• NV - 1D - B kategória - Cher Brooks

Haláli dallam

Már éreztem, hogy baj lesz. Rögtön az elején tudtam. Ez csupán egy egyszerű női megérzés. Sosem hittem igazán ezekben a dolgokban. Sőt, igazából semmi ilyen hókusz-pókusz dolgot nem hallgattam meg a baráti társaságomban sem. Nem is tudom… Nem úgy jellemezném, hogy félek tőlük, vagy megijesztenek… inkább, csak, nem tudom. Rengeteg ilyen dolog van: ha valamit nem szeretek, azt nem biztos, hogy meg tudom magyarázni, hogy miért. Szóval baráti társaság… na, igen. Barátok… Amikor még voltak. Ráadásul az is biztos, hogy egy életre a pokolba kívánom a One Directiont. Na, jó, tulajdonképpen az egyik ominózus dalukat.
Nem akkor halnak meg az emberek, amikor véletlenül történik velük valami. Hanem akkor történik ez vagy az, amikor meg kell, hogy haljanak. –Nos, próbálom így felfogni a dolgokat…
De csak szépen, sorjában.
Éppen augusztus ötödikét írtunk. Persze, azóta ezt a számot neveztem ki nem éppen szerencseszámomnak, a hónapot pedig, csak egyetlen jelzővel illetjük: végzetes. Leginkább számukra. Számomra már nem az. Csupán lelkileg. Szellemileg teljesen összetörtem. De csak az elejéről… tehát a hónap első hete. Napfény, boldogság, fiatalok, strand, és… és Mi. Ugyebár ilyenkor, nyáron, mindenki, mindenhol, bárhol, ahol csak teheti, arról nyilatkozik, hogy vigyázzunk. A napsugarak ellen. Nos, igen. Szerintem ez már bőven az agyára ment mindenkinek, azért ez persze egészen nemes dolog és a jó cél érdekében teszik. Nos, számomra már egészen világossá vált: A fény elől, el lehet bújni. Létezik naptej, amivel bekenheted magadat, hogy le ne égj. Valóban sok mindent meg lehet előzni ilyen apró dolgokkal, vagy azok elvégzésével. Viszont egy valamit nem lehet sehogy sem befolyásolni. Sehogy. Nincs körítés. Egyszerűen az ember, képtelen rá. Az pedig a nagybetűs SORS. Igen. Tulajdonképpen ennek is két oldala van. Ezzel csak az a baj, hogy nekünk az árnyoldala jutott hamarabb. A végzet.
Szóval jókedv gyanánt a göndör szépfiúval és további barátaival – akiket egyébként nem ismerek, de ott voltak. – elindultunk a város egyik legnagyobb strandjára. Tömeg, hangzavar, hangulat és tömérdek csúszda. Hosszú, magas, rövid, széles, színes és vizes. Aquaparkhoz hasonló lehetett. Eddig elég unalmas és semmitmondó life-story lehet ez, de a java, még csak ezután jött.
Miután leterítettük a tágas és kockás plédeket, mindenki izgatottan rohant a medencék felé. Kivéve egy embert. Őt. Levette fehér pólóját, majd lehajtotta a fejét, s kezeit fölemelve azonnal a hajához kapott, s édesen megrázta azt. Hát igen. Ez az egy dolog, sosem változik. Ledobta a törülközőjére az anyagot, majd hozzám sétált, s mintha csak a hálószobában lennénk, úgy vont magához, majd bújtatott ki egyszínű, rózsaszín topomból. Mert igen. Ő a szerelmem volt. Az életemben a második olyan ember, akiért az életemet is adnám. Hát, majdnem így történt…
- Menj csak, majd később utánatok megyek. Még… napozok egy kicsit – közöltem zavartan, majd levettem a szürke farmeromat, így megjelent az egyszerű, közönséges és egyáltalán nem irigylésre méltó fekete, díszítés nélküli bikinim. Nos, ez sem változik.
- Ellesznek – biccentett fejével a barátai irányába, majd kínosan elnevettem magam azon, hogy az úszómester már kitudja, hanyaggyára sípol rájuk. Magamban csak nyugtáztam, hogy biztosan, végül ledobtam magamat a puha pokrócra, majd Harry is mellém feküdt. A hasára. Én pedig mellette feküdtem. Mióta megismertem, igazából csak attól féltem, hogy mikor veszítem el. Annyira szerettük egymást… Sokaknak szemet szúrt, és ez nagyon fájt. Fájt, mert tudtam, hogy ezek miatt bármikor széteshet a kapcsolatunk. De elég erős volt.
És akkor még semmi nem történt. Pedig amikor beléptünk a strand világos kapuján, már akkor tudtam, hogy a boldogan napunknak szomorkodás lesz a vége. És igen, ismét lesz egy ok, amiért igaz lehet a tény: „Ha ma sírsz, holnap nevetsz.” És ez ugyanígy igaz fordítva is.
Talán fél órát töltöttünk együtt röhögve, szerelmeses én élve. Haha…
- Gyertek be, frankó a víz! – kiáltott az egyik haverja Harrynek, majd barátom megrántotta a vállát, s felhúzott engem is, végül biccentett egyet a ránk várakozóknak, s kézen fogva megtettük a rövid, s hozzájuk vezető utat. Ez elég kifejező. Amikor odaértünk, az egyikőjük azonnal beugrott a vízbe, mely hatására –mivel bombát ugrott- eléggé kijött a medencéből a számomra hideg víz, így amikor az hozzámért, azonnal odakaptam, s letöröltem. Bár tudtam úszni, sosem volt ínyemre a mély víz. Legtöbbször csak a parton napozgattam, vagy a lábamat lógattam. És akkor olyan történt, hogy azt hittem, nekem is végem…
- Gyerünk, kislány! – kapott ölébe az egyik haver, majd nekifutásból a medencében végeztük mindketten. A hirtelen jött dologtól alig volt időm levegőt venni, de az utolsó centiknél még sikerült. Enyhén fuldokolva tehát sikeresen a felszínre érkeztem, amiko9r meghallottam a hangos röhögéseket.
- Mond, teljesen megőrültél? – alázta barátom a támadómat, majd hevesen dobogó szívvel kievickéltem a medence széléhez, s segítségkérőn körbenéztem, de nem vette senki, így kimásztam a vízből.
- Hé, jól vagyok – mosolyogtam rá óvatosan, mire magához ölelt, s lassan, de elmúlt a harag a két fél között, s a cuccokat letakartuk, majd a csúszda részhez látogattunk. Egészen jól elvoltunk, ameddig meg nem találtuk a hullámmedencét. Na, innentől kezdve minden erőmmel azon voltam, hogy megállítsam legalább Harryt, de nem jártam túl sok sikerrel. Éreztem, hogy baj lesz. Minden egész órakor kezdődik egy hullám, amikoris az emberek özönleni kezdenek egyre beljebb és beljebb.
- Kérlek, ezt most muszáj? – kérdeztem szerelmem kezét huzigálva, majd mikor már mindenki elénk ment a többiek gyávának tituláltak – ezt a megjegyzést Harry igencsak szúrós pillantásokkal díjazta, mire a többiek feltartott kézzel indultak el. - és lazán kiröhögtek.
- Jó buli lesz, gyere már – mosolygott édesen, de megráztam a fejem. Lemondóan sóhajtott, majd megsimította az arcomat, végül a „barátok” után sietett. Mivel már vagy százan biztosan eléjük férkőztek, ők inkább a beugrást választottak. Természetesen a mélyebb részeknél. Tudni kell, a medence egy egyszerű téglalap formájú és minél beljebb indulsz, annál jobban mélyül. Mert hát ugye lejtős. A végében egy hatalmas fal van, melynek, tetejének középen egy óra és pár instrukciós tábla, a víz alatt a falban pedig nagy rácsok, szellőzők, csatornák – vagy mik – stb. Nos, Hazzáék természetesen figyelmen kívül hagyták a rájuk sípoló úszómestereket, de a többszöri figyelmeztetés ellenére sem türtőztették magukat. A hullámzás már elindult, egyre nagyobbak lettek. Én az eseményeket csupán kintről követtem. Egy óvatlan pillanatban azonban ők még feljebb merészkedtek, mert egyáltalán nem akartak bénának tűnni, és visszajönni az elejére, hogy aztán végigsétáljanak az egész emberiségen. Jó vicc. A „hatalmas fal” tetejére fölmásztak, így ráláttak az egész terültre, s ide a mesterek nem figyeltek. Sajnos… Egyszerre ugrottak be mindnyájan. Azt gondoltam magamban, hogy „Te jó ég, ezeknek végük” majd közelebb merészkedtem a medencéhez, s belestem. Sehol senki. Az úszómesterek hihetetlen gyorsasággal ugrottak fejeset a mélybe, de a hullámzást elfelejtették lekapcsolni. Már tudtam, hogy egyáltalán nem csaltak az érzéseim. Kétségbeesetten rohantam a napernyő alá, hogy tudjam, mit művelnek. Többször is feljöttek az úszók levegőért, majd az egyik kiáltott nekem:
-Nyomja le a fekete kapcsolót! Gyorsan! – a kék fal felé fordultam, és teljesen elvesztem. Összevissza keresgéltem, mire megtaláltam egy nagy kapcsolót – Ó, hogy nem szúrta ki a szemem! – majd teljes erőmből lenyomtam. Visszapillantottam, s elégedetten figyeltem, hogy nem telt le a tíz perc –merthogy a hullámzásnak annyi az időkorlátja – majd az emberek hangos „hú”-t hangoztattak, és egyre többen gyűltek a rácsokhoz. Ekkor már mindenki sejtette, hogy mi történt. Egymás után bukkantak ki a fejek a vízből, s a mesterek a vállukra „akasztva” úsztak föl velük a habokból. A több mint 220 méteres víz meglehetősen mélynek bizonyult. Kiúsztak velük, majd a lépcsőknél maradtak, s teljes káosz alakult ki. Rengetek ember vánszorgott ki a vízből és a fűbe elhelyezett pokrócokról és sátrakból köréjük. Én is utat törtem feléjük magamnak, majd elképedve néztem. Jobb kezemet a szám elé kaptam, s a sírógörcs kerülgetett. Éreztem, hogy ez azonnal robban, és kész. Lerogytam Harry mellé, aki a földön feküdt, s éppen szájon át próbálták újraéleszteni. Gondolom időt akartak nyerni. A másik haverját a mellkasát nyomogatva próbálták újraéleszteni, s egyre több víz áramlott ki a szájából.
-Harry! – kiáltottam rá, mikor többszöri belefújás után sem történt semmi. Hangos szirénázásokra lettünk figyelmesek. Ekkor néztem csak szét jobban.
Száz meg száz tekintet figyelt ránk. A legtöbben azért sírtak, mert egy baleset történt. Mások azért vágtak szörnyülködő arcot, mert „Fiatalok…”. Rendszerint ezek fejcsóválva arrébb mentek, de a távolból követték az eseményeket. És… a tinédzserek közül sokan azért kaptak szintén sírógörcsöt – akárcsak én – mert épp, a kedvenc énekesük, sztárjuk, példaképük, szerelmük feküdt majdnem holtan a medencébe vezető lépcsőn. Jobban mondva annak a szélén. De ez lényegtelen. Hirtelen minden lelassult, csak arra lettem figyelmes, ahogy y a mentősök megérkeznek, majd arrébb visznek, s elküldenek mindenkit a helyszínről. Az emberek úgy mozogtak, mint egy lassított filmben. S ráadásul a hangokat sem hallottam teljesen. Csak tompán és rettentő halkan. Félelmetes volt az egész helyzet. A hordágyra pakolták mind a négyüket, majd egy hang zökkentett ki a némaságból.
- Hölgyem, hozzájuk tartozik? – bólintottam. Hát persze, hogy hozzájuk. A mentőautók után rohantam, majd beszálltam abba, amelyikben szerelmem tartózkodott, s a kezemet rákulcsoltam övére, s szorosan magamhoz húztam azt. Mellkasának dőlve sírtam, miközben éreztem a mentőorvosok tekintetét magamon.
- Még csak húsz éves! Miért? Miért kell így meghalnia? Miért? – dühöngtem hangosan, mire próbáltak lenyugtatni. Sikertelenül. Közben aggódni kezdtem a többi srácért, akik valószínűleg nem lehetnek jobban. De hát miért nem hallgatott rám? Miért kellett neki is mennie a rosszba? Talán ha említem neki, hogy rossz előérzetem van, akkor ott marad velem? Akkor most nem kell egy mentőben ülnünk? De hát akkor is baj lett volna! De ő akkor is életben maradt volna! De tulajdonképpen azt sem tudom, hogy van. Az életjeleit mutató gépre figyeltem, s nagyot sóhajtva figyeltem a szívverésének jelzését. Egy pillanatra lehunytam a szememet, mikor sípolni kezdett valami szerkezet, az orvosok pedig engem félreállítva kezdték meg a munkájukat: Harcolni az életéért. Hosszú percekig zokogva tűrtem, s ők is csak küzdöttek, mikor már a defibrliátor sem segített.
- Most miért nem csinálják? El fogjuk veszíteni! – tolakodtam oda, s rántottam meg az egyiknek a piros kabátját, mire nyugtatás képpen – hát, nem pontosan… - a sofőr a gázba taposott, s ha lehet, még hangosabbnak tűntek a szirénák.
- Kérem! – néztem rájuk könyörgőn, majd újból sírni kezdtem. A könnycsatornáim szinte már kiszáradtak, de még küzdöttek. Lemondón megrázták a fejüket, én pedig az életjeleit mutató gépre tekintettem. Csak egy pillanatra. De elég volt. Kiestem a szorításukból, s Harryt kezdtem ölelni.
-Nee! – kiáltottam hangosan zokogva és látványosan is szenvedve. Azt hiszem itt törtem el teljesen. A hosszú óráknak tartó út után, a mentő megállt egy kórház előtt, s már egyáltalán nem kapkodva kinyitották az ajtókat, kiszálltak, s kiléptek a járműből. Szóval vége. Ennyi volt. Húsz év. Ennyit élt. Milyen könnyen véget érhet az élet... Hát, valóban… a sors… Az ember sorsa gyakran jóval a halála előtt véget ér, a sors végének pillanata azonban nem azonos a halál pillanatával.
-Tudod, Harry… - kezdtem halkan, szinte suttogva, s közben a kezét fogva tanulmányoztam gyönyörű arcát, vonásait. – Fogalmam sincs, hogy merre lehetsz most. Elég elcsépelt szövegnek tűnik, de azt kell, mondjam, talán egy jobb helyen lehetsz most. Még nem veszítettem el egy embert sem, aki a szívemhez oly közel ált volna, akárcsak te, így nem is tudom, mit kell ilyen esetekben mondani. Talán azt, hogy jó utat? Nem. Az túl bizarr. Esetleg azt, hogy majd látogass meg? Dehogy. És, tudod igazából szerintem nem mentél el. Úgy vélem te most is velem vagy. És nem csak a szívemben, ahogy azt annyira nagyon sokán mondják. Úgy érzem itt vagy velem. Igen, most is. A hátamat simogatod, és közben rém nézel és hozzám beszélsz. Jaj, már sírok is. Nem voltam elég meggyőző, ugye?
- Hölgyem, mennünk kell… - szólt be valaki bentről, s így abbahagytam a hozzá intézett szavaimat.

- Mennem kell, Harry – néztem hosszasan a lehunyt szemeire, majd egy kisebbet sóhajtottam, s fölé hajoltam. Arcunkat egy vonalba helyeztem, lehunytam én is a szemeimet, majd megcsókoltam. Ajkaink hosszasan összetartoztak, végül véget ért, én pedig egy utolsót visszanézve még rá, elhagytam a mentőautót. Váltottam pár szót még az orvosokkal, s sajnálattal tudtam meg a hírt: A barátai sem élték túl. A halál oka: Vízi-baleset. Belefulladtak. És én nem tudtam semmit tenni. Csak megtartottam magamnak a hülye megérzésemet! Igen. Minden bizonnyal én vagyok a hibás. Ha szólok, akkor nem történik meg mindez. De tulajdonképpen minden rossz tényező közül a legrosszabb az volt, hogy éppen egy One Direction dal szólt a haláluk közben. 

Értékelés:
Történet/Ötlet:
Először kicsit durva volt, de aztán még egyszer elolvastam, és megpróbáltam szépen, sokkos ködfelhő nélkül nézni a dolgokat, és azt hiszem sikerült is. Alapjába véve nem lett rossz a novella, sőt kifejezetten tetszik. 10/7

Írói képesség:
Fogalmazás: Jól írsz, néhol találtam egy-két szóismétlést, de elnézem. 5/4
Helyesírás: Nem találtam eget rengető hibákat. 5/4
Karakterek megformázása: A karaktereid jók voltak, kimondottan jók. 5/4

Leírások:
Érzelem leírások: Szépen voltak megfogalmazva. Max pontot adok a leírásokra. 5/5
Karakterleírások: 5/5
Tájleírások:5/5

One Direction, és hozzá való viszonyulás:
One Direction megformálása, szerepe: Elég tragikus haláluk lett. Remélem, hogy ez egy hamis jövőkép. 10/7
Realitás, és a One Direction-höz való viszonyulás: Végül is, ilyen balesetek bármikor megtörténhetnek. 10/8


Összesen: 60/49

• NV - 1D - B kategória - Cassy Crockett

Türelem és hit. Ez az a két dolog, amire sosem voltam képes, mindig mindent azonnal akartam azt szerettem volna, ha minden a terveim szerint alakul, ha minden nehézség nélkül elérem a céljaim. Meglehetősen balga felfogás. És a hit? Talán túlzottan racionális vagyok hozzá, talán ez a baj. Képtelen vagyok elhinni, hogy valami felsőbb erő irányítja az életünket. Nem tudom elhinni, hogy tulajdonképpen a saját döntés felelőssége vagy szabadsága még sem adatott meg nekünk. Számomra ez felfoghatatlan. Most pedig mit nem adnék azért a felsőbb erőért. Szinte már irracionálisan fohászkodom érte, hogy vegyen észre, hogy hallgasson meg és segítsen rajtam. Vagy inkább az egyik betegen. Nevetséges és az etikai kódexszel teljesen összeférhetetlen. Mégis mit nem adnék érte, ha az a fiú jobban lenne, ha holnap pimasz mosolyával az arcán üdvözölne. Elsütné elcsépelt poénjait és újra randira híva. Igent mondanék, minden gondolkodás nélkül.
-          Buta lány! Szedd össze magad Kaya. Hol marad a profizmus? A hideg távolságtartás? – de a tükörképem nem felelt.
Akárhogy szerettem volna ő sem volt okosabb, nem tudta megmondani mi volt az, ami megváltoztatott. Mármint inkább, hogy mivel érte el. Bár mikor behozták már akkor felhívta magára a figyelmet, három hónappal ezelőtt.

Csak pár hete kerültem az osztályra, mint rezidens gyakornok. Nem igazán találtam a helyem, nem egyszer eltévedtem. A feletteseim pedig nem éppen a segítőkészségükről voltak híresek. Az első héten bedobtak a mély vízbe és önelégült vigyorral az arcukon nézték, ahogy elsüllyedek. Úgy éreztem a napom nem is lehetne ennél rosszabb és akkor hozták be Őt. Barátaira támaszkodva vitték el a nővérpulthoz. A négy fiú egymás szavába vágva próbálta elmesélni a történteket, hogy a barátjuk a próba közepén összeesett. Mivel látszott rajta, hogy már nem igen tudja tartani magát odamentem segíteni. Egy kerekesszéket vittem, amibe az Őt támogatók készséggel beültették.
-          Doktornő, a fiú szédül és összeesett. A barátai szerint nem ez az első eset.
-          Rendben megvizsgálom – bólintottam és az egyik kórterem felé igyekeztem.
Nyomomban a többiekkel meg is kezdtem a kivizsgálást, a kis beteg nem volt nagy segítségemre. Minden második mondatával flörtölni próbált. Ám barátai annál készségesebbek voltak. Elmondták, hogy az utóbbi hetekben többször panaszkodott gyengeségre mégsem volt hajlandó kivizsgáltatni magát. Ott tartózkodásunk alatt is többször rosszul lett, így azonnal felvettük.

Megigazítottam a hajam és miután úgy gondoltam ez a lehető legtöbb, amit tehetek elindultam dolgozni. Nem akartam késni, hisz sok szakorvosnál így is fekete-listán szerepelek. A kórházba érve azonnal az öltözőbe vettem az irányt, felrángattam a köpenyem és nyakamba lógattam a sztetoszkópom. Első utána Hozzá vezetett egyszerűen nem tudtam megállni, hogy ne nézzem meg hogy van. Az utóbbi két hónapban ki-be járt a kórházból, amint jobban érezte magát úgy gondolta minden rendbe és hazamehet. Számtalanszor mondtam, hogy ez nincs így, de saját felelősségre lehagyta a kórházat. Ezt követően legkésőbb három napon belül ismét visszahozták. Kórlapjával a kezemben léptem be a szobájába.
-          Jó reggelt! Hogy érzed magad? – kérdeztem, amint beléptem a szobába.
Hangom hallatán azonnal felém kapta a fejét, és arcán megjelent szokásos mosolya.
-          Neked is jó reggelt! – viszonozta gesztusom – Már azt hittem sosem jössz, de így már jobban.
-          Mit is vártam? – kérdeztem sokkal inkább magamtól miközben ágya mellé léptem és kezem homlokára csúsztattam – Szerintem van egy kis hőemelkedésed.
-          Nagyon szeretem, hogy ennyire foglalkozol velem, de most beszéljünk inkább rólad. Ez a tiéd – nyújtott felém egy szál gyönyörű liliomot.
Megmosolyogtatott kedves gesztusa, bár őszintén fogalmam se volt hogy intézte el. Elvettem tőle a virágot, majd ismét a kórlapjának szenteltem figyelmem. Ezután örült faggatózásba kezdett és addig nem nyugodott, míg tegnapi napom minden egyes percét el nem meséltem neki. Nem igazán érettem, hisz nem mondhatnám, hogy tevékenyen töltöttem a szabadnapjaimat és az igazat megvallva kicsit hiányzott is, hogy ránézhessek, hogy hogy van. Tudom, hogy nem szabadna ennyire közel engednem őt magamhoz, de nem megy. Ő egy közvetlen ember, nem olyan, mint amilyennek az újságok beállítják. Nem várja el, hogy mindenki körülrajongja és talán épp ez az, ami őt olyan szerethetővé teszi. Állandóan arról beszél, hogy ha majd jobban lesz ide meg ide fog menni és végre úgy jöhet vissza a kórházba, hogy engem látogat és nem ő a beteg. Töretlen bizakodása, hite engem is arra ösztönöz, hogy jobb legyek és jöjjek rá mi is a baja.
Ő is elmesélte, hogy unatkozott nélkülem, és hogy a bandatársainak is emlegetett. Rendes fiúk, igazi jó barátok, amióta bekerült nem telik el úgy nap, hogy legalább egyikük ne látogatná meg őt. Az sem zavarja őket, hogy a kórház előtti kis parkban rajongók elszánt tömegén kell minden áldó nap átverekedniük magukat. Szerencsére azért ezekben a fanatikusokban azért van annyi, hogy a kórház épületébe nem jönnek be. Igaz nem egy kollégát faggattak már, de ennél messzebbre nem mentek.
-          Szia Kaya – hallottam megy egy ismerős hangot, mikor kiléptem a szobából.
-          Szia Liam, sziasztok, srácok – üdvözöltem őket
-          Milyen volt a szabadnapod? – kérdezte Zayn. Épp kérdőre akartam vonni, hogy ő mégis honnan tud a szabadnapomról, de szerencsére folytatta – A kis Casanova hiányolt.
-          És ő hogy van? – tette fel a kérdést Louis.
-           Az állapota stabil, ami jó. Egy kis hőemelkedése volt, de szerintem hamar elmúlik.
-          És tudjátok már mi a baja? – szólt közbe Liam.
-          Valami vírus… de ennél előrébb nem jutottunk és ő sem igazán tud konkrétumokkal szolgálni.
-          Ez jellemző rá – vágták rá egyszerre.
Ezen csak jót mosolyogtam, majd elbúcsúztunk egymástól ők a szobába mentek én pedig a dolgomra. Attól, hogy a fiú számomra prioritást élvez még nem hanyagolhatom el a többieket. Ígéretemhez híven, amint volt egy kis időm benéztem Hozzá, ami szemmel láthatólag dobott a hangulatán és ismét vad flörtölésbe kezdett. Ez örömmel töltött el, hisz azt jelentette jobban érzi magát. Állítása szerint mi már randiztunk egyszer –még akkor is, ha én nem tekintettem annak az ebédem vele való megosztását – és ismétlést szeretett volna.  Cinikusan megjegyeztem neki, hogy valószínűleg a kórház falain kívül nem így vélekedne és számtalan nálam alkalmasabb lány szaladgál az utcákon. Válasza miszerint pont azzal keltettem fel érdekélődését, hogy zeneileg ilyen elmaradott vagyok megmosolyogtatott. Tény és való, hogy nincs időm értesülni róla mi is az éppen aktuális kedvenc, vagy ki a bálványozni való.

Egy hét alatt a dolgok drasztikusan megváltoztak. A legfontosabb talán az, hogy kezelőorvosból én is pácienssé váltam. Az egész úgy alakult, hogy az egyik reggel rosszabbul éreztem magam, de úgy gondoltam csak egy kis megfázás, így bevettem az antibiotikumot és nem is foglalkoztam vele tovább. Egészen addig míg a nap végén – természetesen pont Nála – rosszul nem lett és összeestem. Ő persze bepánikolt és azonnal orvosért kiáltott. Mikor felébredtem már egy kórházi szobában voltam és Gracie nővér elmondása szerint lefutattak pár rutin vizsgálatot. Ez annyit jelentett, hogy holnapig még biztos bent tartanak. Kifújtam a bent tartott levegőt és visszadőltem a párnák közé. A neszezésből ítélve Gracie nem sokkal később elhagyta a szobámat én pedig a csendre koncentráltam.
-          Kaya, jobban vagy? – kérdezte egy rekedtes hang, majd hallottam, hogy a szobaajtó csukódik
-          Jézusom Harry, hogy a fenébe kerülsz te ide?
Kezeimet mellkasomhoz szorítva próbáltam normalizálni légzésemet, míg a fiú lassan az ágyamhoz sétált és a szélére ült. Azonnal feltűnt, hogy járása szaggatottabb és lassabb, biztos megint fájnak az izmai.
-          Sajnálom, nem akartam rád ijeszteni csak muszáj volt megnézzem hogy vagy. Én annyira sajnálom…
-          Mégis mit? – fojtottam bele a szót.
-          Nálam is így kezdődött. Nem törődtem vele, azt hittem a turné miatt volt és majd ha vége lesz minden megoldódik. Most pedig itt vagyok.
-          Harold, nem beszélj hülyeségeket nem is biztos, hogy ugyanaz a bajunk.
-          Ettől még nem érzem jobban magam, így szeretnélek téged kárpótolni. Ez pedig a legjobb alkalom rá, hisz mind a ketten a kórházban vagyunk szóval….
Kihasználta pár percnyi bizonytalanságom és további győzködésbe kezdett.
-          Arra gondoltam, hogy holnap meg is ejthetnék azt a randevút?
-          Még is hogy? És mikor?
-          Este, a többit pedig bízd rám.
-          Nem fogsz tágítani, igaz? Rámenős vagy talán túlságosan is.
-          Úgy tűnik, megéri.
-          Rendben, de csak abban az esetben, ha most visszamész a szobádba és lepihensz.
Mivel nagyon nem akarta elszúrni az esélyét ezért összeszedte magát, majd egy szokásos csábos mosoly után magamra hagyott. Így már biztos voltam benne, hogy fájdalmai vannak, kicsit talán bicegett is. Nem szerettem volna őt így látni, azt akartam, hogy az az élettel teli fiú legyen, aki ez előtt az egész mizéria előtt volt. Másnap a teszteredmények bebizonyították, hogy a fiúnak igaza volt, ugyanaz a bajunk. Ettől kicsit megrémültem, hisz még azt sem tudjuk mi a baja vagyis hogy mi bajunk az ő állapota pedig napról napra rosszabb.
Mivel én is beteg lettem így lekerültem az esetről vagyis nem tudtam meg újabb információkat Harry állapotával kapcsolatban. A nővérekből is csak annyit sikerült kiszednem, hogy fertőző betegként kezelik. Ennek abból a szempontból örültem, hogy így biztos többen is dolgozni fognak az esetén, a kórháznak is az az érdeke, ha minél hamarabb kiderül milyen betegség is támadta meg. Már-már ijesztő módon gondolkodtam, főleg, hogy ötleteim, terveim többsége csak is egy ember körül forgott. Így az sem volt meglepő, hogy nem tűnt fel milyen gyorsan elszaladt az idő és kora délután vendégem érkezett.
-          Szia, bejöhetek? – dugta be az ajtón fejét a szőke fiú.
-          Gyere csak Niall – mosolyogtam rá és engedélyem után már mellettem is termett és leült a székre.
-          Hallottam Harrytől mi történt? Hogy érzed magad?
-          Tűrhetően, bár kicsit kótyagos vagyok. Ti már megkaptátok az oltást?
-          Igen, Zayn egy kisebb hisztit is csapott – emlegette fel – Jaj míg el nem felejtem ezt Harry küldi azzal az üzenettel, hogy ezt kell felvenned és nyolckor vár a hallban.
-          Szóval már ti is tudtok róla – húztam a szám.
-          Még szép első dolga volt elújságolni.
-          De gondolom azt nem említette, hogy megzsarolt – néztem a mosolygós fiú arcába.
-          Igen ez valahogy kimaradt.
Megmosolyogtatott, hogy időt szakított rám és eljött még akkor is, ha tudtam nem miattam jött be. Főleg, hogy egy kicsinek egyáltalán nem mondható dobozzal ajándékozott meg már beszélgetésünk elején.
-          Képzeld a fiúk ma éheztettek … - húzta a száját.
-          Szegénykém. Miért tettek ilyet veled? – kérdeztem rá traumájára.
Sikerült felvidítania történetével, így a vele töltött idő hamar elrepült. Így mikor az órára pillantottan láttam, hogy alig több mint ötven perc és a megbeszélt helyen kell lennem. Horan is elbúcsúzott tőlem, majd hozzátette, hogy ha nem bánnám holnap is meglátogatna. Természetesen beleegyeztem, ő magamra hagyott én pedig készülődni kezdtem. A fürdőbe mentem és miután alaposan rendbe raktam magam a dobozhoz mentem és leemeltem a tetejét. Egy gyönyörű égkék pánt nélküli ruhát rejtett. Nem is néztem ki Styesból, hogy ilyen jó ízlése van. Óvatosan magamra vettem, majd a derekamra tettem még egy vékony barna övet és egy hasonló színű szandálba ugrottam. Még szerencse, hogy az öltözőben volt néhány ruhám, kiegészítőm. Még egy utolsó pillantás a tükörbe és megindultam a hall felé.  Harry már várt rám, fekete nadrágot, fehér pólót és zakót viselt. Arca kicsit sárgásnak tűnt és mertem remélni csak a lámpafények miatt. Mikor meglátott elindult felém, pár lépéssel előttem megállt és kezét felém nyújtotta.
-          Igazán fess vagy – mondtam miközben kezem az övébe csúsztattam
-          Te sem panaszkodhatsz.
-          És hova is megyünk? – kezdtem kérdezősködésbe.
Nem árult el semmit, így követtem a lift felé, ahol megnyomta a legfelső emelet gombját. Arcáról a vigyort le sem lehetett törölni és nem sokkal később az enyémről sem mikor megláttam a terített asztalt a tetőn. A pincér a helyünkre kísért és kezdetét vette a vacsora. Fájdalmasan tökéletes volt az egész, azt gondoltam hogy csak a hírnév miatt állítanak róla bizonyos dolgokat, de nem ő tényleg nagyon figyelmes.
-          Gyere!
Ismét a kezét nyújtotta felém, majd felálltunk és pár lépést arrébb állva lassú táncba kezdtünk. Egy újabb dolog, amit megtudtam róla.
-          Miért vagy ilyen szótlan? – kérdezte.
-          Nem gondoltam, hogy ilyen jól fogom érezni magam…. és most ismét előjött a bűntudatom.
-          A bűntudatod, miért?
-          Mert én az orvosod voltam és ez az egész – mutattam a kettőnk közt lévő szinte semmi helyre- nem helyes. Sőt!
-          Mikor randira hívtalak már nem voltál az orvosom, így nem történt semmi etikátlan.
-          Igazán találékony vagy.
Láttam, hogy folytatta volna, ne hirtelen eltorzult az arca
-          Minden rendben? – bújt elő ismét orvosi énem.
Kicsit összegörnyedt, azonnal mellé léptem és lassan elindultunk a lift felé. Még nyöszörgött párat, hogy nem így tervezte, de nem hallgattam végig. Visszakísértem a szobájába és meg is vártam míg szépen, rendes beteg módjára ágyba bújik.
-          Nem hiszem, hogy ez tényleg szükséges volt- morogta az orra alatt
-          De nagyon is!
-          Pedig én ott fent a tetőn meg szerettelek volna csókolni téged. Tudom, hogy helytelen és nem tehetem ezt veled, de akartam.
-          Szabályok Harry, vannak szabályok.
-          Igen épp ezért nem tettem, meg, mert az orvosok azt gyanítják, hogy ez az izé cseppfertőzéssel terjed.
-          Én már elkaptam – kötekedtem – De most inkább pihenj – mondtam mikor fáradt arcára néztem.
-          De én nem akarok – kezdte ismét gyerekes hisztijét.
-          Ne nyávogj, légy férfi!
Miután megbizonyosodtam róla, hogy elaludt én is visszaindultam a saját szobámba, ahol nagyon reméltem nem kell több éjszakát töltenem.

Pár nappal később mikor már megkaptam a második adag Ribavirint hazaengedtek, hogy otthon folytassam a lábadozást. Hetente egyszer mehettem csak vissza mikor újabb oltóanyagot jutattak a szervezetembe.  Sajnos igazam volt a múltkor is megállításommal, Harold mája a randevúnkat követő második napon felmondta a szolgálatot. Ezzel egy időben fel is került a transzplantációs lista élére. Mivel nem lehettem annyit bent, mint amennyit szerettem volna így a kutatásomat otthon folytattam.  Borzalmasan érintett a dolog, hogy nem tudom mi baja, de az még jobban zavart, hogy a kezelőorvosai sem. Bármennyire is irtóztam a dologtól és féltem magamnak is bevallani megszegtem egy fontos szabályt: érzelmileg kötődöm a betegemhez. Ezen pedig az sem változtat, hogy a volt betegem, nem lett volna szabad, nem engedhettem volna meg. Így nem tudok tisztán gondolkodni, az érzelmeim fognak irányítani, át fogják venni a hatalmat és az a sok éves tanulás és gyakorlás mit sem fog érni.
A fiúk azért voltak olyan figyelmesek és tájékoztattak az állapotáról, de egy valami így sem hagyott nyugodni. Miért csak Harry? A többi fiú miért nem kapta el? És a legfontosabb: hol kapta el?
Sürgetett az idő talán túlságosan is, hát hol marad ilyenkor az a mindent tudó felsőbb hatalom? Miért nem segít? Vagy csak jól szórakozik? Neki ez egy móka, ennyit jelent neki egy emberi élet?  Lakásom már sokkal inkább egy háborús övezetre emlékeztetett, mintsem rendezett otthonra. Minden egyes négyzetcentiméteren orvosi szaklapok és folyóiratok, régi kórlapok és könyvek hevertek. Még a televízióban is csak ez vízhangzott.  Kellett volna egy kis pihenő, erre lett volna szükségem, de ismertem magam, tudtam amíg az a fiú, Harry ott fekszik betegen én nem tudok nyugton, semmit se téve ülni és kötögetni.  Apropó televízió épp a híreket mondták, így el kellett kezdenem készülődni, hisz ismét hivatalos voltam a kórházba. A fürdőbe siettem és felfrissítettem sápadt arcom, magamra kaptam a blézerem és trappoltam is vissza a nappaliba. Pár perces kutakodás után kezembe is akadt a keresett tárgy vagyis a távirányító.
-          És most rövid híreink: az afrikai gyereknek rendezett jótékonysági bál bevétele …. de én kinyomtam a készüléket és  ezzel megakadályoztam, hogy a pökhendi bemondó hölgy befejezze mondatát.
Talán épp ez az, talán ez lehet a megoldás tűnődtem pár percig. Afrika, hát persze miért nem jutott eszembe. Nem is foglalkozva mással eszeveszett rohanásba kezdtem. Úgy éreztem ráakadtam valami fontosra, valami fontosra, ami segíthet. Mikor a célállomásra átszáguldottam az előtéren hátra egészen a szakorvosi szobákig. Az sem érdekelt volna, ha Dr. Keppel beteggel van el kellett neki mondanom, hogy rossz irányba indultak el. 

Válaszom nem éppen hatotta meg őt, de figyelmét felkeltette. Letette hatalmas asztalára az eddig kezében tartott aktát és jobb keze állára csúszott. Párszor végigszántotta kezét az említett testrészen és hümmögött is egyet-kettőt.
-          Lehetséges, nagyon is elképzelhető a helyzet. Most, hogy mondja olvastam is nem olyan rég egy cikket, ami egy igen érdekes vírusról tett említést – tűnt el fiókjában – Itt is van – vette kezei közé az igencsak viseltes papírt.
Ezt hallva megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt, majd miután a doktor ismét aktái mélyére merült én is elhagytam a helységet. Elmentem az egyes vizsgálóba, ahol a banda négy tagja szintén ott volt. Arcukon a fáradtság minden jele tükröződött és ezt erőtlen mosolyuk is alátámasztotta. Tudtam, hogy én sem lehetek jobb állapotban ez a látvány mégis elszomorított. Csendben vártunk a sorunkra, hisz ez pont az a helyzet volt mikor senkinek sem volt kedve lefutni a szokásos illedelmességi köröket, a te hogy vagy és milyen napod volt típusú kérdéseket. Mikor megkaptam az injekciót összeszedtem a holmimat és elindultam kifelé. Meglepetésemre a fiúk Harry szobája előtt álltak és vadul fixírozták a párnák között alvó fiút. Mennem kellett képtelen voltam tovább itt maradni és nézni a reményvesztett arcokat. Minden köszönés nélkül viharoztam ki az épületből és vágtam át a hömpölygő tömegen. Jó érzés volt közéjük olvadni, mintha ezzel a gondjaim is más megvilágítást kaptak volna, hisz annyi embernek vannak problémái. Mindennapi gondjai, éheznek, nyomorognak, én pedig egy fiú miatt aggódok, akit tulajdonképpen nem is ismerek. Igen el kell távolodnom. Vettem egy mély levegőt, felszegtem a fejem és megpróbáltam a saját dolgommal foglalkozni. Úgy mentem előre, mint egy érzéketlen gép, aki csak magával törődik, akinek semmi sem fontos. Az sem érdekelt hány embert lökök fel, vagy hányan gondolnak bunkónak én csak mentem. Pontosan úgy, mintha semmi sem számítana. Néha olyan érzésem volt, hogy valaki követ, sőt volt olyan pillanat, mintha a nevemet is hallottam volna… talán tényleg így volt.
A következő, ami feltűnt, hogy a semmiből mellettem termett valaki és ellökött és nem túl puhán elvágódtam a betonon. Ezután pedig hangos fékcsikorgás és a járókelők morgolódása és jajveszékelése töltötte be a teret. Nagy nehezen feltápászkodtam és átverekedtem magam a bámészkodók tömegén. A vér is megfagyott az ereimben mikor felismertem az úton fekvő fiút.
-          HÍVJANAK MÁR EGY MENTŐT!- kiáltottam miközben Niall mellé térdeltem – Normális vagy? –kérdeztem cseppet sem megrovó hangon, hisz sokkal jobban aggódtam érte, mint hogy ilyen dolgokon fennakadjak.
-          Nem figyeltél rám, pedig kiabáltam – válaszolt miközben szaggatottan lélegzett.
-          De miért csináltad?
-          Nem hagyhattam, hogy bajod legyen –nézett rám úgy, mintha előbbi hős cselekedete semmiség lenne.
-          Buta fiú – túrtam bele hajába.
-           Buta  lány- viccelődött, majd a következő percben eszméletét vesztette.

A mentő szirénázva haladt a kórház felé miközben én minden erőmmel azon voltam, hogy valahogy segíteni tudjak a szőkeségen és közben ne sírjam el magam. Egy percre sem engedtem el a kezét. Mikor kivágódott előttünk a lengőajtó a három halálsápadt fiút a rosszullét kerülgette és le sem vették szemüket a vérző fiúról. Azonnal a műtőbe tolták, ám ide már nem kísérhettem el. Így kiültem a váróba, akárcsak egy átlagos hozzátartozó. Így a másik oldalról nézve talán még feszültebb a helyzet, tehetetlenül ülsz és azt várod, hogy egy orvos kijöjjön és jó hírekkel szolgáljon egy számodra fontos személyről. A percek csigalassúsággal vánszorognak és állandóan az kattog a fejedben, hogy elkéstetek, hogy máshogy kellett volna csinálni a dolgokat és akkor ez nem történik meg. Negyvenöt perc múlva kijött az általános sebész, túl hamar. Horan sérülései súlyosabbak voltak annál, hogy ezt ilyen rövid idő alatt helyre lehessen hozni. A maszkból kikandikáló arca is erről árulkodott.  A fiúkhoz beszélt, suttogott túlzottan is bizalmasnak tűnt ahhoz, hogy én odapofátlankodjak. Miután gyorsan elhadarta a lényeget a tanácstalan társaság összenézett és alig láthatóan bólintott egyet. Az orvos még mondott pár szót és visszament a műtőbe. alig negyed órával utána Harryt is betolták a műtőbe. Nekem nem mondtak semmit, sőt csak elmentek mellettem és kisétáltak az épületből. Még nem tudhattam, de ekkor láttam őket utoljára.
Három őrjítően hosszú hónappal később megtudtam, hogy Harry megkapta Niall maját, aki belehalt a súlyos belső sérüléseibe. Még így ennyi idővel később is nehéz volt feldolgozni a hallottakat, reménykedtem benne, hogy minden rendben ment és egyszerűen csak nem voltak kíváncsiak rám. Igaz a lelkem mélyén sejtettem, hogy nem így van én mégis reménykedtem. A feltételezésem, miszerint Harry valamit Afrikában kapott el helytálló volt, Lujo-virus. Harry és a szervezete azonban két hét múlva feladta a harcot és még Niall áldozata sem volt elegendő hozzá, hogy a fiú kigyógyuljon ebből az eddig ismeretlen kórból.

Mikor visszamentem dolgozni hetekig képtelen voltam arra szintre menni, hisz nem láthattam, hogy a göndör hajú fiú incselkedőleg beinvitál a szobájába valami mondva csinált ürügyel, hogy vizsgáljam meg. Nem láttam halovány mosolyát és barátai aggódó pillantását és a szőke hajú fiú mindig figyelmes és aggódó tekintetét. Megváltoztam. Megtörtem. Az elvesztésük által más ember lettem, megfosztottak két baráttól és megannyi feledhetetlen élménytől.

Értékelés:

Történet/Ötlet:
Huh, hát alapjában véve a sztori egyedi. Nagyon sajnáltam, hogy két fiút is elvesztettünk a novella cselekményszála során.   Kicsit kiborított a tény, hogy Niall elhunyt, de aztán erőt vettem magamon. ezerszer jobban tetszett, mint a boldog novella! 10/9
Írói képesség:
Fogalmazás: Találtam szóismétléseket, ezekre ügyelj! 5/3,5
Helyesírás: Néhol voltak elgépelések, de ez mindenkivel megesik.  5/4
Karakterek megformázása: Tetszettek. 5/4
Leírások:
Érzelem leírások:
Jó sok volt belőle, nem panaszkodom. 5/4
Karakterleírások: Nem sok, de volt. 5/3
Tájleírások: 5/3
One Direction, és hozzá való viszonyulás:
One Direction megformálása, szerepe:
Többnyire Harry, és Niall kaptak főszerepet, a novellában. Szerencsére a többiekről is hallottunk. 10/8
Realitás, és a One Direction-höz való viszonyulás: Szerintem a maga különleges módján jó volt. 10/9

• NV - 1D - B kategória - DestinyB

Utolsó kívánság

- Lena Peterson! Azonnal kelj fel! A születésnapodat nem töltheted bezárkózva. A mai egy különleges nap – hallottam meg az ajtó másik oldaláról anya fenyegető, de közben selymes hangját. Hát, persze. A szülinapom. Hogyan is felejthettem el? Ó, már tudom. Mióta kiderült, hogy a nagyapámtól ”örököltem” egy betegséget, a rákot. Nem egy kórházban voltunk, hogy megbizonyosodjunk róla, tényleg beteg vagyok-e. Mindenhol azt a választ kaptuk, amitől a legjobban tartottunk. Igen. Még azt is közölték, hogy ebből kemoterápiával sem tudnak kigyógyítani. Papának lett volna esélye, de ő nem élt vele. Ezt még a szüleimnek sem mondtam, de én is elvetettem volna a kezelést. Nincs szükségem segítségre. Mindig is ilyen voltam. Nem kell mások segítsége és sajnálata. Abból kaptam bőven, amikor mindez kiderült. A barátaim viszont elfordultak tőlem, mondván, hogy nekik nem kell egy kopasz, anorexiás a nyakukra. Akkor teljesen magamba zuhantam, de egy idő után sikerült túltennem magam mindenen. Nem érdekelt senki, csak anya és apa. A ”barátaim” megszívták, mert nem látszódott rajtam semmi rendellenesség. Van hajam és nem látszódnak ki a csontjaim sem. A doki azt mondta, hogy nem érti, miért történik ez, de örüljek neki. Örüljek? Kérdem én, ki az, aki örül annak, hogy halálos beteg? Inkább lennék kopasz. Az orvosok sokszor nagyon nagy baromságokat tudnak mondani.
- Lena, ki az ágyból! – rontott be apa a szobámba.
Anyáék már két héttel ezelőtt bejelentették, hogy a lehető legjobb napot szeretnék megszervezni nekem, mondván, hogy nem tudjuk, hogy meddig élek. Nagyon kedvesek. Persze, csak az igazat mondták. Minden este úgy alszok el, hogy lehet, hogy a holnapot már nem élem meg. Ezért amikor veszekszek a szüleimmel, utána rögtön bocsánatot kérek. Nem szeretnék haragban elválni tőlük. Ők azok, akik mindenben támogatnak. Még szerencse, hogy a betegségem kialakulása előtt elvégeztem a gimnáziumot, így nem volt szükség rá, hogy magántanuló legyek. Egyetemre nem szerettem volna menni, mert lehet, hogy nem tudnám befejezni.

Egy ásítás közepette megpróbáltam felülni az ágyamban. Álmosan apára néztem, aki csak mosolygott rajtam. Tudtam, hogy miért. Minden pillanatot el akar raktározni. Ennek is a tudatlanság az oka. Nem tudja, hogy mikor láthat megint így.

- Hány óra van? - nyújtóztam egy jó nagyot. Biztos még csak kilenc-tíz óra körül lehet. Általában akkor szokott kidobni az ágy.

- Mindjárt 11. Szóval ideje felkelned és rendbe szedned magad, mert anyád mindjárt kész az ebéddel. Utána pedig jön a torta – csapta össze tenyerét izgatottan apa. Nem akartam elrontani az örömüket, mert mindennél jobban vártak erre a napra, ami - elmondásuk szerint -, csak az enyém. Én nem értek velük egyet, mert mégis mit csináljak ma? Számomra pont olyan, mint a többi nap, nem tudok különbséget tenni.
- Oké. Adj 20 percet és elfogadható külsőt varázsolok magamnak – emeltem rá a tekintetem egy halvány mosoly kíséretében. Aprót bólintott és nevetve elhagyta a szobámat, majd becsukta az ajtót maga után. Így ráláttam a One Direction óriás poszteremre, amit még fél évvel ezelőtt ragasztottam ki. Akkor kezdtem el hallgatni a zenéjüket, amikor kiderült, hogy beteg vagyok. Lehet, hogy hülyeség, de ők segítettek felépülni. A dalaik egy része feldobta a szürke hétköznapjaimat, míg a lassabbak azt éreztették velem, hogy van remény. Tudom, hogy ez nem igaz, mert a remény halvány szikrája sem lebegett még előttem és nem is fog. A legnagyobb álmom az, hogy találkozhassak velük. Ezt még senkinek sem említettem, de így van. Tudom, hogy úgysem fog összejönni, mert nem olyan az anyagi helyzetünk, hogy ezt megengedhessem magamnak. Ez egy álom marad. Talán ez lenne az utolsó kívánságom a halálom előtt, hogy találkozhassak velük és elmondjam nekik, hogy mennyi mindenben segítettek nekem, függetlenül attól, hogy nem is tudtak róla.



Gyorsan ledobtam magamról a pizsamámat és felvettem egy egyszerű lila pólót és egy farmert. Már régóta nem jártam a ház falain kívül és nem is szoktak látogatók érkezni hozzám, ezért a sminkelést is hanyagolom jó ideje. Apa is azt mondta, hogy így természetesebb az arcom, és amikor puszit ad, akkor nem az alapozónak, hanem nekem adja. Ezen jót nevettem. Ez volt a legutóbbi alkalom, amikor őszintén és nem kényszerből nevettem. Kivéve, mikor a fiúk klipjeit nézem a neten, mert olyankor minden dalt boldogan éneklek. Viszont tudatában vagyok annak, hogy a hangom hasonlít a repedt fazékéhoz. Ezt még régen mondta anya, amikor kieresztettem neki a hangomat. Azok is szép idők voltak.
Miután véget ért a nosztalgiám, még vetettem egy röpke pillantást a poszterre és lekullogtam a lépcsőn. Anya a konyhában sürgött-forgott. Apa próbált neki segíteni, de inkább csak hátráltatta. Amikor észrevették, hogy őket nézem, széles mosolyra húzták ajkukat. Mindig is csodáltam őket, amiért ennyi idő után még mindig tiszta szívből szeretik egymást.

- Felébredtél, drágám? – jött oda anya és egy puszit nyomott az arcomra. Én csak hümmögtem egyet és leültem az egyik székre. Figyeltem minden mozdulatukat és a menüt is meglestem. Húsleves, rántott és sült hús, tepsibe sült krumplival. A kedvenceim. Sóhajtottam a látvány miatt, ők pedig látván reakciómat nevettek egy jót rajtam. Örülök, hogy jó kedvük van.
- Anya, apa. Ugye nem vettetek semmi ajándékot? – kérdeztem rá. Utáltam, mikor rám költik azt a kevéske pénzt, ami van.

-A szülinaposnak mindig jár meglepetés, nem? – értetlenkedve nézett rám apa.
- De nem akkor, amikor a család nem úgy áll anyagilag – nem tudtam a szemükbe nézni, ezért az érdekesnek tűnő asztalt pásztáztam szemeimmel.
- Itt most nem az a fontos kicsim – guggolt le elém anya és elérte, hogy kék szemeibe nézzek.
- Most csak te számítasz. Sokáig gondolkoztunk, hogy mi lenne számodra a megfelelő szülinapi ajándék. Nem voltunk egy boltban sem – összeráncoltam a szemöldökömet. Akkor vettek valamit vagy nem? Nagyon remélem, hogy nem.
- Csupán az internetre volt szükségünk – jött közelebb apa is. Tekintetem köztük cikázott, várva bármiféle válaszra.
- Mondjátok már, az Isten szerelmére – lettem egy kicsit ideges, amikor nem szóltak semmit, csak mosolyogtak rám.
- Na, jó. Szívem én nem bírom tovább. Hozd ide az ajándékát – nézett anya apára, aki már indult is a nappaliba. – Igaz, csak ebéd után, a tortánál szerettük volna átadni, de így is jó.

Közben apa is visszatért egy borítékkal a kezében. A kíváncsiság már az őrületbe kergetett. Ezt persze nem mutattam ki, mert akkor képesek lennék tovább húzni az időt.

- Hát, akkor… Boldog 19. Születésnapot Lena – mondták egyszerre és átnyújtották a borítékot. Mielőtt felnyitottam volna, megajándékoztam őket egy-egy hatalmas és erős öleléssel. Majd kezelésbe vettem az ”ajándékomat” és végre kinyitottam. Belenéztem és kivettem a két papírt, ami benne volt. Nem hittem a szememnek. Ez biztos, hogy nem velem történik. Valaki csípjen meg. Két koncertjegy volt benne, mégpedig a One Direction southamptoni koncertjére.
- Mondj valamit kislányom, mert mindjárt megőrülök idegességemben – harapdálta szája szélét anya.
- Ez… ez… valami elképesztő – meredtem még mindig a jegyekre, majd észbe kaptam. – De ezt nem fogadhatom el.
Szüleim értetlenül néztek rám, viszont pillanatokon belül leesett nekik a státusz. Rájöttek, hogy engem zavar az ár.
- Már pedig elfogadod, mert mi azt akarjuk. Ha nem mész el, azzal minket sértesz meg. Szóval három nap múlva ott fogsz tombolni az elsők között. Megértetettük egymást? – fenyegetett meg játékosan apa. Itt volt az idő, hogy eltörjön a mécses. Nem bírtam tovább. Ez még egy autónál és háznál is nagyobb ajándék számomra. Szorosan öleltem őket, egyszerűen képtelen voltam elengedni a számomra legfontosabb embereket. Pár perc múlva sikerült csak elszakadnom tőlük.
- De miért van két jegy? – néztem rájuk kíváncsian.
- Gondoltuk, apád vagy én elkísérnénk. Csak, hogy ne érezd magad egyedül – mondta félénken anya.
- Ez remek, szuper, sőt, fenomenális – vigyorogtam, mint a tejbe tök. – De ki jön velem?
- Mivel én dolgozok, ezért anya fog elkísérni – ölelt át egyik karjával apa.
- Oké. Akkor most már eszünk? – tettem fel a kérdést, mert nagyon éhes voltam, de közben még mindig számítottam arra, hogy mindjárt felébredek. Apáék nevetve bólintottak és hozták az ebédet. Most megint olyan boldog voltam, mint régen. Úgy éreztem, ez életem eddigi legjobb napja és semmi sem ronthatja el. Miután megkajáltunk és a tortán lévő gyertyákat is elfújtam, felmentem a szobámba. Napi tevékenységeimet intéztem, azaz tévé, laptop, majd megint ezeket felváltva.

~3 nap múlva~
Reggel nem bírtam sokáig aludni, hiszen tudatosult bennem, hogy ma este a fiúk koncertjére megyek. Tudom, hogy sok rajongó csak reménykedik, hogy egyszer találkozhat velük és biztos sokan utálnának, ha tudnák, hogy félévnyi ”rajongás” után eljutok a koncertjükre. A fejemhez vágnák, hogy ők már több éve directionerek, én pedig nem is szeretem őket, csak így hozta a sors, hogy elmehetek. De nem foglalkoztam ezzel sokat, mert nem ismernek, nem tudják, hogy min mentem keresztül.

Még csak 8 óra volt, de éberebb voltam, mint valaha. Be voltam zsongva és nem tudtam semmit sem enni az izgalomtól. Gondolom, anyáék még alszanak, ezért bekapcsoltam a laptopomat és halkan hallgattam a Last First Kiss-t. Imádom ezt a dalukat. Mondjuk, melyiket nem?!
Fogalmam sincs, hogy mennyi idő telhetett el, de valaki kopogtatott az ajtón.
- Gyere be – kiáltottam. Oldalra fordultam és apával találtam szembe magam.
- Már fel is keltél? Hogy lehet az? – ült le mellém az ágyra. – Várj, tudom. A koncert miatt, igaz?
- Eltaláltad – mosolyogtam. – Alig aludtam, mert izgulok.
- Jaj, kicsim. Annyira örülök, hogy sikerült téged felvidítani. Komolyan – ölelt át karjaival apa.
- Én is és nem tudom elégszer megköszönni. Biztos egy vagyonba került – sütöttem le szemeimet.
- Te azzal ne foglalkozz. Egyébként sikerült egy kicsit alkudnunk, szóval nem volt vészes – vont vállat apa. – Nekem most mennem kell dolgozni. Majd csak hajnalban jövök haza. Most pedig jöjjön a legfontosabb: érezd jól magad! – kiáltott a végén egyet. Ezen nevetnem kellett. Az elmúlt 24 órában többet nevettem és mosolyogtam, mint az elmúlt fél év alatt összesen.
- Köszi, apa. Remélem, meglesz – válaszoltam és hagytam, hogy induljon a munkába.

Lementem reggelizni, közben találkoztam anyával, aki már ruhát válogatott nekem estére.
- Anya. Nem akarok úgy kinézni, mint egy barbie baba. Én szeretném kiválasztani a cuccomat, ami egy farmer és a világoskék virágos felsőm lesz – mondtam neki kicsit oktatóan, de nem vette zokon.
~~~
- Gyere már Lena, mert elkésünk – sürgetett anya. Még gyorsan belenéztem a tükörbe és egész normálisnak találtam az eredményt, amit kemény két óra alatt hoztam össze.
- Anya, ez egy koncert. Onnan nem lehet elkésni, mert a fiúk biztos később jönnek, mint a kezdés időpontja – okoskodtam egy kicsit. Néha kell az ilyen.
- Jó. Induljunk – nem is foglalkozott azzal, amit mondtam, csak ment és ment. Alig bírtam utol érni. Mintha jobban érdekelné, mint engem. Vagy csak azt szeretné, hogy ne késsek le semmiről.



- Megérkeztünk – néztem izgatottan a nagy arénát, ahol hamarosan a One Direction fog énekelni és láthatom őket teljes életnagyságban. Hihetetlen. Én az első sorban álltam, anya pedig hátrébb leült egy székre. Azt mondta, hogy ő úgysem tombolna.  

Nem lett igazam, mert alig késtek és amint bementünk már el is kezdték az első dalt. Ott álltak, vagyis ugráltak előttem. Legjobban Harry tetszett a bandából, az ő hangja tud elvarázsolni. Az összes dalt végig énekeltem, a Little Things-nél és a Summer Love-nál könnyeztem, a gyorsabb tempójúaknál ugráltam és kiabáltam. Liam kétszer, Harry négyszer és a többiek egyszer-egyszer rám néztek. Igen, számoltam. Olyankor rájuk mosolyogtam, kivéve Harry-nél. Amikor felém pillantott, én gyorsan más irányba fordultam, mert mindig elpirultam. Talán észrevette, mert mikor már negyedszer tekintetett rám, szemöldökét ráncolva méregetett. Ettől még jobban zavarba jöttem, ha még lehetett fokozni.

Vége. Nem hiszem el, hogy vége. Mindenki elindult kifelé, de én nem mozdultam. Még a történtek hatása alatt voltam. Hátranéztem és anyát sem láttam sehol. Már senki nem volt az arénában. Egyedül maradtam. Vagyis majdnem egyedül, mert lépteket hallottam magam mögött. Nem mertem megfordulni, mert fogalmam sem volt, hogy ki lehet az. Talán anya? Vagy valami őrült, aki meg akar erőszakolni? A második variáció erősebben befészkelte magát a fejembe, így szaporán kezdtem szedni a lábaimat és menekülni kezdtem. Azonban az illető elkapta a karomat, így megakadályozva, hogy tovább jussak.

- Kérlek, ne bánts – remegő hangon szólaltan meg. Összeszorítottam a szemeimet, mert féltem, hogy vajon mit fog csinálni.
- Miért bántanálak? – nevetett ”támadóm”. Ez a rekedtes nevetés nagyon ismerős. Óvatosan megfordultam és magával Harry Styles-szal néztem farkasszemet.
- Te… te… - ennyit tudtam csak kinyögni. Nem hittem el, hogy ő áll velem szemben. Ez túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Persze Ő jót mulatott zavartságomon.
- Az anyukád hazament. Neked viszont azt üzeni, hogy érezd jól magad – mondta sejtelmes mosollyal az arcán. Hazament? Itt hagyott? És mi az, hogy érezzem jól magam? Millió kérdés kavarogott a fejemben. Ezt Harry is észrevette, mert folytatta.
- Tudod, a koncerten feltűnt, hogy amikor feléd néztem, te elfordultál. Kíváncsi vagyok, hogy miért. Elmondhatnád egy piknik közben – villantotta meg tökéletes hófehér fogsorát, amivel teljesen levett a lábamról. Helyben elájultam volna, de tartanom kellett magamat.
- Te beszéltél anyával? – inkább nem válaszoltam az előzőkre, mert akkor megint paradicsom lenne a fejem helyett.
- Nem. Az utolsó szünetben leírtam egy papírra az üzenetemet és az egyik testőrt alkalmaztam postásnak – felelt kérdésemre, de még mindig várta a válaszomat a piknikes dologgal kapcsolatban.
- Ó, értem. Hát, akkor szívesen piknikezek veled, de… most? Este van – ráncoltam össze szemöldökömet.
- Tudom, hogy este van. Mivel itt laksz Southamptonban, mutathatnál egy jó helyet, ahonnan be lehet látni a várost és még fű is van, ahová lepakolhatunk – dobta fel az ötletet. A lelkesedése rám ragadt és a vigyort nem lehetett levakarni az arcomról. Még csak most vettem észre, hogy a piknikkosár már ott figyel a kezében. Nem tudtam mit mondani, mert el kezdett húzni a hátsó részhez és beültünk egy fekete kocsiba. Elég nagy volt és kényelmes. Mondtam neki, hogy merre menjen és végül megérkeztünk az egyik legszebb helyhez, amit ismerek itt.

Harry kivette a kocsiból a kosarat és egy plédet, majd a fűre terítette. Igazán romantikus volt, de az lehetetlen, hogy mi ketten együtt legyünk. Hiszen én nem vagyok olyan szép, mint a többi lány és még beteg is vagyok. Ezért nem tudom, hogy meddig is lehetnék vele.
- Nem fognak megtalálni a rajongók? – ültem le és rá emeltem barna szemeimet.
- Úgy tudják, hogy már a Floridába tartó repülőn ülök a fiúkkal. Szóval aggodalomra semmi ok – helyet foglalt mellettem. Megnyugodtam. Akkor senki sem zavar minket. Elővett egy dobozt, amiben különböző sütik voltak. Abban a pillanatban jelezte a hasam, hogy szüksége lenne valami ehetőre. Harry kinevetett, én pedig már megint elpirultam.
- Úgy hallom, éhes vagy. Válassz – tartotta elém a dobozt és egy műanyag tányért is adott, szalvétával. Ezek a gesztusok mind olyan abszurdnak tűntek, mivel eddig még egyszer randiztam, ha ezt egyáltalán annak lehet nevezni. Kivettem egy csokisat és enni kezdtem. Harry epreset választott. Csak ettünk és ettünk. Majd mikor bejeztük, megköszörültem a torkom és a mellettem ülő személy felé fordultam. Ő pedig kíváncsian nézett rám.



- Miért pont én? Miért nem valaki más? – támaszkodtam kezeimre és vártam a válaszára.

- Azért, mert titokzatos vagy. A koncerten is az voltál. Rád néztem, de te elfordultál. Mind a négy alkalommal. A rajongóink olyankor mindig fülig érő szájjal vigyorognak vissza ránk és integetnek – szóval ő is számolta. Uram isten. Titokzatos? Erre felnevettem, ő meg értetlenül meredt rám.
- Az csak azért történt, mert zavarban voltam. Ahogy most is úgy érzem magam – néztem a másik irányba, mert éreztem az arcomat elöntő pírt.
- Aranyos vagy, amikor elpirulsz – jegyezte meg Harry. – Mesélj magadról.
Visszafordultam és egy mély sóhajtás után belekezdtem. A betegségemet nem említettem, mert nem akartam, hogy sajnáljon, és máshogy tekintsen rám. Akkor én lennék a beteg lány, akinek szüksége van a segítségére és ezért nem hagyhatja el. Azt nem szeretném, hogy csak emiatt legyen velem. Azzal fejeztem be, hogy szeretem a zenéjüket és sok mindenben segített rajtam.

Harry ezután nem kérdezett semmit, csak nézett a távolba. Ezt a cselekedetét nem tudtam mire vélni. Hirtelen furcsa érzés fogott el és megéreztem. Megéreztem a halál illatát. Lehet, hogy most hülyének tűnök, de így van. Éreztem, hogy közeleg a vég. Ezért döntöttem. Ez az utolsó esélyem, hogy Harry közelében vagyok, így elmondok neki mindent. Már éppen megszólaltam volna, de megelőzött.

- Tudod, úgy érzem, mintha valamit titkolnál előlem – nézett mélyen a szemembe. Már csak ezért is ki kell mondanom mindent.
- Igen, így van – álltam fel és a falécekhez sétáltam, amik megakadályozták, hogy az ember leessen a dombról. Harry követett és kérdő tekintetét az enyémbe fúrta. – Beteg vagyok.
- Mi? – hangjából hallottam a döbbenetet és azt is, hogy lesokkolódott.


- Rákos vagyok. Nem látszik rajtam, de az vagyok. Fél évvel ezelőtt derült ki. Azóta nem mozdultam ki a lakásból. A barátaim elfordultak tőlem, mert szégyellték a külsőmet. Amikor megtudták, hogy nem lettem se kopasz, se anorexiás, akkor felkerestek, de nem érdekelt. Ha kitagadtak volna a külsőm miatt, akkor nem érdemelnek meg. Nekem nem kellenek ilyen emberek az életembe. Tehát, amikor az orvosok mondták, hogy beteg vagyok, elkezdtem hallgatni a dalaitokat és segítettek rajtam. Nem is tudod, hogy mennyit. Jobb kedvem lett tőle és valamennyire felépültem. Három nappal ezelőtt volt a szülinapom és a szüleim koncertjegyet adtak nekem, így jutottam el a fellépésetekre. Mivel nem tudom, hogy mikor halok meg, ezért ez volt az utolsó kívánságom, hogy találkozzak veletek és elmondjam, hogy mennyit segítettetek. De most csak veled tudom közölni, ami nem baj, mert te vagy a kedvencem a bandából. Nem akartam elmondani mindezt, mert szerettem volna, ha önmagamért kedvelsz és nem azért vagy velem, mert beteg vagyok. Hát ennyi – végig engem nézett, amitől néha zavarba is jöttem. Főleg, amikor róla beszéltem. Arcom lefolyt néhány könnycsepp, de már megtanultam kezelni ezt a témát, így nem okozott akkora nehézséget erről beszélni. Nem szólt semmit, csak szorosan magához ölelt. Majd egy kis idő múlva szólalt meg.



- De… akkor most miért mondtad el? – fürkészte arcomat, de kezeivel még mindig a hátamat simogatta.

- Azért, mert érzem, hogy nincs sok hátra – nyeltem egy nagyot. Arra számítottam, hogy kifejezi a sajnálatát és beszél egy csomót arról, hogy ne adjam fel, satöbbi. De, nem. Ismét magához húzott és karjait szorosan körém fonta. Én pedig átöleltem derekát. Ez többet mondott minden szónál és jobban is esett. – Köszönöm, hogy teljesítetted az utolsó kérésemet.
Suttogtam fülébe, mitől libabőrös lett. Ezt váltanám ki belőle? Megszakította az ölelést és száját az enyémre tapasztotta. Visszacsókoltam, azonban pár pillanat múlva elváltunk levegőhiány miatt.
- Szeretlek, Lena – mondta komolyan. Szeret. Harry Styles azt mondta, hogy szeret. De nem csak mondta, hanem tényleg úgy is gondolta. Láttam a szemében. Talán lehetetlenség beleszeretni valakibe egy-két óra alatt. Ha mégis hazudott volna és nem is szeret, az sem érdekel. Én belé szerettem és csak ez számít. Nekem már csak a mai nap fontos. Holnap már úgysem látom, hogy milyen lányokkal jön össze. A boldogságot kerestem és meg is találtam.
- Én is szeretlek Harry – sírtam el magam. – Megtennél nekem valamit?
- Bármit – felelte. A táskámba nyúltam és elővettem egy borítékot. Egy búcsúlevél volt benne, amit ma délután írtam a szüleimnek. Nem tudom, hogy miért, de úgy gondoltam, hogy inkább megírom, még mielőtt késő lesz. Talán már akkor éreztem, hogy közeleg az idő, amikor számomra vége mindennek.
- Ezt odaadnád anyának? – néztem rá könnyes szemekkel. Mintha az övében is láttam volna pár kósza könnycseppet, de talán csak képzeltem. Bólintott. – Nem akarom, hogy lássák, amikor meghalok. Nincs valami ötleted, hogy hová mehetnék?
- Még nem is biztos, hogy meghalsz – mondta halkan.
- De igen, mert érzem. Érted, Harry? Érzem – fogtam arcán kezeim közé és egy lágy csókot adtam puha ajkaira.
- Nem engedhetem, hogy egy szálloda szobájában érjen véget az életed. Ha nem akarsz hazamenni, akkor maradjunk itt – mondta óvatosan. Hálám jeléül megöleltem és kifeküdtünk a pokrócra.
- Köszönöm Harry, hogy itt vagy velem. Soha nem foglak elfelejteni – suttogtam és erősebben kapaszkodtam karjaiba.
- Én sem téged Lena – mondta elcsukló hangon. Majd mindketten lehunytuk szemünket.


Tudtam, hogy holnap reggel én már nem kelek fel. Megköszöntem az égieknek, hogy így érhetett véget az én történetem. Ilyen mesésen, szerelmesen és semmi rossz nem volt benne. Nyugodt vagyok, mert tudom, hogy minden úgy történt, ahogy lennie kellett. Ennél szebb befejezést nem is tudnék elképzelni. Az a tény, hogy a fiú, akinek beleszerettem a hangjába és az este folyamán a lelkébe is, viszont szeret. A felhők közül mindig figyelni fogom. Én már biztonságban vagyok, ezért fentről mindig vigyázni fogok rá. Ahogyan a szüleimre is. Mindent leírtam nekik az eddigi 19 évemről és két teljes oldalon keresztül ecseteltem azt, hogy mennyire hálás vagyok nekik. Talán először nem fogják elhinni, hogy megtörtént. De aztán tudatosul bennük minden. Ismerem őket. Anya a válaszokat keresi majd és sok időbe fog telni, míg elfogadja a halálomat. Apa inkább magában kesereg és próbál segíteni anyának átvészelni ezt az időszakot.

Amikor a levelet írtam, még nem is sejtettem, hogy Harry karjaiban fog elérni a halál. Ezt nem tudtam nekik megköszönni, de majd Ő elmesél nekik mindent. Remélem. Csak azt szeretném, ha boldogok lennének, mert megérdemlik. Szeretem őket tiszta szívemből. Az utolsó gondolatom mégsem hozzájuk szólt, hanem a nagyvilágnak, akik nem hisznek az álmokban.
„A halálom előtt beteljesült a legnagyobb álmom. Harry Styles volt az, akibe beleszerettem páróra alatt és boldogabb voltam, mint valaha. Az utolsó kívánságom célba ért.”

Értékelés: 

DestinyB – Utolsó kívánság - Harry
Történet/Ötlet: 
Ne csináld ezt velem! Annyira szépen elkezdted, és MAJDNEM végigvitted. Miért? Miért kellett neki megcsókolnia, és belevinni et az idióta szerelmi szálat? annyira jó, és szép lett volna nélküle. Istenem, de kár, hogy ezt beletetted. Gondolj bele, mennyivel szebb lett volna, ha a legnagyobb álma karjaiban hal meg szerelem nélkül. Nem szerethet bele pár óra alatt egy emberbe. Vagy Lena-t csak a rajongása vezette? Nem tudom. tényleg kár, hogy szerelmet vittél bele.  10/6 – Lehetett volna sokkal több is, ha nem teszed bele azt a csókot. Szerintem, majd írd át ezt a novellát, és szedd szépen ki belőle a szerelmes pillanatokat, és legyenek barátiak. Baráti ölelés, puszi az arcra, és kérlek… Küldd el nekem! 

Írói képesség:
Fogalmazás: Minden rendben van vele. 5/4
Helyesírás: Nem találtam hibákat! Gratulálok! 5/5
Karakterek megformázása: A lány nagyon tetszett, tényleg szép jellemet adtál neki. 5/5
Leírások:
Érzelem leírások: Szépek voltak. 5/4
Karakterleírások: Örültem, hogy nem két szóban tudtad le őket. 5/4
Tájleírások: 5/3
One Direction, és hozzá való viszonyulás:
One Direction megformálása, szerepe: Többnyire Harry volt benne, de feltételezem, hogy a koncerten a többiek is ott ugráltak. 10/8
Realitás, és a One Direction-höz való viszonyulás: Ha nem lett volna a végén a szerelmi szál, egész szép tündérmese lett volna. 10/5,5 

Összesen: 60/44,5