkor beszélgettünk... – kezdett bele, de láttam rajta, hogy ő maga se tudja, hogyan ossza meg gondolatait velem. Én pedig tudtam mire céloz ezzel, és hirtelen ráztam meg a fejem.

- Ne is mondj semmit, fogalmam sincs mi ütött belém. Nem kellett volna ilyet mondanom, én… - folytattam is volna, de Niall megfogta a kezem én pedig hirtelen álltam meg. Ujjait összekulcsolta enyéimmel, én pedig...

- Nem tudod mennyire örültem mikor elmondtad és tudom, hogy komolyan gondoltad. – mondta.

Fogalmam sincs mi volt az, az érzés, de újra előjött, és késztetést éreztem arra, hogy megérintsem, hogy érezzem bőre melegségét. Igen, még úgy is, hogy igazából már fogtam a kezét.

Miket is beszélek? Hisz a legjobb barátom ül mellettem! Legjobb barát, semmi több! Vagy mégis? Lehet, tévedek, de úgy érzem...

- Halálosan szeretlek Allie. – motyogta, miközben éreztem arcomon, ahogy kifújja a levegőt. Ajkaim szétváltak mondatára, szememet pedig akaratlanul is becsuktam. Melegség öntött el, mikor egyre közelebb és közelebb húzódott hozzám. Kezemmel hajába túrtam és így szüntettem meg a közöttünk lévő apró távolságot is.

Ekkor értettem meg azt a bizonyos érzést, amit már a telefonbeszélgetésnél is éreztem pár napja. Szeretem Őt.