Haláli dallam
A korház ajtaját hangosan csaptam be magam mögött, lábam pedig nem volt hajlandó megállni. Szememet már az eddig visszafojtott könnyek mardosták, amik néhány másodperc múlva, olyan erővel törtek ki helyükről, mint ha eddig ketrecbe lettek volna zárva, de hisz miről beszélek. így volt! Nem voltam hajlandó gyengének mutatni magam, így inkább elhagytam az érintett területet. Meg annyi küszködés és harc volt a hátam mögött, és mint kiderült mind hiába tettem. Lelkem most végleg összetörni látszott, hiszen megtörtént az amitől tartottam. Elveszítettem az utolsó embert a földön, akit szerettem. Dühös voltam, feldúlt, és leginkább az életre haragudtam, hiszen ő ölte meg bennem az utolsó csepp életkedvet, és őt.az utolsó élő és lélegző embert aki még szeretett ezen a világon. A fejemben megannyi gondolat kavargott, de mind közül egy volt a lényeges "Elvesztettem Harryt!".
Rohanó léptekkel mentem az utcán, de a sírást egy pillanatra sem hagytam abba. Körülöttem mindenki sajnálattal nézett rám, de én nem akartam ezt érezni! Ugyan is Harry most vitte el szívem utolsó kis darabkáját, az utolsó kis darabot, amit neki adtam, hiszen nála volt a legjobb helye, biztonságba volt, amíg egy újabb csapás be nem következett. Életem romokban hevert, mint egy váza, amit éppen most dobtak le a földre. Nincs családom, nincsenek barátaim, és elvesztettem életem rendbe hozásának utolsó reményét is! Bömbölve rontottam be szerény albérletem ajtaján sírásom hangos volt, talán még a következő háztömbben is hallani lehetett. Próbáltam vissza fojtani azt, de nem ment a fájdalom most már túl erős volt, nem bírtam küzdeni ellene, nem bírtam elnyomni, mert ezt már túl soknak tartottam.
A lakásom ajtaját erősen csaptam be, és sietősen zártam kulcsra, nem volt szükségem hívatlan vendégekre, mint például Louis, vagy Liam, esetleg Harry többi barátja, hiszen nem miattam jönnének, csak is a sajnálat miatt támolyognának ide. Könnyeim tovább áztatták arcomat, egy csepp kímélet nélkül. Hátráltam az ajtótól, miközben végig pásztáztam azt, és ekkor szemem megakadt valamin, azon a bizonyos tárgyon a sarokban az ajtó mellett. Magányosan és talán porosan volt be állítva oda az esernyőm, ami talán minden elrontója volt. Arcom megfeszült az emlékek hatására, minden az ő hibája! Minden azé a nyomorult, törött, szürke esernyő hibája! Az agyam mint ha saját életet kezdett volna élni, hiszen minden kép kocka, és minden pillanat megjelent előttem.
*Az eső kíméletlen zuhogásba kezdett, így én megköszöntem a múltbeli énemnek, hogy volt annyi esze és rakott be egy esernyőt a táskámba. Sietősen fejem felé húztam, így megvédve magam a megannyi dühös vízcsepp elől. Siettem, hiszen ki nem sietne egy ilyen időben? Igaz nincs kihez haza menjek, hiszen napjaimat a magányosabbnál is magányosabban élem. De semmi gond, hiszen ha valamit egyszer megszokunk, akkor az már nem jelenthet problémát. Jelenlegi munkahelyem, egy egyre jobban a szívemhez növő kávézó,igaz nem vagyok oda a kávéért, de olyan nyugalmas hely ez. Leszámítva a goromba vevőket, akik sehonnan sem hiányoznak, szinte belepik a várost. Az eső mellé durva szél is társult, ami valljuk be, nem jó kilátás az esernyősök számára. Nos nekem sem volt ép kímélő tényező. A rossz az volt, hogy a járdán velem szemben sokkal többen jöttek, így mondhatjuk, hogy a forgalommal szemben haladtam. A szél egyszer csak felerősödött, az esernyőmbe kapott, és örömmel fordította ki azt. Egy apró sikoly hagyta el számat, miközben kétségbe esve kaptam az esernyőm után, a széllel vívtam harcot, ami elakarta ragadni az egyetlen dolgot ami meg védhet az esőtől, bár ezek után nem hiszem, hogy megúszná sérülés nélkül. Éppen azon voltam, hogy elengedem így a kocsik alá dobva őt, és rohanok haza, mivel már is csurom vizes lettem. De ekkor egy másik kéz simult kezemre, és megragadta az esernyőt, könnyedén húzta vissza, és fogta meg kezében. Az esőtől nem nagyon láttam az illető arcát. Felé fordulva egy csuklyás alakot véltem felfedezni, fiatal lehetett, és sokkal magasabb nálam.
- Szia!- köszönt, arcán féloldalas mosollyal. De én csak bambultam mint a hülye gyerekek, nem tudtam, mit kéne mondanom, majd rá jöttem, hogy már egyetlen száraz terület nincs rajtam.
- Köszi.- mondtam egy kínos mosoly kíséretében, és elrohantam mellette. Táskámat fejem fölé tartottam, mint ha védene bármit is. A törött esernyőt is kezemben fogtam.
- Várj!- kiáltott utánam, mire én gyorsan kaptam hátra a fejem, felém rohanó alakját észleltem, ami körülbelül egy méterre állt meg tőlem Az eső cseppek betonra zuhanását kétségtelenül lehetett hallani. - Ne vigyelek el? Nem lenne szerencsés egy magad fajta lánynak a zuhogó esőben rohannia.- mosolygott aranyosan, valahogy, most jobban szemügyre tudtam venni arcát. A csukja alól néhány göndör fürt lógott ki. Szeme csillogott, talán zöld lehetett, de nem tudtam nagyon eldönteni, hiszen hunyorgott a vízcseppek miatt. Száját mosolyra húzta, és így láthatóvá váltak az ott ügyesen rejtőzködő kisebb gödröcskék.
- Milyen fajta lánynak? - kérdeztem furcsállva a mondatát. Összeszűkített szemöldökkel vártam válaszát.
- Akinek hátat fordított a saját esernyője.- mondta vigyorogva az előző jelentre célozva, úgy közölte a dolgokat, mint ha ő sosem tenne ilyet. Mire én furcsán felkuncogtam, ezzel talán a bénaságomra próbál célozni? Nem tudom, de tetszik a felfogása, elvégre eddig mindenki hátat fordított, és most az esernyőm is beállt a sorba... király! De a hangulatom nem lankadt annak ellenére, hogy ilyen lehangoló dolgok jutottak eszembe.
- Igen. és talán te nem fordítanál hátat? - kérdeztem, a mondatot természetesen viccnek szántam, de azért kíváncsi voltam válaszára. Hezitálni kezdett, és úgy tett, mint ha erősen kezdett volna gondolkodni. Majd tekintetét újra rám szegezte.
- Maga a gondolat, hogy egy ilyen gyönyörű lány mellett legyek, nem rossz, de az, hogy esernyőként akarsz használni egy kicsit bizar ötlet.- mondta halál komolyan. Akaratlanul nevettem fel válaszán. Majd ő is kicsit elkuncogta magát. - Na jó, én nem tudlak megvédeni az esőtől, de a kocsim örömmel veszi az akadályt.- mosolygott, és viccesen utalt vissza az előző kérdésére.
- Elfogadom az ajánlatot.- mondtam inteligens válaszomat, amit csak egy óriási vigyorral áldott meg. Egyszer csak megragadta kezem és futva húzott maga után.
- Gyere.- mondta néhány futó lépést megtéve.
- Nem én megyek, te húzol.- nevettem fel. Kikerültük az összes utunkat álló pocsolyát. Rohantunk az eső elől, immár csurom vizesen.*
Minden, pillanat felidézése, minden szó felidézése, felforgató hatással volt gyomromra. Mérges voltam, ez úttal nem másra, mint arra a széttört esernyőre. Ha az nap nem akart volna épp betenni nekem, akkor nem érezném az égető fájdalmat. Ha az nap nem vittem volna magammal, az életem most is ugyan az a megszokott életem lenne. De nem. neki muszáj volt belekötnie a dolgok forgásába. Idegesen léptem oda hozzá, ingerülten vettem kezembe. Már így is törött volt. miért érte meg neki az, hogy széttörje magát azért, hogy a végén én is széttörjek? Kezemet hátra lendítettem, és egy kiáltás kíséretében a falhoz vágtam. Gyámoltalanul csapódott a falnak, és esett le a földre. A falon egy kisebb sérülést véltem felfedezni, de nem érdekelt. Éreztem, ahogy belülről darabokra török, akármennyire is akartam abba hagyni a sírást, nem tudtam. Nem akartam élni, és csak arra tudtam, gondolni, hogy mi lett volna, ha ez nem történik meg velem, mi lett volna ha nem ülök be abba a kocsiba? Egyszerű a válasz: most nem sírnák, nem hullanák össze. Megpróbáltam tovább haladni, megpróbáltam legalább a nappaliig eljutni, de nem ment, mert egyszerűen nem tudtam tovább lépni. A falnak támaszkodtam, és lassan lecsúsztam azon, éreztem, ha nem ülök le most azonnal nem bírom ki. Térdemet felhúztam magamhoz, fejemet kezembe temettem, és próbáltam megnyugtatni magam: Ezt is túl fogd élni! Csak át kell lépned rajta! Úristen. kit álltatok? Ez már túl sok nekem! Nem tudok így élni, és nem csodálkoznák ha egyszer csak bele halnék a fájdalomba.
Csak sírtam, és sírtam.gyenge vagyok! Nem akarok emlékezni! Nem akarok több emléket! De már nem tudom visszatartani, nem tudok harcolni ellene. Minden emlék elő jött.
*- Szóval Jane. teljesen egyedül élsz itt? - kérdezte csodálkozva. Miközben bele ivott meleg kakaójába, a kanapén ültünk, egymással szemben törökülésben. Lesütöttem fejem a kérdésére.
- Igen.árvaházban nőttem fel,majd volt egy nevelő anyám, de meghalt.- mondtam kicsit lehangoltan. Mindig is tudni akartam kik a szüleim, de aztán rá jöttem, hogy ha annak idején beraktak egy árvaházba, akkor most is csak eldobnának maguktól.
- Sajnálom.- mondta együtt érzően. Biztatóan rá mosolyogtam. - És. barátok terén, hogy állsz? - kérdezte, gyorsan témát váltva, hát nem a legjobb témaváltó.
- Öhm. nincsenek barátaim. az igazat megvallva, nem szeretek közelebb kerülni emberekhez, túlságosan sokat csalódtam már bennük, így inkább teszek róla, hogy utáljanak. az jobb. - mondtam felnevetve, és felnéztem rá, kíváncsi voltam a reagálására. Furcsa tekintettel nézett a szemembe.
- De. akkor velem miért barátkozol? - kérdezte össze szűkített szemöldökkel. Mondtam volna a választ, csak, hogy nem tudtam rá válaszolni. Számat többször is szólásra nyitottam, de ne tudtam mit mondjak. Majd végül kinyögtem az igazat.
- Nem tudom.- mondtam, és rá mosolyogtam. Értetlen arca már nem volt értetlen, látszólag örült a válaszomnak. - Veled mi a helyzet barátok terén? - kérdeztem mosolyogva, néhány perc egyáltalán nem kínos csend után.
- Egy bandát alkotok négy barátommal.- mondta mosolyogva. Most meglepődtem. Harry egy bandában? Nem tudtam elképzelni. Kicsit felnevettem, mire újra értetlen fejet vágott. - Mi az nem hiszed el? - kérdezte mosolyogva. Mire én megcsóváltam a fejem, jelezve, hogy nem tudom elképzelni. - Akkor várj.- mondta és elő vette okos telefonját. Ügyesen kutatott rajta, láttam, hogy ért hozzá, és már megszokta a kezelését is. Néhány perc múlva bele nyomta a kezembe. A képernyőn látható volt az egyik híres videó megosztó, és a téma amire Harry rá keresett "One Direction". érdeklődve mentem rá az első videóra a szám címe pedig: Little things. Mikor megláttam Harryt meglepődve kezdtem vigyorogni, és felnéztem rá.
- Ez tényleg te vagy.- nevettem el magam. Mire ő büszkén bólintott. Majd tovább figyeltem a videót, és a hangot amit kiadott magából.Harry hangja gyönyörű.- Ez.ez a te hangod? Úristen.- mondtam, felkuncogva. - Sosem hittem volna, hogy ilyen hangod van. - mondtam, és visszaadtam neki a telefont. - Énekelsz nekem? - kérdeztem izgatottan.
- Öhm. majd legközelebb.- mondta félénken.*
Minden perc egy örökké valóságnak tartott, de nem tudtam mit tenni, az emlékeimet egyszerűen lehetetlen volt leállítani. Muszáj volt felkelnek a földről, eltámolyogtam az ágyamig, majd egyre csak nehezedő testemmel bele estem. A párnám kénytelen volt felinni a könnyeimet.
-Még nem készültem fel. Miért most kellett elmenned?- kérdeztem suttogva, miközben a könnyeim csak úgy potyogtak. A takarót lassan magamra húztam, és bele kapaszkodtam. Mint ha megtartana a földön, és nem engedne le esni a pokolba. amihez minden könnycseppel közelebb kerülök. Lehunytam szemem, és csak hagytam, hogy elöntsenek a képkockák.
* Néhány nap telt csak el, és én nem bírtam ki egy napot sem a fiú nélkül. Minden percben látni akartam, annak ellenére, hogy tudtam, mi lesz a vége: csalódás! Féltem az érzéseimtől, még nem volt ilyen. Nem éreztem ennyi szeretetet senki iránt, és nem akartam csalódni, nem akartam, hogy fájjon. Sokat töprengtem ezen a dolgon, és végül a megszokott dologra jutottam. Muszáj el taszítanom magamtól, hogy megvédjem magam a további csalódástól. Éppen ezen kattogott az agyam a kassza mögött. Mikor is Harry jött be az ajtón. Nagy levegőt vettem, hogy végig tudjam csinálni a már annyiszor meg tett lépéseket. Harry közelebb lépdelt, egy óriási vigyorral az arcán, szeme mint mindig, smaragdzölden csillogott.
- Mit keresel itt?- kérdeztem ingerültséget varázsolva arcomra.
- Mi az nem is örülsz? - kérdezte mosolyogva, arcomat megfeszítettem jelezve, hogy nem nagyon van miért örülnöm. Éreztem, hogy ez nehezebb lesz mint mást eltaszítani, életemben ő az egyetlen akit ennyire közel engedtem magamhoz, de ennyi éppen elég volt a barátkozásból. Úgy látszik nekem csak ennyi jutott. - Mi a baj? - kérdezte, még egy lépést közelebb lépve, és tudtam, hogy ha tudna, még közelebb jönne, csak, hogy a pult elállta az útját. A kérdését bizonyára a bekönnyezett szemem miatt tette fel. De mind ezek ellenére muszáj volt tartanom magam. A lehető legdühösebb arccal néztem szemeibe, amik értetlenül meredtek rám.
- Kérlek menj el, és soha többé ne gyere vissza! - ennyit tudtam mondani, nem értettem miért nem tudom megbántani őt. A legrosszabb, hogy még ezt is szorosan összecsukott szemmel mondtam, nem akartam látni csalódott arcát, tudván, hogy miattam csalódott.
- Mi van? Jane. ha valamivel megbántottalak, kérlek...- kezdte magyarázkodását, de én nem engedtem. Nem akartam, hogy nehezítsen a helyzeten, és kimagyarázza magát. Jane, meg tudod csinálni! Csak mondj neki olyan dolgot amivel összetöröd! Nem olyan nagydolog.
- Fejezd be Harry. nem érted? Húzz el! - mondtam, összeszorított szemekkel. Majd kinyitottam azokat. Szemében felfedeztem a fájdalmat. nem akartam, hogy szomorú legyen. Úristen fejezd be Jane, csak mondj valamit. és küld el a francba.
- Jane. nem tudom mit tettem, de bocsáss meg.- mondta kétségbe esett arccal. A szívem szakadt meg, hogy így látom, de muszáj lépnem. Egy óriásit sóhajtottam, így kifújva az érzékenységet, és visszahozva a régi énemet.
- Hát nem érted? Csak a hírneved miatt voltam veled, mindenki csak azért van veled. senki nem szeret a bugyuta barátaidon kívül. Fogd fel, hogy gáz vagy, egy egoista, kis sztár csitri.- mondtam, és közben sírtam, nem akartam, hogy tudja miért , csak azt akartam, hogy elhiggye azt ami lehetetlen. Azt akartam, hogy utáljon. - Csak tűnj el! - mondtam elhaló hangon. Felnéztem rá, szeme könnyes volt, de nem sírt, csak fájt neki amit mondtam. Lenézően rázta meg fejét, majd idegesen kilépett az ajtón.*
Igen volt amikor csalódást okoztam neki, és ezt most hihetetlenül megbántam. Fájt a tudat, hogy az nap miattam volt szomorú. Féltem bevallani azt, hogy képes vagyok szeretni, és akit szeretek az nem más, mint ő. Az egyetlen ember akit valaha is szerettem ő volt! Volt mikor sírásom felgyorsult, és amikor lecsitult, fejem már kezdett fájni, de nem érdekelt, mert a szellemi fájdalom annyira erős volt, hogy elnyomta a fizikait.
*Nem hiszem el, hogy ezt tettem, megbántottam, és ami még rosszabb, túlkésőn eszméltem fel, hogy ezt kell tennem. Eleve nem is kellett volna be ülnöm abba a kocsiba. Egy meleg kakaót készítettem magamnak. Melyet a kanapémon fogyasztottam el. Oda kint esett az eső,amit nagyjából még hallani is lehetett. A megszokott magányos csendből a csengő szakított ki. Nem tudtam ki lehet az, de oda mentem, és kinyitottam az ajtót. Harry állt az ajtó előtt. Lihegve, csurom vizesen, nézett vissza rám. Nem értettem miért van itt, hiszen megbántottam, és szándékosan tettem.
- Jane Hale. jól jegyezd meg! Engem soha nem fogsz tudni eltaszítani magadtól!- mondta szokatlanul hangosan, és ami a még furcsább, mosolyogva, miután kicsit csökkent a lihegése. Arcomra akaratlanul is mosoly kúszott, boldog voltam, hogy visszajött.
- Sajnálom!- mondtam félve, szemeit pásztázva.
- Fogd be!- mondta nevetve, majd egy váratlan dolog következett. Megcsókolt, száját vadul az enyémre tapasztotta, és csak csókolt. Viszonoztam csókját, nem értem miért. Vagy is igen! Szeretem őt!*
Újra érezni akartam! Újra látni akartam őt! Miért olyan nehéz? Csak még egy utolsó csókot akartam! Egy utolsó érintés! De ezt már nem kaphattam meg!
*Kezemmel még utoljára végig simítottam a piros ruhaanyagon, megelőzve, hogy egy kicsit is ráncos legyen, majd utoljára végig néztem magamon. Egy v - kivágású egybe szoknya volt rajtam, egy hozzá illő piros lapos talpúval vettem fel. Nem volt aki segítsen kiválasztani mit is vegyek fel a legelső randimra,de én ezt ügyesen megoldottam. Én magam voltam a saját barátnőm, és anyám. Még egy utolsó biztató mosolyt küldtem magam felé, és ajtót nyitottam, ahol ott állt ő, és rájöttem, mellette nincs szükségem arra a hülye barátnőre, és az anyámra sem, tudom, hogy isten helyettük küldte őt.*
Nem tudom, mit tettem, hogy nem érdemlem meg a boldogságot. Nem értem a dolgokat, isten talán kiakar készíteni? Hát miért nem engem ölt meg az helyett akit szerettem? Talán arra vár, hogy saját magam végezzem el mocskos munkát. Azt akarja, hogy öljem meg magam.
*- Mehetünk?- kérdeztem Harryt, mikor az ajtóban álltam. De ő csak meredt rám gyönyörű szemeivel, nem szólt semmit. - Harry. élsz még?- kérdeztem nevetve, mire ő csak sóhajtott egyet.
- Nem megyünk sehová.- mondta egyszerűen, furcsán néztem szemébe. - Én elmegyek, te pedig itt maradsz, a szánalmas életeddel együtt. Csak egy-egy éjszakás kaland voltál semmi töb.azért jöttem, hogy ezt elmondjam. - mondta és nyelt egyet. Fájt amit mondott, és igen.megint megtörtént. Próbáltam tartani tekintetem, de nem ment, felpofoztam, amit nem éppen örömmel fogadott, de nem érdekelt.
- Baszd meg!- kiabáltam idegesen.
- Azt tettem!- utalt az előző éjszakára. Igen lefeküdtünk, és elvette az utolsó dolgot ami maradt nekem. Idegesen csaptam rá az ajtót, Én hülye! Megint bedőltem valakinek!*
Néha muszáj bántanunk valakit, hogy megvédjük, ezt hívjuk kegyes hazugságnak! Néha muszáj fájdalmat okoznunk annak akit őrülten szeretünk, hogy neki ne fájjon, ami következni fog. Harry is ezt tette.
*Szív nélkül élni.ez minden vágyam, hogy az emberek ne tudjanak bántani ott ahol a legjobban fáj. De sajnos én nem ilyennek születtem. Elhatároztam, hogy tovább lépek, és leszarom azt, hogy az elmúlt néhány napban beleszerettem valakibe. A csoki zabálás helyett azt csinálom amit általában minden vasárnap reggel. Bújom az internetet. szemem elsuhant egy cikk mellett, de aztán azonnal vissza is ment rá, és kétségbe esve olvastam a következő sorokat:
"Harry Styles a híres One Direction nevezetű banda front embere, halálos betegségben szenved.
Néhány napja adta ki a hírt a sajtónak egy bennfentes. A híres énekes egy igen csak súlyos betegségben szenved."
Elég volt ennyit elolvasnom, az agytekervényeim azonnal működésbe léptek. Tudom, hogy miért csinálta. felhasználta a módszert, amit én szoktam, igaz egy kicsit más célból, de ezt tette! Biztos voltam benne! Gondolkodás nélkül csaptam le a lap-topom tetejét, és egy cipőt felvéve, kabát nélkül, rohantam Harryhez, csak, hogy sétálva kicsit messze lenne. Így felültem egy buszra. Amint oda értem a már ismerős ajtóhoz, azonnal becsengetem. Csak néhány perc kellett. Az ajtót nem Harry nyitotta ki. hanem egy magas fekete hajú nő. Féltem. rettegtem, nem akarom elveszíteni! Őt nem. csak ő marad nekem.
- Jó napot! Harry Itthon van?- kérdeztem ijedten. A nő szemén tisztán látni lehetett, hogy sírt, mivel piros volt, és kezében egy zsebkendőt szorongatott.
- Éppen alszik. te vagy Jane? - kérdezte mosolyogva. Félve bólintottam. - Gyere be- mondta halkan, és beengedett a lakásba. Szó nélkül vezetett Harry szobájához. Ami előtt öt fiú és egy lány ült néhány széket elfoglalva. Mindenki lehangol állapotban volt. A lány az egyik legjobban összetört fiú kezét szorongatta. Olyan ismerősek voltak, majd rá jöttem, ők bizonyára Harry banda társai.
- Bemehetnék? - kérdeztem.
- Alszik! - vágta rá az egyik srác,pontosabban az amelyiknek a lány a kezét szorongatja, szemén láttam, nem tetszett neki, hogy itt vagyok,de nem érdekelt, csak be akarok menni.
- Nem fogom felkelteni.- mondtam, még is mit gondolt? Bemegyek hozzá egy fazékkal, és egy fakanállal, hogy felkeltsem Harryt?
- Menj csak. biztosan örülni fog ha felkel is.- mosolygott kedvesen a nő, aki bevezetett, bizonyára az anyukája lehet.
- Köszönöm.- mondtam, majd mosolyogva benyitottam a szobába. Becsuktam magam mögött az ajtót. Harry édesen aludt, oda akartam menni, meg akartam érinteni. De nem mertem. mert féltem, hogy felkel, így csak halkan oda settenkedtem, és letérdeltem az ágy elé. Göndör haja mint mindig most is szeméhez hullott. Észre sem vettem, hogy már nem alszik.
- Mit keresel itt? Tűnj el!- mondta mikor észrevett, és kinyitotta szemét. Suttogva, még is fájdalmasan közölte a dolgokat
- Rosszul hazudsz!- mondtam egyszerűen, és zöld szemébe néztem.
- Menj el!- mondta most már nem suttogva. Felállt az ágyból. Meg értem viselkedését, én is így tennék.
- Nem , mert tudom mit csinálsz. elakarsz taszítani.- mondtam, mire szeme megrebbent. - Bele trafáltam ügye? - kérdeztem, és felálltam a földről.
- Nem érdekelsz. csak egy-egy éjszakás kaland voltál! Húzz innen te ribanc. - mondta. szavait semmisnek tekintettem. Sírt, most láttam össze törni. Tudom miért sír.Közelebb mentem, hozzá, nem bírtam így látni. Átkaroltam, mire ő meggyengült. Fejét vállamba fúrta, és könnyekkel áztatta pulcsimat. Én sem bírtam sokáig, nem bírtam a gondolattal, hogy valakit újra elfogok veszteni.
- Itt leszek veled a végsőkig, bármennyire is azt akarod, hogy elmenjek.szeretlek, és semmi nem akadályoz meg abban, hogy veled maradjak*
Utolsó együtt töltött pillanatok! Furcsa, de minden emlék közül ez vésődött a legjobban a fejembe. Az utolsó érintése, és mindent amit mélyre el kell raktároznom, hogy emlékezni tudjak rá. Felkászálódtam az ágyamból. Elegem volt ebből, nem akartam élni, ha ő sem él, én sem akarok! Utána megyek. éjjeli polcomból elő vettem a fájdalom csillapítót. Igen csillapítani akartam a fájdalmat. Lepattintottam a kis üveg tetejét, és számba burítottam azt utolsó 15 darabot. Vártam a hatást, és kezdtem érezni, kábító hatását, így lehunytam szemem, és vártam, hogy újra láthassam őt a másvilágon.
*- Sosem fogsz elfelejteni. ügye?- kérdezte motyogva Harry. Egymással szembe feküdtünk, testünk egyetlen ponton ért össze, tenyerem az övébe csúsztattam. Tudtuk, hogy el fogjuk veszíteni egymást, így csak feküdtünk és bámultuk egymást. Mint ha ezzel éppen raktározni akarnánk a másik kinézetét, hogy soha ne felejtsük el.
- Soha!- jelentettem ki, maga biztosan. - Vigyázol rám oda fentről igaz? - kérdeztem félve, szemem megtelt könnyel,a gondolatra: nem látom többé, de nem akartam gyengének mutatni magam, így összeszorítottam azt.
- Igen. megígérem!- suttogta, és eleresztett egy könnycseppet. - Félek.- mondta elhaló hangon. Nem engedem, hogy féljen! Nem engedem, hogy fájjon neki, ha kell én magam is vele megyek a halálba. Biztatóan szorítottam meg kezét.
- Tudom kicsim.- mondtam, és hozzá bújtam. De ő eltol magától.
- Ne. csak még utoljára. látni akarlak, lehet nem lesz rá több alkalom. - mondta, félve. Elmosolyodtam, de nem bírtam, szememet szúrták a könnyek, és elárasztották, majd erősen törtek ki onnan, de mind ezek ellenére, arcvonásaimat próbáltam rendezni. Észre vette, hogy sírok, hiszen nem vak. - Mosolyogj. kérlek. arra akarok emlékezni.- mondta és elmosolyodott. Elmosolyodtam tiszta szívemből mosolyogtam. Így feküdtünk egymás mellett, egymás kezét szorongatva, szemünk teljesen egybe forrt.
- Énekelj nekem.- mondtam a hirtelen ötletem. Felkuncogott, jó volt látni , hogy mosolyog, ez engem is boldogsággal töltött el.
- Mit szeretnél? - kérdezte, mosolyogva.
- Bármit ami a szívedből szól.- suttogtam. Egy percig csendben néztünk egymásra, majd egyszer csak elkezdte énekelni.
- I set out on a narrow way, many years ago / elindultam a szűk úton sok évvel ezelőtt
Hoping I would find true love along the broken road / remélve, hogy igaz szerelmet találok a vakvágány mentén
But I got lost a time or two / de eltévedtem egyszer vagy kétszer
Wiped my brow and kept pushing through / letöröltem az arckifejezésem és tovább mentem
I couldn't see how every sign pointed straight to you/ Nem láttam, hogy minden jel egyenesen feléd vezet.*
Olyan valóságosnak tűnt a hangja, mint ha tényleg hallanám, mint ha itt lenne mellettem. Muszáj volt kinyitnom a szemem, hogy lássam. Kicsit kábultan, de kinyitottam a szemem, láttam. ott volt előttem, tudtam, hogy csak egy látomás, és csak a gyógyszernek köszönhető, de akkor is. Számat mosolyra húztam, olyan halvány volt, mint ha bármelyik percben elillanhatna. Szeme még mindig ugyan olyan csillogó volt, még mindig hallottam a dallamot, énekelni akartam, de csak suttogni tudtam.
-Every long lost dream led me to where you are / minden elveszett álom oda vezetett ahol vagy
Others who broke my heart, they were like northern stars / mindenki aki összetörte a szívem olyan volt mint a sarki csillag - hangom halk volt, és hallottam szívverésem, egyre lassult, de nem érdekelt, csak a gyönyörű látomást figyeltem.- Pointing me on my way into your loving arms / mutatta az utam a szerető karjaidba.- ez volt az utolsó sor, próbáltam fojtatni, de nem tudtam. Szívem először csak négy másodpercenként ütött, aztán öt másod percenként, és végül minden fájdalom elmúlt!
"Azt mondják az emlékezet életet ad a halál után. Talán van benne némi igazság, de csak, ha elfogadjuk, hogy az emlékeinket kellemes távolságból szemléljük, mint múló lobbanásokat, vagy alkalmi szikrákat. Ha mohók vagy kétségbeesettek vagyunk, ha nagyon akarjuk, ha utánuk nyúlunk, és megpróbáljuk őket elérni mi történik? Olyan gyorsan eltűnnek, a szemünk elől, hogy azon tűnődünk léteztek-e egyáltalán. A trükk talán az, hogy meg kell szelídítenünk őket. Ha megtanuljuk a tenyerünkbe zárni, kincs ként őrizni az apró, de ragyogó pillanatokat, és ebben találni valami megnyugvást. Különben semmi másra nem jók mint, hogy eszünkbe véssék: elkéstünk. Hogy ami elveszett örökké elveszett" /Emylia Hall/
Értékelés:
Történet/Ötlet:
Nekem tetszik. Nem is az a tipikus sablon, de nem is a legegyedibb. Pont jó. 10/7
Írói képesség:
Fogalmazás: Egész jó. Lenne rajta mit csiszolni, de jó úton haladsz. 5/3
Helyesírás: Találtam helyesírási hibákat, illetve rosszul ragoztál pár szót. Elírásokra figyelj! 5/3
Karakterek megformálása: Nem voltak rosszak, nekem tényleg tetszettek. 5/4
Leírások:
Érzelem leírások: Kifejezetten jók voltak. Megadom a max pontot. 5/5
Karakterleírások:Szerintem megismerkedhettünk a karakterek érzelmeivel, és a kinézetükkel is. 5/4
Tájleírások: Nem igen voltak benne, inkább az érzelmekre fektetted a hangsúlyt. 5/3
One Direction, és a hozzá való viszonyulás:
One Direction megformálása, szerepe: Csak Harryről tudhattunk meg dolgokat, viszont róla egész sokat. 10/6
Realitás és a One Direction-höz való viszonyulás: Nem tudtuk meg, hogy Harry milyen halálos betegségben szenved. Rákos volt? Szegény. Azért ez elég kemény halál, de mégis megtörténhet. Fú, mennyit is adjak. 10/ 7 rengeteg jóindulattal.
Összesen: 60/ 42
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése