2021-es szösszenet...

 

Öhm... helló?
Illene valamit írnom ennyi év után gondolom, de mégis mi értelme lenne? 
Valószínűleg nem fogja senki sem látni ezt, de azért közzéteszem, mert ezer év után végre kedvet kaptam valam i bolondság írásához! Fogadjátok szerettettel ezt a nem tudom mit is pontosan.. :)

The Beginning Of The End💗

(Katt a címre a zenéhez.)

Két kézzel nyúltam Lucille törékeny, formás teste után, hogy minél hamarabb kimenekítsem innen apró alakját. Repültünk az égi királyságból lefelé, hatalmasakat csaptam szárnyaimmal, hogy minél gyorsabban kimenekítsem innen a lányt, akit szerettem. Fogalma sem volt róla, hogy mibe kevertem bele. Szégyelltem magam, de nem tehettem mást. Nem számítottam rá, hogy ennyire gyorsan nyakon csíp a múltam, és kiálhatatlan teherként nehezedik majd vállaimra.

Erősen tartottam karjaimban a lányt, szinte kiszorítottam belőle az összes szuszt mire földet értünk egy sikátorban. Amikor megbizonyosodtam róla, hogy biztonságos a terep enyhítettem szorításomon. A talpam tompa puffanására felemelte a fejét, hogy rám nézzen.
- Miért nem maradhattunk ott, Nathan? – lehelte kábán. – Annyira meleg volt, és mindenki nagyon kedves volt hozzám.
- Nem hagyhattam, hogy meghalj! – tört ki belőlem az összes feszültség, amit eddig magamon cipeltem. Minta egy kőhalommal kevesebb lett volna a hátamon, amint kimondtam a szavakat.
- Meghaltam? – Szemei kipattantak, általában hófehér arca most vörösen pompázott. Rázkódni kezdett, szinte kitépte magát védelmező szorításomból. Kezeit csípőjének szegezte, majd terpeszben nézett velem farkasszemet. – Hazudsz! – vádolt meg azonnal.
- Sosem hazudtam neked! – feleltem csendesen, majd folytattam kicsit erélyesebben. – Csak nem ronthattam rád egyik napról a másikra, hogy hé Luce, elképzelhető, hogy egy démon az édesanyád.
- De, szerintem meg tartoztál volna annyival 6 év barátság után, hogy legalább megpróbálod jelezni, hogy nem vagyok őrült! – Ordított velem torka szakadtából, arca teljesen eltorzult, a szíve felgyorsult, a nyakán az erek megfeszültek mérgében. – És akkor még azt mered mondani nekem, hogy meghaltam? – Toporzékolt tovább. – Hát akkor csak szólok, hogy valami nincs rendben, mert a halottak nem szoktak csak úgy lerepülni az égből!
- Hát igen! Szerencsére időben érkeztem, pont, mielőtt átlépted volna a határt – húztam el a számat jobbra, majd balra. – Ha leugrottál volna a szakadékba, azonnal porrá égtél volna. Te nem oda tartozol – pillantottam az égbolt felé. – Hanem oda… - böktem mutatóujjammal a talaj felé.
- Nevetségesen képmutató vagy! – sértegetett Lucille.
- Nem számít mi vagyok, amíg életben tudlak tartani!
- A fenébe is, Nathaniel! Hagyjál már ezzel az idegesítő dumával – Csapkodott karjaival feldúltan a levegőben. – Azonnal mondd el, hogy mi a fene folyik itt!
- Rendben, megígérem, hogy elmondom, csak előbb hadd vigyelek haza – nyújtottam ökölbe szorított tenyere felé az ujjaim kedvesen. Lucille olyan erősen csapott rá a kézfejemre, hogy meglepettségemben hátrább léptem egyet.
- Nem! Most azonnal magyarázattal tartozol nekem! – Az egész szeme éjfeketévé változott, ajkai elfeketedtek, arca jobb és bal oldalán egy mély, sötét vágáshoz hasonló sebhely keletkezett. Vicsorogva várta válaszom, miközben vészjóslóan felmordult.
Úgy döntöttem, hogy itt az ideje komolyra fordítani a témát, így bólintottam, majd hirtelen a háta mögött termettem, és megragadtam a vállait, hogy a mellettünk lévő autó üvege felé fordítsam. Látnia kellett azt, hogy ki is ő valójában, milyen rendíthetetlen sötétség lakozik a lelkében.
Ez volt az első alkalom, hogy előbújt belőle a démoni arca, és sosem láttam még hozzá foghatót. Látszott, hogy királyi vér csörgedezik az ereiben.
Lucille a legelső démon örököse volt, Lilithnek, a démonok királynőjének lánya.
- Mi… - Luce az arcához kapott, nagyokat pislogott ahogy a holdfényben megcsillant a szeme az üvegen keresztül.
- Gyönyörű vagy! – bíztattam, majd a bal vállára simítottam ujjaimat, és széttártam feketében pompázó szárnyaimat.
- Angyal vagy – jelentette ki búskomoran, miközben felém fordult, hogy jobban szemügyre vegye a szárnyaimat. – Én pedig egy szörnyeteg – horkant fel magabiztosan, majd a mellkasomra helyezte kicsi tenyereit, és egy akkorát lökött rajtam, hogy a sikátor téglafalába süllyedtem teljes testemmel.
Bevallom nem számítottam rá, hogy ezt fogja kihozni belőle az, ha felfedem én is valódi önmagam. Azt gondoltam örülni fog, hogy nem ő az egyetlen természetfeletti jelenség a környéken, de tévedtem. Lehet én sem örülnék neki, ha valaki szárnyakkal hencegne amikor szembesülök démoni mivoltommal.
- Jellemző! Még most is csak arra vagy képes, hogy felvágj! – folytatta feldúltan, majd megindult felém futva, hogy ismét rám támadjon.
Tudtam én, hogy itt van a kutya elásva! Már megint elszúrtam az egészet, holott az egész életem arról szólt, hogy vigyázzak erre a pici, törékeny, de mégis csodálatos lányra. Akaratomon kívül bántottam, pedig én sosem akartam mást, csak, hogy boldog legyen, és ne kelljen szembesülnie a pokoli valósággal, amibe beleszületett.
Úgy ugrottam talpra, mintha puskából lőttek volna ki, majd vetettem magam Lucille-re. Elkaptam karjait, és leszorítottam a földre, hogy ne tudja ütni vele a mellkasomat.
- Miért vagy ennyire erős? – üvöltött az arcomba, egy ideig még kapálózott, és próbált kiszabadulni szorításomból. Egy perc erejéig még aranyosnak is tartottam a vergődését, szerettem volna megcsókolni, és elmondani neki, hogy csodálatosnak tartom őt, de rájöttem, hogy egyelőre ez még lehetetlen. Túlságosan feldúlt, és azt hiszi én vagyok az ellensége.
- Elég volt! – Ordítottam rá a legmélyebb hangomon, ami képes volt elhagyni a torkomat. Éreztem, ahogy átjárja a düh minden porcikámat. Arcom eltorzult, éreztem, ahogy bőrőmön lángok lobbannak fel, szinte biztos voltam benne, hogy szemeimben is vörösen égő tűz lobog, mert hirtelen Lucille talajra szorított karjai elernyedtek, és szív formájú arca visszanyerte korábbi szépségét, míg pillantásában pánikot véltem felfedezni.
Nem akartam megijeszteni, egyszerűen csak tudatni akartam vele, hogy nem ő itt az egyetlen, akinek oka van feldúltnak lenni kinézete miatt.
Hangtalanul lereppentem róla, nem volt szándékomban még jobban megrémiszteni. Tenyeremet felé nyújtottam, ő pedig szájhúzások közepette, de elfogadta segítségemet, hogy talpra szökkenjen.
- Sajnálom – mondta. – Talán kicsit elragadtattam magamat.
- Ne sajnáld, én kezeltem rosszul az egészet. – ráztam meg a fejemet. – Kérlek bocsáss meg nekem, hogy nem beszéltem neked korábban erről az egészről! Ha tudtad volna, hogy mi vagy, lehetséges, hogy nem rabolnak el, és nem akarnak megölni odafent.
- Miért nem mondtad el? – Luce felhuppant a gépkocsi motorháztetőjére, és kérdően jobbra döntötte fejét, göndör szőkésbarna fürtjei a vállát súrolták.
- 12 éves voltam, amikor apámtól azt a feladatot kaptam, hogy épüljek be Lilith egyetlen félvér gyermeke mellé, és vigyázzak rá, amíg szükséges – kezdtem bele a történetbe. – Aztán természetesen sikerült teljesen összekuszálódniuk a dolgoknak, amikor 16 évesen, amikor úgy tűnt, hogy mégsem te vagy az a lány, és már nincsen szükség a szolgálataimra úgy döntöttem, hogy mégis a „nem megfelelő” lány mellett szeretnék maradni, mert…most jön a klisé – hívtam fel a figyelmét, majd felsóhajtottam – …mert beleszerettem a vele eltöltött temérdek idő alatt. – morogtam fogaimat összeszorítva. Sosem voltam az érzések embere. -  Arról nem is beszélve, hogy megtaláltam a helyemet az emberek között a Földön, és ezáltal egyáltalán nem vágytam vissza az alvilágba.
- Érthető – bólogatott Lucille elgondolkodva.
- Az utóbbi két évben harcot vívtam magammal, a természetemmel, mert az ördög visszavágyott a forróságba, míg az angyal a felszínen tartott, és a fény felé vezetett – böktem Luce felé ujjammal, hogy éreztessem vele, hogy róla beszélek. -  Aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy a kettő egy kerek egésszé alakult át, és megtaláltam önmagam melletted. – Lucille fülig pirult, ahogy elhagyták a szavak a számat.
- Hmm..
- Egy ideig én is azt gondoltam, hogy nem te vagy Lilith lánya – vallottam be magamnak is először. – Ez volt az egyik oka, hogy sosem beszéltem ezekről a dolgokról neked, a másik pedig az, hogy titkon reméltem, hogy sosem lesz közöd ehhez a világhoz, amibe beleszülettem.
- Mikor jöttél rá, hogy mégis én vagyok az?
- Pár hónapja már sejtettem, mert magadhoz képest túl jól teljesítettél a testnevelés órákon – kuncogtam fel. – De konkrétan tegnap tudatosult bennem, amikor beléptem a házatokba, és az ember anyukád halálra vált arccal közölte, hogy eltűntél. Abban a pillanatban tudtam, hogy elkezdődött, amitől mindannyian tartottunk.
- Mi az? – ugrott le az autó elejéről, és lépett oda hozzám. Zöld szemeiben megcsillant a kíváncsiság, ajkai elnyíltak, szinte könyörögtek, hogy érintsem meg őket. Vonzották ujjaimat a puha, nedves ajkak.
 Ahogy végigsimítottam rajtuk az enyém is elnyílt, zihálva kezdtem venni a levegőt, majd nyeltem egy nagyot, és közelebb hajoltam Lucille-hoz, hogy megízleljem pokolian dús ajkait.
Tenyerét ismét mellkasomra simította, de ezúttal nem lökött el magától, hagyta, hogy megcsókoljam.
Véres pokol!
Az égben villámok csaptak össze, úgy dörgött, és kongott mintha menten a nyakunkba akarna szakadni mindenestül.
Máskor biztos megrémisztett volna a jelenség, de ebben a percben nem érdekelt se menny, se pokol, egyszerűen csak ki akartam élvezni a pillanatot, mert tudtam, hogy ez az első, és utolsó alkalom, hogy ilyen közel tudhattam magamhoz a lányt, akit mindennél jobban szerettem.
- Háború lesz, kicsi! Ezt garantálom!