• NV - 1D - B kategória - Cassy Crockett

Türelem és hit. Ez az a két dolog, amire sosem voltam képes, mindig mindent azonnal akartam azt szerettem volna, ha minden a terveim szerint alakul, ha minden nehézség nélkül elérem a céljaim. Meglehetősen balga felfogás. És a hit? Talán túlzottan racionális vagyok hozzá, talán ez a baj. Képtelen vagyok elhinni, hogy valami felsőbb erő irányítja az életünket. Nem tudom elhinni, hogy tulajdonképpen a saját döntés felelőssége vagy szabadsága még sem adatott meg nekünk. Számomra ez felfoghatatlan. Most pedig mit nem adnék azért a felsőbb erőért. Szinte már irracionálisan fohászkodom érte, hogy vegyen észre, hogy hallgasson meg és segítsen rajtam. Vagy inkább az egyik betegen. Nevetséges és az etikai kódexszel teljesen összeférhetetlen. Mégis mit nem adnék érte, ha az a fiú jobban lenne, ha holnap pimasz mosolyával az arcán üdvözölne. Elsütné elcsépelt poénjait és újra randira híva. Igent mondanék, minden gondolkodás nélkül.

-          Buta lány! Szedd össze magad Kaya. Hol marad a profizmus? A hideg távolságtartás? – de a tükörképem nem felelt.

Akárhogy szerettem volna ő sem volt okosabb, nem tudta megmondani mi volt az, ami megváltoztatott. Mármint inkább, hogy mivel érte el. Bár mikor behozták már akkor felhívta magára a figyelmet, három hónappal ezelőtt.

Csak pár hete kerültem az osztályra, mint rezidens gyakornok. Nem igazán találtam a helyem, nem egyszer eltévedtem. A feletteseim pedig nem éppen a segítőkészségükről voltak híresek. Az első héten bedobtak a mély vízbe és önelégült vigyorral az arcukon nézték, ahogy elsüllyedek. Úgy éreztem a napom nem is lehetne ennél rosszabb és akkor hozták be Őt. Barátaira támaszkodva vitték el a nővérpulthoz. A négy fiú egymás szavába vágva próbálta elmesélni a történteket, hogy a barátjuk a próba közepén összeesett. Mivel látszott rajta, hogy már nem igen tudja tartani magát odamentem segíteni. Egy kerekesszéket vittem, amibe az Őt támogatók készséggel beültették.

-          Doktornő, a fiú szédül és összeesett. A barátai szerint nem ez az első eset.

-          Rendben megvizsgálom – bólintottam és az egyik kórterem felé igyekeztem.

Nyomomban a többiekkel meg is kezdtem a kivizsgálást, a kis beteg nem volt nagy segítségemre. Minden második mondatával flörtölni próbált. Ám barátai annál készségesebbek voltak. Elmondták, hogy az utóbbi hetekben többször panaszkodott gyengeségre mégsem volt hajlandó kivizsgáltatni magát. Ott tartózkodásunk alatt is többször rosszul lett, így azonnal felvettük.

Megigazítottam a hajam és miután úgy gondoltam ez a lehető legtöbb, amit tehetek elindultam dolgozni. Nem akartam késni, hisz sok szakorvosnál így is fekete-listán szerepelek. A kórházba érve azonnal az öltözőbe vettem az irányt, felrángattam a köpenyem és nyakamba lógattam a sztetoszkópom. Első utána Hozzá vezetett egyszerűen nem tudtam megállni, hogy ne nézzem meg hogy van. Az utóbbi két hónapban ki-be járt a kórházból, amint jobban érezte magát úgy gondolta minden rendbe és hazamehet. Számtalanszor mondtam, hogy ez nincs így, de saját felelősségre lehagyta a kórházat. Ezt követően legkésőbb három napon belül ismét visszahozták. Kórlapjával a kezemben léptem be a szobájába.

-          Jó reggelt! Hogy érzed magad? – kérdeztem, amint beléptem a szobába.

Hangom hallatán azonnal felém kapta a fejét, és arcán megjelent szokásos mosolya.

-          Neked is jó reggelt! – viszonozta gesztusom – Már azt hittem sosem jössz, de így már jobban.

-          Mit is vártam? – kérdeztem sokkal inkább magamtól miközben ágya mellé léptem és kezem homlokára csúsztattam – Szerintem van egy kis hőemelkedésed.

-          Nagyon szeretem, hogy ennyire foglalkozol velem, de most beszéljünk inkább rólad. Ez a tiéd – nyújtott felém egy szál gyönyörű liliomot.

Megmosolyogtatott kedves gesztusa, bár őszintén fogalmam se volt hogy intézte el. Elvettem tőle a virágot, majd ismét a kórlapjának szenteltem figyelmem. Ezután örült faggatózásba kezdett és addig nem nyugodott, míg tegnapi napom minden egyes percét el nem meséltem neki. Nem igazán érettem, hisz nem mondhatnám, hogy tevékenyen töltöttem a szabadnapjaimat és az igazat megvallva kicsit hiányzott is, hogy ránézhessek, hogy hogy van. Tudom, hogy nem szabadna ennyire közel engednem őt magamhoz, de nem megy. Ő egy közvetlen ember, nem olyan, mint amilyennek az újságok beállítják. Nem várja el, hogy mindenki körülrajongja és talán épp ez az, ami őt olyan szerethetővé teszi. Állandóan arról beszél, hogy ha majd jobban lesz ide meg ide fog menni és végre úgy jöhet vissza a kórházba, hogy engem látogat és nem ő a beteg. Töretlen bizakodása, hite engem is arra ösztönöz, hogy jobb legyek és jöjjek rá mi is a baja.
Ő is elmesélte, hogy unatkozott nélkülem, és hogy a bandatársainak is emlegetett. Rendes fiúk, igazi jó barátok, amióta bekerült nem telik el úgy nap, hogy legalább egyikük ne látogatná meg őt. Az sem zavarja őket, hogy a kórház előtti kis parkban rajongók elszánt tömegén kell minden áldó nap átverekedniük magukat. Szerencsére azért ezekben a fanatikusokban azért van annyi, hogy a kórház épületébe nem jönnek be. Igaz nem egy kollégát faggattak már, de ennél messzebbre nem mentek.

-          Szia Kaya – hallottam megy egy ismerős hangot, mikor kiléptem a szobából.

-          Szia Liam, sziasztok, srácok – üdvözöltem őket

-          Milyen volt a szabadnapod? – kérdezte Zayn. Épp kérdőre akartam vonni, hogy ő mégis honnan tud a szabadnapomról, de szerencsére folytatta – A kis Casanova hiányolt.

-          És ő hogy van? – tette fel a kérdést Louis.

-           Az állapota stabil, ami jó. Egy kis hőemelkedése volt, de szerintem hamar elmúlik.

-          És tudjátok már mi a baja? – szólt közbe Liam.

-          Valami vírus… de ennél előrébb nem jutottunk és ő sem igazán tud konkrétumokkal szolgálni.

-          Ez jellemző rá – vágták rá egyszerre.

Ezen csak jót mosolyogtam, majd elbúcsúztunk egymástól ők a szobába mentek én pedig a dolgomra. Attól, hogy a fiú számomra prioritást élvez még nem hanyagolhatom el a többieket. Ígéretemhez híven, amint volt egy kis időm benéztem Hozzá, ami szemmel láthatólag dobott a hangulatán és ismét vad flörtölésbe kezdett. Ez örömmel töltött el, hisz azt jelentette jobban érzi magát. Állítása szerint mi már randiztunk egyszer –még akkor is, ha én nem tekintettem annak az ebédem vele való megosztását – és ismétlést szeretett volna.  Cinikusan megjegyeztem neki, hogy valószínűleg a kórház falain kívül nem így vélekedne és számtalan nálam alkalmasabb lány szaladgál az utcákon. Válasza miszerint pont azzal keltettem fel érdekélődését, hogy zeneileg ilyen elmaradott vagyok megmosolyogtatott. Tény és való, hogy nincs időm értesülni róla mi is az éppen aktuális kedvenc, vagy ki a bálványozni való.

Egy hét alatt a dolgok drasztikusan megváltoztak. A legfontosabb talán az, hogy kezelőorvosból én is pácienssé váltam. Az egész úgy alakult, hogy az egyik reggel rosszabbul éreztem magam, de úgy gondoltam csak egy kis megfázás, így bevettem az antibiotikumot és nem is foglalkoztam vele tovább. Egészen addig míg a nap végén – természetesen pont Nála – rosszul nem lett és összeestem. Ő persze bepánikolt és azonnal orvosért kiáltott. Mikor felébredtem már egy kórházi szobában voltam és Gracie nővér elmondása szerint lefutattak pár rutin vizsgálatot. Ez annyit jelentett, hogy holnapig még biztos bent tartanak. Kifújtam a bent tartott levegőt és visszadőltem a párnák közé. A neszezésből ítélve Gracie nem sokkal később elhagyta a szobámat én pedig a csendre koncentráltam.

-          Kaya, jobban vagy? – kérdezte egy rekedtes hang, majd hallottam, hogy a szobaajtó csukódik

-          Jézusom Harry, hogy a fenébe kerülsz te ide?

Kezeimet mellkasomhoz szorítva próbáltam normalizálni légzésemet, míg a fiú lassan az ágyamhoz sétált és a szélére ült. Azonnal feltűnt, hogy járása szaggatottabb és lassabb, biztos megint fájnak az izmai.

-          Sajnálom, nem akartam rád ijeszteni csak muszáj volt megnézzem hogy vagy. Én annyira sajnálom…

-          Mégis mit? – fojtottam bele a szót.

-          Nálam is így kezdődött. Nem törődtem vele, azt hittem a turné miatt volt és majd ha vége lesz minden megoldódik. Most pedig itt vagyok.

-          Harold, nem beszélj hülyeségeket nem is biztos, hogy ugyanaz a bajunk.

-          Ettől még nem érzem jobban magam, így szeretnélek téged kárpótolni. Ez pedig a legjobb alkalom rá, hisz mind a ketten a kórházban vagyunk szóval….

Kihasználta pár percnyi bizonytalanságom és további győzködésbe kezdett.

-          Arra gondoltam, hogy holnap meg is ejthetnék azt a randevút?

-          Még is hogy? És mikor?

-          Este, a többit pedig bízd rám.

-          Nem fogsz tágítani, igaz? Rámenős vagy talán túlságosan is.

-          Úgy tűnik, megéri.

-          Rendben, de csak abban az esetben, ha most visszamész a szobádba és lepihensz.

Mivel nagyon nem akarta elszúrni az esélyét ezért összeszedte magát, majd egy szokásos csábos mosoly után magamra hagyott. Így már biztos voltam benne, hogy fájdalmai vannak, kicsit talán bicegett is. Nem szerettem volna őt így látni, azt akartam, hogy az az élettel teli fiú legyen, aki ez előtt az egész mizéria előtt volt. Másnap a teszteredmények bebizonyították, hogy a fiúnak igaza volt, ugyanaz a bajunk. Ettől kicsit megrémültem, hisz még azt sem tudjuk mi a baja vagyis hogy mi bajunk az ő állapota pedig napról napra rosszabb.
Mivel én is beteg lettem így lekerültem az esetről vagyis nem tudtam meg újabb információkat Harry állapotával kapcsolatban. A nővérekből is csak annyit sikerült kiszednem, hogy fertőző betegként kezelik. Ennek abból a szempontból örültem, hogy így biztos többen is dolgozni fognak az esetén, a kórháznak is az az érdeke, ha minél hamarabb kiderül milyen betegség is támadta meg. Már-már ijesztő módon gondolkodtam, főleg, hogy ötleteim, terveim többsége csak is egy ember körül forgott. Így az sem volt meglepő, hogy nem tűnt fel milyen gyorsan elszaladt az idő és kora délután vendégem érkezett.

-          Szia, bejöhetek? – dugta be az ajtón fejét a szőke fiú.

-          Gyere csak Niall – mosolyogtam rá és engedélyem után már mellettem is termett és leült a székre.

-          Hallottam Harrytől mi történt? Hogy érzed magad?

-          Tűrhetően, bár kicsit kótyagos vagyok. Ti már megkaptátok az oltást?

-          Igen, Zayn egy kisebb hisztit is csapott – emlegette fel – Jaj míg el nem felejtem ezt Harry küldi azzal az üzenettel, hogy ezt kell felvenned és nyolckor vár a hallban.

-          Szóval már ti is tudtok róla – húztam a szám.

-          Még szép első dolga volt elújságolni.

-          De gondolom azt nem említette, hogy megzsarolt – néztem a mosolygós fiú arcába.

-          Igen ez valahogy kimaradt.

Megmosolyogtatott, hogy időt szakított rám és eljött még akkor is, ha tudtam nem miattam jött be. Főleg, hogy egy kicsinek egyáltalán nem mondható dobozzal ajándékozott meg már beszélgetésünk elején.

-          Képzeld a fiúk ma éheztettek … - húzta a száját.

-          Szegénykém. Miért tettek ilyet veled? – kérdeztem rá traumájára.

Sikerült felvidítania történetével, így a vele töltött idő hamar elrepült. Így mikor az órára pillantottan láttam, hogy alig több mint ötven perc és a megbeszélt helyen kell lennem. Horan is elbúcsúzott tőlem, majd hozzátette, hogy ha nem bánnám holnap is meglátogatna. Természetesen beleegyeztem, ő magamra hagyott én pedig készülődni kezdtem. A fürdőbe mentem és miután alaposan rendbe raktam magam a dobozhoz mentem és leemeltem a tetejét. Egy gyönyörű égkék pánt nélküli ruhát rejtett. Nem is néztem ki Styesból, hogy ilyen jó ízlése van. Óvatosan magamra vettem, majd a derekamra tettem még egy vékony barna övet és egy hasonló színű szandálba ugrottam. Még szerencse, hogy az öltözőben volt néhány ruhám, kiegészítőm. Még egy utolsó pillantás a tükörbe és megindultam a hall felé.  Harry már várt rám, fekete nadrágot, fehér pólót és zakót viselt. Arca kicsit sárgásnak tűnt és mertem remélni csak a lámpafények miatt. Mikor meglátott elindult felém, pár lépéssel előttem megállt és kezét felém nyújtotta.

-          Igazán fess vagy – mondtam miközben kezem az övébe csúsztattam

-          Te sem panaszkodhatsz.

-          És hova is megyünk? – kezdtem kérdezősködésbe.

Nem árult el semmit, így követtem a lift felé, ahol megnyomta a legfelső emelet gombját. Arcáról a vigyort le sem lehetett törölni és nem sokkal később az enyémről sem mikor megláttam a terített asztalt a tetőn. A pincér a helyünkre kísért és kezdetét vette a vacsora. Fájdalmasan tökéletes volt az egész, azt gondoltam hogy csak a hírnév miatt állítanak róla bizonyos dolgokat, de nem ő tényleg nagyon figyelmes.

-          Gyere!

Ismét a kezét nyújtotta felém, majd felálltunk és pár lépést arrébb állva lassú táncba kezdtünk. Egy újabb dolog, amit megtudtam róla.

-          Miért vagy ilyen szótlan? – kérdezte.

-          Nem gondoltam, hogy ilyen jól fogom érezni magam…. és most ismét előjött a bűntudatom.

-          A bűntudatod, miért?

-          Mert én az orvosod voltam és ez az egész – mutattam a kettőnk közt lévő szinte semmi helyre- nem helyes. Sőt!

-          Mikor randira hívtalak már nem voltál az orvosom, így nem történt semmi etikátlan.

-          Igazán találékony vagy.

Láttam, hogy folytatta volna, ne hirtelen eltorzult az arca

-          Minden rendben? – bújt elő ismét orvosi énem.

Kicsit összegörnyedt, azonnal mellé léptem és lassan elindultunk a lift felé. Még nyöszörgött párat, hogy nem így tervezte, de nem hallgattam végig. Visszakísértem a szobájába és meg is vártam míg szépen, rendes beteg módjára ágyba bújik.

-          Nem hiszem, hogy ez tényleg szükséges volt- morogta az orra alatt

-          De nagyon is!

-          Pedig én ott fent a tetőn meg szerettelek volna csókolni téged. Tudom, hogy helytelen és nem tehetem ezt veled, de akartam.

-          Szabályok Harry, vannak szabályok.

-          Igen épp ezért nem tettem, meg, mert az orvosok azt gyanítják, hogy ez az izé cseppfertőzéssel terjed.

-          Én már elkaptam – kötekedtem – De most inkább pihenj – mondtam mikor fáradt arcára néztem.

-          De én nem akarok – kezdte ismét gyerekes hisztijét.

-          Ne nyávogj, légy férfi!

Miután megbizonyosodtam róla, hogy elaludt én is visszaindultam a saját szobámba, ahol nagyon reméltem nem kell több éjszakát töltenem.

Pár nappal később mikor már megkaptam a második adag Ribavirint hazaengedtek, hogy otthon folytassam a lábadozást. Hetente egyszer mehettem csak vissza mikor újabb oltóanyagot jutattak a szervezetembe.  Sajnos igazam volt a múltkor is megállításommal, Harold mája a randevúnkat követő második napon felmondta a szolgálatot. Ezzel egy időben fel is került a transzplantációs lista élére. Mivel nem lehettem annyit bent, mint amennyit szerettem volna így a kutatásomat otthon folytattam.  Borzalmasan érintett a dolog, hogy nem tudom mi baja, de az még jobban zavart, hogy a kezelőorvosai sem. Bármennyire is irtóztam a dologtól és féltem magamnak is bevallani megszegtem egy fontos szabályt: érzelmileg kötődöm a betegemhez. Ezen pedig az sem változtat, hogy a volt betegem, nem lett volna szabad, nem engedhettem volna meg. Így nem tudok tisztán gondolkodni, az érzelmeim fognak irányítani, át fogják venni a hatalmat és az a sok éves tanulás és gyakorlás mit sem fog érni.
A fiúk azért voltak olyan figyelmesek és tájékoztattak az állapotáról, de egy valami így sem hagyott nyugodni. Miért csak Harry? A többi fiú miért nem kapta el? És a legfontosabb: hol kapta el?
Sürgetett az idő talán túlságosan is, hát hol marad ilyenkor az a mindent tudó felsőbb hatalom? Miért nem segít? Vagy csak jól szórakozik? Neki ez egy móka, ennyit jelent neki egy emberi élet?  Lakásom már sokkal inkább egy háborús övezetre emlékeztetett, mintsem rendezett otthonra. Minden egyes négyzetcentiméteren orvosi szaklapok és folyóiratok, régi kórlapok és könyvek hevertek. Még a televízióban is csak ez vízhangzott.  Kellett volna egy kis pihenő, erre lett volna szükségem, de ismertem magam, tudtam amíg az a fiú, Harry ott fekszik betegen én nem tudok nyugton, semmit se téve ülni és kötögetni.  Apropó televízió épp a híreket mondták, így el kellett kezdenem készülődni, hisz ismét hivatalos voltam a kórházba. A fürdőbe siettem és felfrissítettem sápadt arcom, magamra kaptam a blézerem és trappoltam is vissza a nappaliba. Pár perces kutakodás után kezembe is akadt a keresett tárgy vagyis a távirányító.

-          És most rövid híreink: az afrikai gyereknek rendezett jótékonysági bál bevétele …. de én kinyomtam a készüléket és  ezzel megakadályoztam, hogy a pökhendi bemondó hölgy befejezze mondatát.

Talán épp ez az, talán ez lehet a megoldás tűnődtem pár percig. Afrika, hát persze miért nem jutott eszembe. Nem is foglalkozva mással eszeveszett rohanásba kezdtem. Úgy éreztem ráakadtam valami fontosra, valami fontosra, ami segíthet. Mikor a célállomásra átszáguldottam az előtéren hátra egészen a szakorvosi szobákig. Az sem érdekelt volna, ha Dr. Keppel beteggel van el kellett neki mondanom, hogy rossz irányba indultak el. 

Válaszom nem éppen hatotta meg őt, de figyelmét felkeltette. Letette hatalmas asztalára az eddig kezében tartott aktát és jobb keze állára csúszott. Párszor végigszántotta kezét az említett testrészen és hümmögött is egyet-kettőt.

-          Lehetséges, nagyon is elképzelhető a helyzet. Most, hogy mondja olvastam is nem olyan rég egy cikket, ami egy igen érdekes vírusról tett említést – tűnt el fiókjában – Itt is van – vette kezei közé az igencsak viseltes papírt.

Ezt hallva megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt, majd miután a doktor ismét aktái mélyére merült én is elhagytam a helységet. Elmentem az egyes vizsgálóba, ahol a banda négy tagja szintén ott volt. Arcukon a fáradtság minden jele tükröződött és ezt erőtlen mosolyuk is alátámasztotta. Tudtam, hogy én sem lehetek jobb állapotban ez a látvány mégis elszomorított. Csendben vártunk a sorunkra, hisz ez pont az a helyzet volt mikor senkinek sem volt kedve lefutni a szokásos illedelmességi köröket, a te hogy vagy és milyen napod volt típusú kérdéseket. Mikor megkaptam az injekciót összeszedtem a holmimat és elindultam kifelé. Meglepetésemre a fiúk Harry szobája előtt álltak és vadul fixírozták a párnák között alvó fiút. Mennem kellett képtelen voltam tovább itt maradni és nézni a reményvesztett arcokat. Minden köszönés nélkül viharoztam ki az épületből és vágtam át a hömpölygő tömegen. Jó érzés volt közéjük olvadni, mintha ezzel a gondjaim is más megvilágítást kaptak volna, hisz annyi embernek vannak problémái. Mindennapi gondjai, éheznek, nyomorognak, én pedig egy fiú miatt aggódok, akit tulajdonképpen nem is ismerek. Igen el kell távolodnom. Vettem egy mély levegőt, felszegtem a fejem és megpróbáltam a saját dolgommal foglalkozni. Úgy mentem előre, mint egy érzéketlen gép, aki csak magával törődik, akinek semmi sem fontos. Az sem érdekelt hány embert lökök fel, vagy hányan gondolnak bunkónak én csak mentem. Pontosan úgy, mintha semmi sem számítana. Néha olyan érzésem volt, hogy valaki követ, sőt volt olyan pillanat, mintha a nevemet is hallottam volna… talán tényleg így volt.
A következő, ami feltűnt, hogy a semmiből mellettem termett valaki és ellökött és nem túl puhán elvágódtam a betonon. Ezután pedig hangos fékcsikorgás és a járókelők morgolódása és jajveszékelése töltötte be a teret. Nagy nehezen feltápászkodtam és átverekedtem magam a bámészkodók tömegén. A vér is megfagyott az ereimben mikor felismertem az úton fekvő fiút.

-          HÍVJANAK MÁR EGY MENTŐT!- kiáltottam miközben Niall mellé térdeltem – Normális vagy? –kérdeztem cseppet sem megrovó hangon, hisz sokkal jobban aggódtam érte, mint hogy ilyen dolgokon fennakadjak.

-          Nem figyeltél rám, pedig kiabáltam – válaszolt miközben szaggatottan lélegzett.

-          De miért csináltad?

-          Nem hagyhattam, hogy bajod legyen –nézett rám úgy, mintha előbbi hős cselekedete semmiség lenne.

-          Buta fiú – túrtam bele hajába.

-           Buta  lány- viccelődött, majd a következő percben eszméletét vesztette.

A mentő szirénázva haladt a kórház felé miközben én minden erőmmel azon voltam, hogy valahogy segíteni tudjak a szőkeségen és közben ne sírjam el magam. Egy percre sem engedtem el a kezét. Mikor kivágódott előttünk a lengőajtó a három halálsápadt fiút a rosszullét kerülgette és le sem vették szemüket a vérző fiúról. Azonnal a műtőbe tolták, ám ide már nem kísérhettem el. Így kiültem a váróba, akárcsak egy átlagos hozzátartozó. Így a másik oldalról nézve talán még feszültebb a helyzet, tehetetlenül ülsz és azt várod, hogy egy orvos kijöjjön és jó hírekkel szolgáljon egy számodra fontos személyről. A percek csigalassúsággal vánszorognak és állandóan az kattog a fejedben, hogy elkéstetek, hogy máshogy kellett volna csinálni a dolgokat és akkor ez nem történik meg. Negyvenöt perc múlva kijött az általános sebész, túl hamar. Horan sérülései súlyosabbak voltak annál, hogy ezt ilyen rövid idő alatt helyre lehessen hozni. A maszkból kikandikáló arca is erről árulkodott.  A fiúkhoz beszélt, suttogott túlzottan is bizalmasnak tűnt ahhoz, hogy én odapofátlankodjak. Miután gyorsan elhadarta a lényeget a tanácstalan társaság összenézett és alig láthatóan bólintott egyet. Az orvos még mondott pár szót és visszament a műtőbe. alig negyed órával utána Harryt is betolták a műtőbe. Nekem nem mondtak semmit, sőt csak elmentek mellettem és kisétáltak az épületből. Még nem tudhattam, de ekkor láttam őket utoljára.

Három őrjítően hosszú hónappal később megtudtam, hogy Harry megkapta Niall maját, aki belehalt a súlyos belső sérüléseibe. Még így ennyi idővel később is nehéz volt feldolgozni a hallottakat, reménykedtem benne, hogy minden rendben ment és egyszerűen csak nem voltak kíváncsiak rám. Igaz a lelkem mélyén sejtettem, hogy nem így van én mégis reménykedtem. A feltételezésem, miszerint Harry valamit Afrikában kapott el helytálló volt, Lujo-virus. Harry és a szervezete azonban két hét múlva feladta a harcot és még Niall áldozata sem volt elegendő hozzá, hogy a fiú kigyógyuljon ebből az eddig ismeretlen kórból.

Mikor visszamentem dolgozni hetekig képtelen voltam arra szintre menni, hisz nem láthattam, hogy a göndör hajú fiú incselkedőleg beinvitál a szobájába valami mondva csinált ürügyel, hogy vizsgáljam meg. Nem láttam halovány mosolyát és barátai aggódó pillantását és a szőke hajú fiú mindig figyelmes és aggódó tekintetét. Megváltoztam. Megtörtem. Az elvesztésük által más ember lettem, megfosztottak két baráttól és megannyi feledhetetlen élménytől.

Értékelés:

Történet/Ötlet:
Huh, hát alapjában véve a sztori egyedi. Nagyon sajnáltam, hogy két fiút is elvesztettünk a novella cselekményszála során.   Kicsit kiborított a tény, hogy Niall elhunyt, de aztán erőt vettem magamon. ezerszer jobban tetszett, mint a boldog novella! 10/9
Írói képesség:
Fogalmazás: Találtam szóismétléseket, ezekre ügyelj! 5/3,5
Helyesírás: Néhol voltak elgépelések, de ez mindenkivel megesik.  5/4
Karakterek megformázása: Tetszettek. 5/4
Leírások:
Érzelem leírások: Jó sok volt belőle, nem panaszkodom. 5/4
Karakterleírások: Nem sok, de volt. 5/3
Tájleírások: 5/3
One Direction, és hozzá való viszonyulás:
One Direction megformálása, szerepe: Többnyire Harry, és Niall kaptak főszerepet, a novellában. Szerencsére a többiekről is hallottunk. 10/8
Realitás, és a One Direction-höz való viszonyulás: Szerintem a maga különleges módján jó volt. 10/9