Íróverseny

Faith Sun
Pozsgás arcom kipirosodott a sok futástól, egész testem beleremegett a félelembe, már a gondolattól, hogy elkések,  keserű ízű epe kavargott szájüregemben. Gyomrom golflabdányira zsugorodott, s ez már csak tetézni tudta feltörekvő rosszullétem. Gyorsan szeltem át a kietlen utcákat, nem érdekelt semmi mi körülöttem lezajlott, csak futottam. Nyakamat nyújtogatva az ég felé lestem.

   A nap vörösen csillogó korongja a horizont alá bukott, s a hold nem teketóriázott, egyből készült előbújni rejtekhelyéből, csillagok kezdtek el sziporkázni az égen, egyiket követte a másik. Az út menti lámpák pislákolva kigyulladtak, megoszlatva a sötétség ördögi lepedőjét. Lágy szellő fütyült, s borzongástól teletódult szagot hordozott magával, az én borzongásomét. A falevelek táncra perdültek, piruettjük víg volt, akár egy komédia.
   A hideg kezdett utat törni magának, szinte éreztem, ahogy végigfutkos a gerincem vonalán. Görcsbe rándultam ettől a furfangos emóciótól.
Reszkető kezemet, magam elé emeltem. Undorodva méregettem praclijaimat, majd pár perc bambulás után farzsebembe csúsztattam őket. 
El fogok késni - mormolom orrom alatt. Idegességem vibrált körülöttem szinte már-már tapintható volt.
   Bárcsak ne kéne nap, mint nap azzal a tudattal élnem, hogy akár ez lehet az utolsó, bárcsak megint élhetném a régi fényűző életem, melyet már homály fed el orvul, pedig hányszor próbáltam meg lázasan összeszedegetni emlékeim darabokra hullott részeit. Szüleim mindig mondták, hogy egyszer még nagy ember leszek, ami kis idő múlván be is következett, meg volt mindenem mit egy emberi lény kívánhat, de semmim sem volt, ami kellett. Alkohollal próbáltam orvosolni a helyzetet, nem volt olyan nap, mikor nem ittam volna le magam a sárga földig, nyomorúságos helyzetemben ez volt az egyetlen mentőöv. Nemsoká ezután bekövetkezett a végzetes csapás; anya és apa halála. Megtébolyodtam, s ebben az állapotomban a legszörnyűbb dologra vetemedtem, amit el lehet képzelni. Öltem, dühből öltem. Kezeim közt szorongatott  kés, akadálytalanul siklott a bordák közé, s a gyomrok falába, ormótlan módon vezettem a halottak közé, ártatlan embereket. Lehet, hogy őrjöngtem, de szemeimben mindig ártatlan, csintalan fény csillant fel, akár egy kisgyereknek. Szívem dúlt-fúlt mellkasomban, s vérszomjam nem bírt csillapodni. Teljesen belebolondultam, 1 héttel a bűnügyeim után, vagyonom, házam mindenem, ami volt elveszett, elvették, elmegyógyintézetbe zártak, négy fehér fal közé. Burkoltam emlékszem, hogy a szoba közepén ülök, révedő tekintetemmel a fal göcsörtös erezett vonalait követtem. 1 év jó magaviseletemnek köszönhetően kiengedtek, keresztanyukámhoz kerültem,  vagyis az ördög karmai közé.

   Fejemet rázva, ébresztettem fel magamat gondolatmenetemből, észre sem vettem eddig, hogy ráz a zokogás, könnyeim csordaszámra ömlenek ki szemem börtönéből, s versenyt futva peregnek le porcelán fehér bőrömről. Szemeim megduzzadtak a sok sírástól, falfehér arcom még halványabb színt öltött fel, ha ez még lehetséges. Lépteim egyre bizonytalanabbak lettek, össze-vissza rakosgattam végtagjaimat, s nagy szükségem volt az egyensúlyomra, hogy össze ne zuhanjak. Támolyogva haladtam előre, gyomrom fel-alá liftezett bensőmben, szám pedig belilult a kegyetlen hideg hatására. Szorosan lehunytam íriszeim, mély levegőt vettem, majd felszegett állal folytattam utam. A kísérteties feketeségben kirajzolódott az elmegyógyintézet árnyba burkolózott, vészjóslóan kimagasló csúcsos tornya. Összepréseltem szám, s már-már rutinszerűen alsó ajkamba haraptam. Nem bírtam pár másodpercnél tovább rajta pihentetni tekintetem, ezért mihamarabb elkaptam. Vörös hajkoronám fátyolként zúdult elém, merevem bámészkodtam a semmiségbe.

    Nemsokára a sátán lakhelyébe toppanok be, kinek hálójába már menthetetlenül belegabalyodtam. Betegesen keresem a kiutat ebből a hatalmas slamasztikából, de a szívem egyik legeldugottabb bugyrában tudom, bemertem vallani magamnak, hogy már magatehetetlen vagyok. Azt mondják semmi sem lehetetlen, de ez az ügy az. Léphetek jobbra vagy balra, de csupán annyit érhetek el vele, hogy még jobban belefűz csapdájába. Így hát maradt az nekem, hogy kutyaként lessem óhaját-sóhaját, legyen bármiről szó. Ó, hogy ha ne tudna fenyegetni...

     Gondterhelten lélegeztem egyet, megtorpantam egy röpke pillanatra. Rázkódó kézfejemet oldalamra nyomtam. Felszisszenve, összeszorított állkapoccsal masszíroztam át rajta a fáslit. A fájdalom piszmogóan, ráérősen sorvadozott el minden porcikámba, akár egy halálos méreg, ismét egy hatalmasat nyeltem. Immáron sokadjára útnak indultam, komótosan, trappolva haladtam, de egyetlen lépés megtétele után akadályba ütköztem. Sóhajtva  löktem át magam a méretes farönk alatt. Humusz nyaldosta cipőm oldalát, tegnapi esőzés miatt a talaj besüppedt talpam alatt. Fintorogva vizslattam a keskeny kis repedést a falak között, majd összehúzott szemöldökökkel, nyomtam neki hátam a mocskos falnak, éles kövek karmolásztak véresre, mi már csak meg sem kottyant. Lomhán, nehézkesen átmasíroztam a járat közt. Kifulladva térdre ereszkedtem, ekkor ébredtem rá, hol is tartózkodom. Elmegyógyintézetem martaléka belülről még ocsmányabbul nézett ki, mint anno. Már a gondolatától is a tarkómon minden aprócska szőrszál égnek meredezik.

   Legelső pillantásra elhagyatottnak tűnik, mivelhogy nyers csönd ülepedett a térségre, s az emberek már a látványától is futva menekültek. Szél surrant be az ablakon, mire a csillár csilingelve megszólalt. Rettegve fordultam meg tengelyem körül. Itt van - susogja egy hang a fülembe.
A sötétség miatt talán még az orrom hegyéig sem láttam. Vészjóslóan köröztem. Kétségbe esve el, bicsaklottam össze. Sírás fojtogatott.
- Egy szegény, árva kislányka, fél...nagyon fél. De vajon mitől is? - lépett elő egy árny a sötétből. Zöld szeme villódzott, s villámokat szórva nézett le rám. Csücsörítve, derekára fektette a kezét, gondolkodást színlelve. Óvatosan kukucskáltam fel rá szemem sarkából. De egy pillantás is elég volt belőle. - Hm, hát már tudom, hisz te tőlem félsz drágám. Ej, ej, ej tőlem? Egyem a pici szíved! Ennyire fáj az a kicsiny sebecske? - köszörülte meg a torkát, fojtott, vontatott hangon beszélt, közben heves gesztikulálásba kezdett. Egy lépést tett felém, mire ösztönösen hátrébb toltam magam, míg nem neki nem ütköztem valaminek. Fülemben zúgó vértől szinte alig hallottam a saját gondolataim, s a stresszes helyzetben, nem volt színtiszta az elmém. Háborodott voltam.
- Azt kérdeztem fáj e! Válaszolj! - sziszegte, közben karmait görcsös ökölbe szorította. Halántékán kidagadó ér lüktetni kezdett. Úgy véltem felfedezni elég paprikás hangulatában volt. Orrnyergét vakargatva várta feleletemet. De torkomban lévő gombóccal nem tudtam megküzdeni. Értelmetlen cérnavékony makogáson kívül nem voltam másra képes. Síri csend ereszkedett kettőnk közé, mindketten vibráltunk. Ekkor hirtelen felindulásból nekem rontott, pólóm nyakát megragadva felhúzott, s a falhoz szegezett. Ha nem tartott volna azt hiszem ott helyben roskadtam volna össze. Adrenalin szökött fel ereimben, végigjárta egész testem. Orrfacsaró lélegzetétől felfordult a gyomrom.
- Fáj? - ordította arcomba, nyála beterítette orcámat. Hanglejtése pedig nem sejtetett semmi jót. Nem volt lehetőségem válaszolni, mivel elkapta az első keze ügyébe kerülő tárgyat, s oldalamra vágott vele. Agyamban éles villám csapott le, fulladozva, hörögve terültem szét. Elmém feketeség sűrű szövődménye borította el, érzékeim eltompultak, többször is láttam, hogy nekem csapódik valami, de mintha nagyon messzi távolban észlelném, mintha csak egy álom lett volna....

***

Izzadságban fürödve, rémültem tártam ki retináim. Nem láttam semmit csak a megszokott sötétséget. Könyökeimre támaszkodva, próbálok felülni csak fejem kemény fába ütközik. Elmém zakatolt, s azon kattogtam, hogy mi is lehet ez. Nem látok el lábujjamig, nem tudok mozogni, s egyre nehezebben lélegzem. Motoszkálás töri meg a nesztelenséget...
Fütyörészés..kétségtelenül az...nevetés, kárörvendő nevetés...érdes női hang, ismerős női hang...nem az nem lehet, hisz az csak egy álom volt...valami folytonosan nekicsapódik a vastag fának, biztos föld...kevés oxigén...mar a fájdalom. Görcsbe rándulok...fölismerem a hangját, tudom, hogy Ő az...vagyis ez egy...
- Koporsó - visítom, s verni kezdem a falat, de már tudom, hogy életem utolsó másodperceit rúgom.  Elviselhetetlen ez a fájdalom, a torkom éget, mintha tűz lobbant lángra volna fel bennem. Ténylegesen elfogyott az oxigén, nem harcolok tovább...feladom.

Meghaltam, vagy talán még mindig álmodom?


Patricia FreeLove
Minden csak nyomorúság, bánat, szerencsétlenség és halál? Mindenki csal, hazudik, szenvedést és könnyeket hoz? Hol találhatunk valamelyes nyugalmat és örömet? Bizonyára egy másik létben. Amikor a lélek megszabadul a földi megpróbáltatásoktól. A lélek!
/Guy de Maupassant/
1701. szeptember 11. – 12.

Laure (ejtsd: lór) a szomszéd asszony Céline (ejtsd: szélin) segítségével készült a hivatalos bálba. Kilenc év után újra bálba készül, teljes hihetetlenséggel fogta még mindig el a tizennyolc éves leányt. Miután édesapja kidobta őt, és édesanyját, a gyönyörű Paulinet (ejtsd: polin) a Bourbon –házból, természetesen soha sem járt többet ilyesfajta ruhákban, nemhogy Királyi eseményen. Igaz, Laure ereiben is Királyi vér folyik, ő mégis utoljára kilenc éves korában volt ilyen bálon. Ugyanis, XIV. Louis (ejtsd: lui) király az édesapja, de miután édesanyjával elváltak természetesen soha sem lépte át a Bourbon –ház kapuit. Laurevel ellentétben, az ikertestvére édesapjával maradt. XIV. Louisnak mindig is Anais (ejtsd: ánáisz) volt a kedvence – Laure –nak még csak a nevét sem tudta –, nem érte a lányt nagy meglepetésként, mikor a Király kidobta Paulinet és őt is. Pár hete viszont a Király felkereste Laure –t és személyesen hívta el ikertestvére születésnapi báljára. Mivel Anais tizennyolc éves lett a szokásosnál sokkal nagyobb felhajtással rendeztek neki bált, melyre XIV. Louis kötelességének érezte meghívni másik lányát is, aki szintén betöltötte ezt az életkort.
Tehát pár héttel ezelőtt a Király, olyan parancsot adott ki katonáinak, hogy keressék meg idősebbik lányát, és jelentsék neki, él –e, avagy hal. Laure azon a napon szokásosan vadászott, hogy később a feketepiacon jól bevált törzsvásárlóinak adja el a vadakat, melyért cserébe a megélhetéshez szükséges tárgyakat kapott, és mire hazaért romladozó viskója előtt találta a küldött katonákat, akik miután meggyőződtek róla, hogy Laure, makkegészséges, és talán szebb, mint édesanyja, visszamentek a Királyhoz jelenteni ezt neki, aki még aznap ellátogatott Laure –hez. Meghívta húga születésnapi báljára, majd azonnal távozott, mondván nem bír ilyen helyen egy percnél is tovább maradni. Laure először hallani sem akart a bálról, de Céline, szépen lassan megpuhította, mindaddig, amíg Laure bele nem ment ebbe az egészbe. És aznap este, miközben Céline és férje hálószobájában készülődtek az eseményre, már teljesen megbánta, hogy belement és nem vitte vissza személyesen maga a meghívót.
Laure meseszépen festett, kék báli ruhájában, mely még édesanyjáé volt. Szőkés barna frissen mosott haja - mely inkább volt szőke, mint barna –, hullámos loknikban hullott vállára, lábát, gyönyörű topánka ékesítette, amelyet Célinetől kapott ajándékba. A kabátkát, mely feldobta Laure öltözékét, most felvette, majd megigazítva bámulta magát a törött tükörben.
- Gyönyörű vagy Laure! Pont, mint édesanyád! – mondta neki kedvesen mosolyogva Céline. Laure megfordult és óvatosan megölelte Célinet, kire szinte már anyjaként tekintetett.
- Nagyon szépen köszönök mindent Céline!
- Ó, ne akarj még menekülni kislány, van még számodra ajándékom – fordult el az asszony és kisietett a szobából, majd egy igazán kis apró dobozkával tért vissza.
- Céline, én nem fogadhatok már el többet semmit! Rengeteg mindent kaptam már tőled…
- Amiért meg is fizetsz azzal, hogy besegítesz Uramnak a vadászatban. Több szem, többet lát, nem igaz? Ez pedig a tiéd! – nyitotta szét Céline asszony a tenyerét, majd belehelyezte a kis dobozkát. – Ezt még édesanyád adta oda nekem, évekkel ezelőtt, hogy netalántán, ha ő már nem élné meg a tizennyolc éves esztendőd betöltését, mindenképpen adjam oda neked.
Laure óvatosan felnyitotta a kis dobozt, melyben egy nyaklánc pihent, fényűző kis korona medállal. Laure szemében megtelt könnyekkel vette ki óvatosan a láncot, majd rakta le az ágyra a dobozt, és tenyerébe fektette a medált. – Gyönyörű, nem igaz? Hajdan, édesanyádé volt. És most pedig a tiéd. Viseld büszkeséggel aranyom! – helyezte Céline kezeit a lány arcára, majd óvatosan lehúzta, hogy homlokára csókot tudjon lehelni.
- Köszönöm szépen Céline! – nyelte le nagy nehezen könnyeit Laure, és bár torkába hatalmas gombóc keletkezett, mégis meleg mosolyra húzódtak telt ajkai. – Mindent nagyon köszönök!
- Ugyan már, semmiség – legyintett szórakozottan az asszony, majd óvatosan elvette Lauretől a láncot, és a tulajdonos nyakába helyezte. Laure csillogó szemekkel vizslatta a tükörben. – De azt hiszem, most már ideje lenne visszamenned. Bármelyik pillanatban megérkezhet a hintó.
Laure némán bólintott, és követte Célinet kifelé a házából. Illedelmesen köszönt a családfőnek, és a legkisebbik fiának, és átmentek a saját kunyhójába. Céline látta a lányon, hogy kellőképpen izgul, így gyorsan töltött neki egy pohár vizet, melyet Laure az utolsó cseppig megivott. Épphogy lehelyezte az apró asztalra a poharat, dudaszó hallatszódott, ami azt jelentette, hogy megérkezett a hintó. Céline egy utolsót szorított Laure kezén, majd a lány lassan kiballagott. Egy egyenruhás katona felsegítette a gyönyörű hintóba, melynek ülése is csupa puha selyem volt, majd a lovak már indultak is. Laure még intetett egy utolsót Célinenek a kis ablakon, majd leült középre, és összefonta ujjait.
Nagyon régen járt már szülőházában, elszokott az ottani élettől, és rettenetesen félt, hogy valami hatalmas baklövést fog elkövetni, ami miatt akár a Király meg is öletheti. Arra emlékezett, hogy mikor édesapjával találkozott, mindig Apám Uramnak szólította, és mindig meghajolt előtte. Emlékszik, hogy húgának éppen olyan kellő tisztelettel köszönt, mint akár csak édesapjának, és mindig betartotta, a húga által előírt szabályokat, melyekre már viszont egyáltalán nem emlékezett. Azt viszont pontosan jól tudta, hogy Anais, az apja tulajdonságait örökölte, ami a végtelen makacsság és gőgösség. Tudta, hogy Anais igen fönnhordja az orrát, így előre félt a találkozástól, Laure szinte biztos volt benne, hogy el fog rontani valamit.
Az aggodalom egyre jobban úrrá lett rajta, amint a palota felé közeledtek. Már hallotta a felbérelt bemondót, aki jelentette sorban, hogy kik alatt gördülnek be a hintók át a Bourbon –ház kapuin.
A Bourbon –ház gyönyörűen ki volt díszítve. Mindenütt fehér rózsa csokrok, szalagok díszelegtek. A királyi zenekar már most elkezdte játszani az előírt dalokat, amik eljutottak egészen Laure füléig. Természetesen az összeset ismerte, kisgyermek korában rengetget hallotta ezeket a dalokat, és bár némelyik elég unalmas, azért van pár kedvence. A vendégek özönlöttek be a tárva nyitott kapukon, mindenkinek volt párja és szinte mindenki ismerte egymást. A hölgyek hatalmas, habos ruhákban, némelyikük pedig, elég kihívó öltözékben jelentek meg, hatalmas illatos felhőkkel maguk körül.
Laure utoljára végig nézett magán, majd egy mosolyt erőltetve kiszállt a hintóból, ami utána el is hajtott. A befelé tartó sorba terelték, és ahelyett, hogy Laure –t lekötötte volna, milyen sokat változott a szülőhelye, ő azon kattogott, hogy milyen lesz a viszontlátás. Pár hete rövid időre volt nála az édesapja, a húgát pedig kicsi kora óta nem is látta. De hát ikrek, ugyan úgy néznek ki, Laure biztos benne, hogy ugyan olyan szép, mint édesanyja. Szinte látja maga előtt Anais barna, göndör haját, szép vonásokkal díszített kerek orcáját, mely mindig kipirult volt, ha futott. Kis pufi arcát körbeölelte széles, mosolygós szája, mely állandóan locsogott, és melyből állandóan édes, gyermeknevetés tört fel.
És most, ahogy édesapja és húga elé érkezett, ledöbbentette a látvány, melyben húga ugyanolyan kistrónon ült, mint édesapja, és büszkén vigyorgott vendégeire.
Édesapja fejét megdöntve, szög egyenes háttal ülve várta, hogy Laure köszöntse megszokottan, Anais pedig… Anais pedig szintén úgy ült, mint édesapja. Megdöbbentő volt a hasonlóság. Egy festőnek biztosan viszketni kezdett volna a tenyere, ami késztetést érzett volna arra, hogy azonnal megfesse ezt az „idilli” pillanatot apa és lánya közt.
A sor nem haladt Laure miatt, aki csak hol édesapjára bámult, hol pedig húgára, és tudta, hogy ha nagyon gyorsan nem bök ki nekik valami köszönés félét, akkor baj lesz. Így hát megrökönyödve leroskadt a két piros párnára, és biccentés közben megszólalt:
- Jó estét Uram Apám! Isten éltessen…
- Uram Apám? – szólalt meg, mély baritonos hangján a Király, meglepődöttséggel és megvetéssel a hangjában. – Nem Apám Uram? Te! Felcserélted szerencsétlen!
- E- elnézést – rebegte lehajtott fejjel Laure, és érezte, hogy fejébe szökött a vér. – Jó estét Apám Uram! – kezdte újra. – És Isten éltessen drága Húgom! – pillantott fel félve húga szemeibe, amelyek pontosan ugyanolyanok, mint édesapjáé. Anais ajkain gúnyos mosoly játszadozott, majd hirtelen elkomorodott.
- Hol az ajándék?
- A- ajándék? – hőkölt hátra kicsit Laure.
- Az ajándékom! Amit nekem hoztál! Ha nem tudnád… szülinapom van!
- De tudom! – vágta rá, talán kicsit csípős hangnemben Laure, mire Anais ledöbbent, Laure pedig azon nyomban megbánt mindent. – Nem úgy értettem, ne haragudj!
- Talán ne haragudjon Hercegnő.
Laure is megdöbbent, Anais száján pedig csak egyre szélesedett a gunyoros vigyor.
- Na, mi van, elvitte a nyelvedet a cica??
- N- nem, é- én csak…
- Te csak azt akarod mondani, hogy ne haragudjon Hercegnő! – csattant fel Anais, Laure meg mélységesen megbánja, hogy eljött erre a születésnapra. És legbelül utálatot érez Anais iránt, ami őt is meglepi. A saját húga iránt csak nem érezhet gyűlöletet… Vagy igen?
- Ne haragudjon Hercegnő! – rebegte halkan és jól megszokottan lesimítja ruháját.
- Mindjárt más! Az ajándék?
- Én… szóval, én ajándékot, nem… nem hoztam – nyögte ki nehezen Laure. Közben zavartan a nyakláncához kap, majd mutatóujjába akasztja a kis koronát.
- Mi az ott a nyakadban?
- E- ez? Ó, én ezt… én ezt édesanyámtól kaptam…
- Anyádtól? Hát ő is megvan még? Én úgy hallottam, hogy meghalt, miután távoztatok… - szólt közbe Laure édesapja.
- Igen, valóban elhunyt… - mondta halkan.
- Hát akkor most feltámadt, hogy odaadja azt a vacakot? – vihogott Anais. – Mutasd csak mi az… Biztos valami értéktelen… De ha már nem hoztál semmit, az éppen megfelel! Na, gyere már ide! – szólt rá erélyesen, Laure pedig hiába nem akart odamenni, lábai vitték a húga kis trónja felé, miközben görcsösen markolta nyakláncát. Alig egy órája kapta meg, nem adhatja máris oda a húgának, aki ráadásul úgy viselkedik, mintha nem is a nővérével beszélne.
Végül megállt előtte, és kissé meghajolt, hogy Anais a kezébe tudja venni a medált.
- Hmm, ez nem rossz, de azt hiszem, ez a korona téged nem illet meg. Pedig, igazán hozzád való. De természetesen nekem jobban fog állni! – majd azzal a mozdulattal ki is tépte Laure nyakából a nyakláncot, akinek szemei megteltek könnyel, majd az első ki is buggyant helyéből és leszánkázott Laure piros orcáján. – Ó, csak nem sírsz? Ugyan már Laure attól a nőtől fogadsz el ajándékot? Ráadásul még sírsz is érte? Csak megszabadítottalak egy hozzád nem méltó, és neked felesleges dologtól.
Laure csak szó nélkül felállt, megfogta szoknyáját, majd a királyi köszönés után – szoknyát jobbra kihúz és mélyen, lassan meghajol – elballagott, a bálterem felé.
Laure egész feje vörös volt, és ez a vörösség, nem akart múlni azok után sem, hogy betért egy illemhelyre, ahol egyedül volt. Tiszta vízzel megmosta az arcát, majd hátrált pár lépést, hogy meg tudja magát nézni a tükörben. A nyaklánca már most hiányzott nyakából, és amint odanyúlt, csak mellkasát tapintotta. Rosszabbul érezte magát, mint valaha, és el akart szökni innen, hogy soha többé ne kelljen szembe néznie apjával és húgával.
De erőt vett magán, majd kilökte az ajtót, és a tömegben elvegyülve tovább araszolt a bálterem felé.
A bálterem hatalmasabb volt, mint ahogy emlékezett rá Laure. A falakat bíborpiros borította, a mennyezeten hatalmas csillárok adtak világítást, az északi félteken a királyi zenekar már javában játszott, és ahogy Laure látta, még mindig ugyanazok az emberek jelentették a királyis család számára a muzsikát.
A hatalmas ablakok két oldalán a függönyök fel voltak kötve, asztalok és székek voltak elhelyezve a nyugati, valamint keleti szárnyakon, délen pedig azon asztalok része volt, melyen mindenféle isteni finomságot lehetett venni. Laurenek nem volt étvágya, pedig látta az asztalon kedvenc ételét is, amelyet, azóta nem evett, mióta eljött innen. Sőt! Ilyen ételeket, azóta nem látott, mióta nem tartózkodott többet a Bourbon –házban.
Laure úgy döntött, hogy a bámészkodás után, az egyik erkély felé veszi az irányt, melyen éppen senki sem volt, így legalább szívhatott egy kis friss levegőt, egyedül. Kezei érintették a hűvös, kőből készült vastag korlátot, miközben Laure a távolba bámult. Arcán tükröződtek a város fényei, szemeivel saját kis viskója után kutatott, amit természetesen nem szúrt ki, különben is, az innen jó messze van, és a palotát a város első körében nem a nemes –negyed veszi körül, Laure pedig, nem ott lakik.
Laure észre sem vette, hogy mellé lépett valaki. Valaki olyan, akivel nagyon- nagyon régen találkozott, aki nagyon hiányzott neki, egy olyan ember, aki iránt már kisgyermek kora óta táplált mélyebbről jövő érzéseket, de azokat mindig el kellett folytatnia, hisz’ ez az ember, a húgának lett kijelölve.
Preston Betranch (ejtsd: priszton bithanse) előkelő nemesi családból származott, édesapja jó barátja a királynak. Mikor Preston megszületett, édesapja egyből felajánlotta a Királynak, hogy születendő lányának férje lesz. Ám arra senki sem számított, hogy ikrek születnek. Mikor a lányok már nagyobbak voltak és Királynak nyílván való volt, hogy Anaist jobban szereti, meghívatta az akkor négy éves Prestont és édesapját a palotába megismerkedni a lányokkal. Egyből összebarátkoztak és szinte minden délután a Királyi kertben játszottak hárman. Laure egy ilyen délután óta nem látta Prestont, és fogalma sem volt róla, hogy, azóta a fiú magas, jóképű nemes lett, kék szemeivel, és barna, folyton kócos hajával, ezer, meg ezer nő álmaivá vált. Többek közt Laurenak is.
Preston óvatosan a lány karjára csúsztatta meleg tenyerét, amire a lány összerezzent és ijedten kapta fel a fejét a férfire. Preston aranyosan mosolygott le a lányra, akinek szemei belefonódtak a fiú tekintetébe, és teljesen elveszett bennük. Laure lábai remegni kezdtek, miközben Preston hüvelykujjával óvatosan végigsimított a lány karján.
- Szerbusz Laure! – szólalt meg halkan, még mindig mosolyogva a fiú.
- Preston… eszembe se jutott, hogy még látni foglak valaha… - mondta hitetlenkedve a lány, és most már örült neki, hogy engedte magát rábeszélni Célinennel, hogy eljöjjön a bálba.
- Én mindig is reménykedtem benne. Laure, nagyon sokat változtál. Gyönyörű vagy, had nézzelek – állt két lépést távolabb Preston, hogy jobb kezével fogva a lány bal kezét megpörgesse. Laure szíve hatalmasakat dobbant Preston szavaira, és bár tudta, hogy nem szabadna így éreznie, nem tudott ellent mondani neki.
Laure mielőtt gondolkozhatott volna, buktak ki belőle a szavak.
- Preston, te… te ugye szerelmes vagy Anaisba?
- Láttam mit művelt veled az imént, a fogadásnál – kerülte ki a témát. – Azt a nyakláncot, tényleg édesanyádtól kaptad?
Laure némán bólintott.
- A szomszédasszony, akivel anyu jóban volt, ő adta oda. Édesanyám bízta meg, hogy ha betöltöm, a tizennyolcat adja oda. Semmit nem tudtam hozni a húgomnak. Pénzem nincs, és még ha tudtam volna is szerezni neki valamit a feketepiacról… Azt hiszem, az sem lett volna neki elég jó. És igaza van. Hozzám nem méltó az a nyaklánc – sütötte le a szemeit Laure, Preston viszont az álla alá nyúlt, és felemelte azt, hogy szemeibe tudjon nézni a lánynak.
- Ne mondj sületlenségeket. Királyi vér folyik az ereidben, Hercegnő vagy, Anaisnak semmivel sincs több joga hozzá, mint neked. És te kaptad a nyakláncot, nem Anais. Fogadom, eszi a méreg, amiért bezzeg te kaptál valamit a saját anyádtól, ő meg nem.
- Lehet ő is kapott valamit… Nem tudom.
- Majd megkérdezem.
- Nem szükséges.
- Dehogynem! És a nyakláncodat is visszakérem! Mert a tiéd! Te kaptad! Az pedig már az édesapád hibája, ha szabad ilyet mondanom, hogy nem tudtál semmit sem hozni a húgodnak.
- Jaj Preston, nem akarom, hogy belekeverd magad, miattam! Ráadásul Anais is megharagudhat… Nem, ezt nem teheted!
- Nem érdekel Anais. Nem akarok a férje lenni – nézett el a távolba, Laure meg döbbenten figyelte érzelmekkel teli arcát. – Édesapám kicsi korom óta azt hajtja, hogy muszáj, hogy Anais a feleségem legyen. De én nem akarom! Nem szeretem Anaist. Persze, jó barátom, de semmi több.
Laure –ral madarat lehetett volna fogatni örömében, miközben hallgatta Preston szavait. Tudta, hogy borzasztó csúnya dolog, amit most csinál, hogy örül annak, ami a húga kárára megy, de egyszerűen nem tudott nem mosolyogni.
És persze Laure azt is tudta, hogy hiába nem akar Preston Anais férje lenni, és átvenni édesapjától a Királyságot, a sorsa úgyis ez lesz. Hisz’ a Királynak kedvenc, hőn szeretett lányát nem lehet elutasítani.
E gondolatra a mosoly egyből lehervadt Laure rózsás arcáról, Preston pedig újra ránézett. A lány észrevett valamit villanni Preston szemében, amiről nem tudta megállapítani, mi is lehetett az, de a fiú arcára kedves mosoly ült ki, Laure tekintete meg kövér ajkaira tévedt, ami miatt elpirult.
-  Olyan gyönyörű vagy – suttogta a fiú, s a lány karjánál fogva közelebb vonta magához, majd csókot lehelt Laure kipirosodott orcájára. Erre persze a lánynak még több vér tódul fejébe, Preston pedig mosolyogva vizslatta. – Mi lenne, ha bemennénk, innánk valamit, közben pedig elmesélnéd, mi is történt veled az elmúlt évek alatt? – javasolta a fiú, s meg sem várva Laure válaszát visszafelé indult a bálterembe, miközben még mindig Laure felkarját fogta. Aztán megállt, mikor észreveszi, hogy a lány nehézkesen indult utána, s felé fordult. – Nem kell tartanod semmitől – búgta, bársonyos, meleg hangján, ami miatt Laure testében szétáradt a nyugodtság. – Nem szabad foglalkoztatnia, mit gondolnak mások. Gondoljanak, amit akarnak – mosolygott továbbra is kedvesen. – Hisz’ annyi év után, végre újra találkozok a legjobb barátommal, akiből az évek alatt, egy gyönyörű, erős nő lett.
Laure újra pironkodott a bók miatt, amit már az este folyamán körülbelül tizedjére hangsúlyozott a férfiú. Aztán felnézett rá, mosolyogva bólintott, s elindult mellette újra vissza, a kavalkádba. Preston egy idő után maga előtt vezette a lányt a megfelelő asztalhoz, hogy oltsák szomjukat, egy finom és hideg itallal. Az italokkal a kezükben leültek egy asztalhoz, majd a fiú várakozóan tekintett a lányra, aki ettől zavarba jött, és azt se tudta, hirtelen mit mondjon.
Preston biztatóan mosolygott, Laure pedig kifújta a bent tartott levegőt és hozzáfogott a mesélésbe. Időközben, olykor –olykor Preston is beleszólt, volt, mikor nem tetszését kifejezve, volt mikor csak tovább ösztönözte a lányt, hogy öntse ki neki a szívét.

Prestonnak egykor tetszett Laure, ám mikor kikerült a palotából tudta, hogy semmi esélye sincs viszont látni őt, abba is beletörődött, hogy pár nap múlva meghal, így elfogadta, és lemondott a lányról. Éppen ezért volt olyan hihetetlen számára, hogy most itt ül vele szembe, s a lány szebb, mint valaha. Kár, hogy már Anais jegyese, és az is elég nagy kár, hogy Preston lemondott Laure –ról. Talán, ha annak idején nem így tette volna, most törné magát a lányért, most viszont igazán hidegen hagyja, minden vele kapcsolatos dolog, s ez az egész csak egy nagy színjáték, megjátszás, az élet nagy színpadán, pont úgy, ahogy menyasszonya kérte tőle. Preston már sajnálni sem tudja Laure –t, amiért ezt műveli vele; egykori legjobb barátja, és húga. De hát az élet nem mindenkivel kegyes.

Laure beleélte magát a mesélésbe, minden újra játszott le előtte, de már nem tudott sírni, sőt bánkódni sem. Az évek alatt meg tanult erősnek maradni, nem csak azt mutatni.
Az ifjú világoskék tekintetében egyre többet merült el, és érezte, hogy ennek nem szabadna így lennie. Nem lehet szerelmes a húga jegyesébe! Ő már nem a Királyi Családhoz tartozik, a bálnak nem sokára vége, és ő megy vissza a kis kunyhójába. A napjai úgy fognak ismétlődni, mint ahogy eddig is, vadászik, majd eladja őket, ételt készít magának, segít Céline asszonynak a háztartásban, majd újra lefekszik aludni, és másnap újra felkel, hogy vadászni induljon. Laure tudja, hogy soha többé nem lesz olyan sorsa, mint húgának, sosem lesz szerelme, sosem élhet majd ilyen pompában. Hisz’ az Édesapja kitagadta, és már pedig, ha a Király nem akar hallani a másik lányáról, az úgy is marad.
Más felől meg, miért ne csodálhatná, miért ne epedezhetne Preston mozdulataiért, kiejtett szavaiért? Mi baja eshet abból, ha titkon fülig szerelmes a fiatalúrba? Ugyan, mégis kinek mondhatná el? Talán az aznapi zsákmány tetemének mesélhetne róla, miközben hazafelé baktat az erdőben? Vagy talán Céline asszonynak említhetné meg? Na, és akkor abból mi lenne? Hisz’ Céline asszony egy ugyanolyan, szegény asszony, mint Laure saját maga. Egyáltalán nem lehet semmi gond abból, ha a mai estén jól érzi magát Preston társaságában.
Néhány órával ezelőtt Laure nem hitte, hogy jól érezheti magát a bálon. A saját születésnapja estéjén, a húga, születésnapi bálján. Most pedig önfeledten kacag Preston karjai között, aki csak pörgeti, és pörgeti a lányt, míg aztán mindketten el nem szédülnek, és neki nem mennek egy másik táncoló párnak. Ekkor Preston átkarolja a lány derekát, és magához húzva kivezeti a tömegből, majd a korábban elfoglalt asztalhoz ülteti le az eléggé megszédült lányt. Preston két pohár itallal tér vissza hozzá, melyet a lány egyből felhajt. Igazán megszomjazott Angol Keringőzés közben. El is felejtette, mennyire szeretett táncolni. Kicsi korában már elsajátította a keringő, és minden egyéb táncot, melyet egy Hercegnőnek illett. Most pedig az első pár lépés után, szinte életre keltek lábai, és maguktól ringatták bele a lányt, a táncolás elfeledett örömeibe.
- Nem szívunk egy kis friss levegőt? – súgta Preston Laure fülébe, mire a lány megborzongott. Nyakán érezte az ifjú leheletét, mely olyan forró volt, hogy akár tűzre lobbanthatta volna a lányt. Preston meg sem várta Laure válaszát, kézen fogta a kisasszonyt és a legfélreesőbb erkélyre húzta ki, ahol feltehetőleg egy szerelmes pár andalgott, de amint észrevették, hogy vendégeik vannak, fogták magukat és el is tűntek. Preston egészen a korlátig húzta Laure –t kezénél fogva, majd elengedte azt és derekát ragadt meg, ezzel magához préselve, és teljesen zavarba hozva a lányt. Laure biztos volt abban, hogy arcai pirosak voltak, habár ezzel, nem mert foglalkozni. – Mennyire megkönnyebbültem egy kicsit a levegőn – szólalt meg halkan a fiú, csak Laure –nak intézte szavait. – Te is?
- Em, hm, igen – nyögte ki nagy nehezen Laure, és tudta, hogy nem szabadna ilyen közel lennie a nemeshez, mert a húga szerelme és jegyese, ám nem bírta magát rávenni, hogy el is tolja magát tőle. Bárki megláthatná őket, de Laure –nak nem marad ideje ezen gondolkozni, mert az ifjú újabb csapást tervez ellene, s kezét felvezetve a lány hátán, felső testét is közelebb erőlteti saját magához. Laure képtelen megszólalni, gyorsan kapkodja a levegőt, miközben a férfi díszes mandzsetta gombját bámulja mellkasán. Preston ez ellen is tett, a lány álla alá csúsztatta kezét, és felemelte Laure fejét, hogy tekintetük újra egymáséba fonódhasson. Laure várta, hogy Preston mondjon valamit, de semmi sem történik, csak néznek egymás szemeibe, s Laure –nak eszébe jutnak a régi idők, mikor még Prestonnal önfeledten játszadozott a Királyi Kertben.
- Min gondolkozol? – tűrt egy kiszabadult, kósza göndör hajtincset a lány füle mögé, és végig simított arcán is.
- Azok az idők jutottak eszembe, mikor együtt játszottunk a kertben – súgta Laure, s lesütötte szemeit.
- Nézz, rám kérlek! – kérte a fiú, Laure pedig szinte egyből teljesítette kérését. – Ne rontsd el a kedved azzal, hogy a régi időkre gondolsz. Szépek voltak, sok gyönyörű pillanatot éltünk át együtt… És… akár átélhetünk még több ilyen gyönyörű pillanatot együtt.
Laure –ra ki ült a döbbentség és értetlenség egyszerre, Preston pedig csak elmosolyodott, s állánál fogva közelebb húzta a lány fejét, majd óvatosan, és lassan puha ajkait, a lányéra tapasztotta.
Laure azt se tudta mit csináljon. Életében nem csókolózott még, és ott volt az a pici bökkenő is, hogy ezt nem szabad tennie a húgával!
Ám Prestonnak esze ágában sem volt elengednie a lányt, s próbálta valamiféle jelre bírni, ami aztán sikerült is, mert Laure megadta magát, és elveszett a fiú ölelő karjai között, miközben csak csókolta és csókolta.
A lány a hetedik mennyországban érezhette magát, miközben a fiú csak csókolta és csókolta tovább. Egy percre sem szakadt el, Laure pedig életében nem volt még ilyen boldog. Sosem érzett ehhez hozzáfűzhetően jobb és szebb érzést és azt kívánta, bár sose lett volna vége ennek az egésznek. Ám igen ismerős, mérges hang szakította félbe a mennyei érzést.
- Nem zavarok? – köszörülte meg a torkát még pluszban Anais, Laure pedig elkerekedett szemekkel bámulta az ifjú mellkasát – mivel csak addig ért neki –, és nagyon nem akart megfordulni. Mi fog most ezután történni vele?
Preston egy szót sem szólt, Laure pedig még felpillantani sem mert rá. Miért is jött el erre az átkozott bálra? Egyáltalán miért is foglalkozott egy kicsit is a meghívással? Miért foglakkoztatta? Tudhatta volna, hogy ez lesz! Hogy valamit szörnyen elront, amit majd nem tud visszacsinálni, és szörnyű büntetést szabnak ki rá. Lehet, hogy az életétől is megfosztják. Persze Laure –nak nem kellene mit, vagy kit féltenie, hisz’ nem nagyon hiányozna senkinek, egyedül talán csak Céline asszonynak, de legalább neki sem kellene többet a lánnyal foglalkoznia. Persze tudja Laure, hogy Céline asszony nagyon szereti és nem fáradtság neki semmi, ami vele kapcsolatos, mert lányaként tekint rá, ám de mégsem tehet úgy, mintha az ő családjukba tartozna, és Céline lenne az anyja.
Mire Laure feleszmélt, katonák cibálták karjainál fogva a Trónterembe vezető folyosón. Laure tudta, hogy Anais végtelenül mérges lesz, tudta, hogy húga annyira gyűlöli, hogy bármire képes, talán hidegszívvel meg is öleti. És Laure félt. Nagyon félt. Félt, hogy mi vár rá. Megkorbácsolják mindenki előtt? Vagy felakasztják? Fegyveresen kivégzik? Anais Hercegnő, vajon melyikre ítéli?
Mikor végre odaértek a húga végtelenül nyugodt arckifejezéssel ült saját trónján. Mellette pedig állt valaki, aki ugyanúgy bámulta Laure –t, de ellentétben a Hercegnővel, ő gúnyosan mosolygott. Ez pedig nem volt más, mint Preston.
Anais egy percre sem vette le a tekintetét a nővéréről, Laure pedig hiába akart végig kishúga tekintetébe bámulni, nem tudott újra felnézni rá, ahol mellette Preston is állt. Képtelen volt rá.
- Nocsak, nocsak. Hát Laure bekapta a horgot! Komolyan, nem hittem volna, hogy hagyja magát, és meg tudod csókolni. Okosabbnak néztelek, de kiderült, hogy végtelen ostoba vagy – nevetett Anais, Laure pedig már sírni sem tudott. Nem ment neki. Nem jött több könnycsepp. Már nem. – Na… Nem szeretnél semmit sem mondani nővérkém? Legalább már bocsánatot kérhetnél, amiért megcsókoltad a jegyesem.
Laure továbbra sem szólt egy szót sem. Nem tudott volna megszólalni a fájdalomtól, mely belülről lyukat mart szívébe.
- Komolyan nem mondasz semmit? Hát jól van. Én megadtam a lehetőséget, hogy beszélj. Most viszont eljött az a pillanat, hogy távoznod kell. Nem bírlak eltűrni tovább itt. Sem a palotában, sem az országban. Száműzetlek! – kiáltott fel, Laure pedig felkapta fejét és tekintetét a húgáéba fúrta.
A következő pillanatban Laure már úgy fut, hogy a láb sem éri a talajt. Fut, fut és meg sem áll. Cipőjét már régen elhagyta, mezítláb futott tovább a poros úton, míg el nem érte az erdő szélét, ahol átkúszott a kerítés alatt, és rohant tovább az éjszakába. Könnyei megállás nélkül folytak le az arcán, ruhája is tiszta kosz volt már, egyedül a vak sötétségben mégis csak az világított. Markában a koronás láncot szorongatta, melyet édesanyjától kapott a szülinapjára, melyet Anais kiszakított a nyakából jöttekor, és melyet még hozzá vágott, mielőtt kitárta volna a Borubon –ház kapuit, s száműzette volna az országból. Laure ebbe az egy nyakláncba kapaszkodva fut még mindig tovább és tovább az éjszaka csendjében és sötétségében. Egyszer csak elvágódik egy farönkben, és érzi, hogy képtelen már tovább menni. Nem akar már felállni, futni tovább, küzdeni az életéért. Tudta, hogy egy teljes napot adtak neki a távozásra, egy nap múlva ilyenkor átfésülik az egész országot. És ő megmutatja, hogy nem jutott el sokáig. Nem bírt tovább menekülni, még csak Párizst sem bírta elhagyni. Laure belefáradt a menekülésbe, a szomorkodásba. Belefáradt mindenbe. Egyszerűen csak aludni akart. Aludni, s fel sem kelni többé.



A könnyek sokfélék. (...) A testi fájdalom könnye bőséges, de nem elég meleg, a bánat könnye forró, és szinte nem cseppekben jön, hanem ömlik és zuhogva hömpölyög alá az ujjak között, melyekbe az arc szemérmesen eltemetkezik. Hasonlít ehhez a boldogság könnye, de ez nem rejtőzik el és hamarább elapad. Ezek rokonok, aminthogy rokonok a sírás és a nevetés általában, s rokon az öröm és a bánat, rokon a szeretet és a gyűlölet. A düh könnye egészen picike, és gonoszul megül a szem sarkában. Néha csak egy van belőle. A meghatottság könnye diszkréten, finoman alácseppen. Nagyon szép a szerelmes asszonyok zokogása, és az anyáké. Ezt a kettőt Isten egyenrangúnak veszi az imádsággal. Ezek olyan őszinték és fájdalmasak, mint a gyermekbőgés. Az erőszakos, álnok, apró és szétfolyó könnyeket, az álszenteskedés könnyeit - hogy nyögni kell, míg végre kijön - káromkodásnak számítja. Annál szebbek a befelé hullók, amelyektől ég a szem és elnehezedik a mell; vigasztalan az öregemberség szüntelenül folydogáló könnye, amely a nyomorúság híg vizéhez hasonlít. Ó, a könnyek sokfélék.

/Török Sándor/


Robin Peterson-Végzetes akadály
Soha sem voltam olyan ember, mint amilyennek akartak. Nem voltam vékony, nem voltam tehetséges és nem mondhattam el magamról, hogy jó vagyok bármiben is. Egyedül éreztem magam, mert sohasem volt olyan ember, aki megdicsért volna bármiben is. A sarokba kuporogva sírtam, mert azt hittem így könnyíthetek a fájdalmaimon. Az ütések, amiket kaptam akár a szüleimtől akár az élettől mély sebeket hagytak. Ha véletlen tudtam is mosolyogni, most már nem tudok. Amit én csináltam az mindig baj volt, az a világ végét jelentette. Elvették tőlem azt, amit egy gyerektől sohasem szabadott volna elvenni. Megfosztottak a mosolytól, a boldogságtól. És csak azért, mert én sohasem voltam elég jó nekik. Túl gyáva voltam, hogy véget vessek az életemnek így csak a csendes zokogás maradt. És minden ott kezdődött, amikor az utolsó idegsejtem is feladta. Nem akartam harcolni csak meghalni. Jobbnak éreztem, hogy ha én nem lennék, könnyebb volna. Nem kellett volna a szidalmakat hallgatnom. Nem lett volna muszáj eltűrnöm a fájdalmat, amit nap, mint nap kaptam. Szörnyű súly van a vállamon. Amit egyedül alig tudtam elviselni. A barátaim cserben hagytak, mert megunták az állandó panaszkodásomat. Pofonként ért az is, mint ahogy a családom által kapott gyűlölet is. A sorsom eldőlt én pedig végig mentem a kijelölt úton. A történet, amit pedig hallanotok kell azon a reggelen kezdődött, amikor a saját halálomat akartam.
- El fogsz késni Des! – kiabált anyám.
Letöröltem az arcomról egy könnycseppet, majd vettem egy mély levegőt. Nagyon nehéz volt elszakadnom a tükörképemtől. Valahogy ő volt az egyetlen, aki megértett engem. Vettem egy mély levegőt, majd elindultam lefelé a lépcsőn. Felvettem a táskám és felhúztam a cipőmet. Egy szó nélkül léptem ki a házból. Nem igazán volt kedvem, anyám aznap reggeli fejmosását végighallgatni. Inkább elindultam az iskolába, ahol a nyugtomat találom. Bedugtam a fülembe a fülesem és elindítottam rajta a zenét. A zsebembe süllyesztettem a készüléket és mit sem foglalkozva a külvilággal. Lecsaptam a fejem és csak az utat figyeltem. A hó a talpam alatt már latyakossá vált, amit ki nem álltam. A cipőm természetesen rendre beázott. Óvatosan kerülgettem a latyakot. A gyalogátkelő előtt megálltam és jól szétnéztem, bár még túl korán volt ahhoz, hogy akár csak egy autó is felbukkanjon én a biztonság kedvéért körültekintettem. Amikor megbizonyosodtam a forgalomról leléptem a járdáról. Hiba volt. A semmiből tűnt fel a fekete Audi engem pedig figyelmen kívül hagyva ment keresztül. Felvágódtam a kocsi motorháztetejére. A sofőr lefékezett én pedig a latyakban kötöttem ki. 
- Úristen jól vagy? Nem láttalak ebben a nagy ködben. – ugrott ki a kocsiból egy srác.
A sajgó kezemhez kaptam a másik kezem. Borzalmasan fájt és alig tudtam mozdítani. Összeszorítottam a fogam és próbáltam nem ordítani a fájdalomtól. Abban igaza volt, hogy nagy köd volt, de azért nem hatvan kilométer per órával kellett volna lakott területen száguldoznia.
- Jól vagy? – leguggolt hozzám és megfogta a bal kezemet. Fájdalmamba felszisszentem és nem tudtam, hogy az fáj jobban, hogy elütött vagy az, hogy segíteni akar.
- Jól vagyok! – hessegettem el a kezemmel.
A srác kétségbeesetten túrt a hajába én pedig az ép karommal próbáltam talpra állni.
- Biztos minden rendben? Elviszlek egy orvoshoz.
A hónom alá nyúlt és felsegített, majd a kocsija felé terelgetett.
- Köszi, de nem kell! Tényleg jól vagyok. – szipogtam.
Természetesen megint megtörtén az, ami nálam mindig előfordul. A gyengeség. Gyenge voltam, mert nem tudtam magam megvédeni az ellen, hogy úgy történjen ahogyan ő akarja. Ahogy beültetett a kocsiba átsietett a másik oldalra és már indultunk is a kórház felé. Kifelé bámultam az ablakon a srácnak pedig még csak egy pillantást sem engedtem. Tudtam, ha most elgyengülök, akkor vége. Ő nyer és kár volt minden. Nem sokáig vezetett, de amikor odaért gyors leparkolt majd felém fordult.
- Nézd tudom, hogy haragszol a gázolásért, de…
Mormoltam egy kösz féleséget, majd kikászálódtam a kocsiból. De amikor kiszálltam a kocsiból és megfordultam nem a kórház volt velem szembe. Elkerekedett szemekkel álltam a hatalmas házzal szembe. Sosem jártam még ilyen környéken. A mi kis városunk luxus negyedébe jártunk. Mindig is tudtam, hogy nincs messze tőlünk, de azért nem hittem volna, hogy ennyire közel volt.
- Minden rendben van? – állt meg mellettem a srác.
- Nem nincs! – szemeim szikrákat szórtak, ahogy a szemébe néztem. – Elütöttél és elhoztál egy vad idegen helyre a kórház helyett!
Az egész utca az én kiabálásomtól volt hangos. Egy-két járókelő sétált arra, aki természetesen megállt szemügyre venni a kibontakozó balhét.
- Nézd nem így gondoltam! – hangja erőteljes volt.
Kihúzta magát, hogy még magasabbnak tűnjön mellettem. Barna íriszei belefúródtak az enyémekbe. Ajaki halványrózsaszínek voltak és dúsnak látszódtak. Élettel teli volt az egész lénye. A kisugárzása, a kidolgozott teste. A haja szél fújta volt. Annyira jól állt neki, nem láttam még ennyire helyesnek senkit. A gyomrom beleremegett a látványba.
- Vigyél azonnal a kórházba! – rántottam ki a szorításából a karom, miután feleszméltem a zavaromból.
A srác meglepetten nézett, ahogy próbálok ellenállni neki. Amikor közelebb lépett én hátráltam. Az érintésétől a hideg kirázott a gyomrom viszont beleremegett. Szétnéztem az utcán majd mikor megpillantottam a szökési útvonalam, meg is indultam. Úgy hagytam faképnél, mint még férfit soha. Ő viszont nem adta fel egykönnyen. Két lépéssel volt lemaradva mögöttem és folyamatosan kiabált utánam. Mit sem törődve mentem végig a kihalt latyakos utcán.
- Várj már! Legalább egy orvosnak látnia kéne a kezed!
Megtorpantam, összeszorított ajkakkal fordultam felé. Ő viszont csak diadalittasan mosolygott. Felvettem a durcás arcot és elindultam vissza a kocsijához. Nekidőltem és vártam, hogy megjelenjen.
- Na végre! – morogtam az orrom alatt.
Megragadta a kezem, majd a lakás felé húzott. Ellenkezni akartam, de a szabad kezem sajgott, még annál is jobban, mint eddig.
- APA!!!! – kiáltotta el magát, miközben átvonszolt a nappalin.
- Carlos mi van már?! Neked nem az iskolában kellene lenned? – jelent meg egy magas férfi a lépcső tetején.
- De igen, csakhogy volt egy kis baleset odafelé. – mutogatott a kezemre.
- Istenem, fiam! Csak egyszer lennél figyelmesebb! – szólalt meg amikor leért hozzánk.
A férfi a kezemre meredt, majd a hátamra csúsztatta a kezét és befelé invitált. Egy kanapéra mutatott, de én inkább visszautasítottam. A kis helyiség ahová bevezetett halványzöldben pompázott. A kis dohányzó asztal tele volt prospektusokkal és egy hatalmas orchideával. A srác apja tovább terelgetett egy modern orvosi rendelő felé.
- Ülj fel! – mutatott a vizsgáló asztalra.
Szót fogadva ültem fel. A kezem a combomon pihentettem meg.
- Mr Montgomery vagyok.
Rámosolyogtam arc vonásai pedig megenyhültek. Óvatosan emelte meg a jobb karom. Lassan tapogatta végig a fájó területet. Fel-felszisszentem a fájdalomtól. Féltem, hogy kijelenti, hogy be kell gipszelni a kezem.
- Így nem tudok biztosat mondani ezért be kell menni a kórházba. A fiam vállalja szívesen a taxis szerepét.
- Egyedül is el tudok menni. – húztam el a szám.
Nem igazán akartam, hogy az a majom vigyen el a kórházig. Hiszen nem bíztam benne. A barna szemeiben valami félelmeteset láttam.
- Carlos! Vidd el a hölgyet a kórházba!
- Persze fater!
- Mond, hogy sürgősségit csináljanak, és ha el van törve kísérd el, hogy a gipszet megcsinálják.
- Igenis!- vágta magát haptákba.
Megforgattam a szemem ugyanis semmi szükségem nem volt egy nagyképű pasi társaságára. Volt belőle elég az iskolába, ahol mindenki kinézett magának. A rossz értelemben, ugyanis én voltam a főszecska. Sokszor gondolkodtam el azon, hogy otthagyom az iskolát, de nem tettem mivel nem voltam elég idős hozzá. Lemásztam az asztalról és elindultam arra amerre jöttem.
- Hé, hová mész? – kapta el a kezem.
- Nem erre van a kijárat? – képedtem el.
- Kocsival megyünk, és az erre van! – mondta úgy, mintha ez köztudott tény lett volna.
Hátra vetettem a fejem, majd megindultam Carlos után. Minden lépés után hátra nézett, hogy még mindig követem-e. Idegesített, mert nem szerettem, hogy gyerekként kezelnek. Kinyitotta előttem az ajtót és vagy 6-7 autó volt a garázsban.
- Hűha! – esett le az állam. – Ahonnan én jövök ott nincs ennyi autó, mint itt.
Carlos csak vigyorgott. Állt az ajtóban és várt. Oda sétáltam egy vörös kocsihoz mire Carlos odarohant a kocsi kulcstartóhoz és levette az egyiket.
- Remek választás.
Beültem és már indultunk is. Nem laktak messze a kórháztól alig pár percre volt.
Bent leültem és vártam, hogy Carlos visszajöjjön. Egy prospektust olvasgattam arról, hogy a mai fiatalok rendkívül felelőtlenek. Igazából nem nagyon izgatott a dolog, de más olvasni való az abortuszos papíron kívül nem volt. Mikor Carlos visszaért teljes büszkeséggel vágódott le mellém.
- Elintéztem, hogy te legyél a következő!
- Ez nagyszerű. Akkor már el is mehetsz!
- Ugye nem gondoltad, hogy ha már ezt csináltam veled, hagyom, hogy egyedül ülj itt!
- Nem, de reménykedtem benne. – néztem a másik irányba. – Egyébként is megvagyok egyedül is. Már hozzá vagyok szokva.
- Jó napot! Ő volna itt a beteg?– sétált oda az orvos. – Mi történt?
„Ez a majom elütött.” Gondoltam magamban. – A mellettem ülő egyén a semmiből termett a kocsijával és elütött.
- Jól van kisasszony jöjjön velem.
Követtem az orvost, mint egy kis kölyökkutya, mivel nem akarta tovább kettesben maradni a gázolómmal. A srác viszont úgy érezhette mindenképpen szükség van rá, mint harmadik egyénre.

Ahogy végeztünk a kórházban egy gyönyörű szép gipszel a kezemmel indultam haza. Carlos ragaszkodott hozzá, hogy hazaszállít én viszont nem. Így míg én a járdán sétáltam a magam tempójával Carlos a kocsijával döcögött utánam. Ökölbe szorítottam a kezem és próbáltam visszatartani magam, hogy beszóljak neki. Hosszasan rám dudált mire az utcán lévők mind rám néztek. Az arcomba szökött a vér, sohasem éreztem magam annyira meggyalázva, mint akkor.
- Ugyan szállj már be, majd hazaviszlek!
Megmakacsolva magam ballagtam tovább a járdán. Carlos még egy darabig győzködött majd gondolt egyet és elhajtott. A kezem nagyon sajgott és akármennyire is próbáltam sietni haza a téli időjárás nem könnyítette meg a dolgom. A hideg miatt az úton már a kicsit megolvadt hó is eljegesedett. Óvatosan lépkedtem. A házunkhoz érve vettem egy mély levegőt majd bementem. Anyám a konyhába mosogatott, amikor beléptem azonnal felém fordult.
- Te meg hol a …- akadt el a szava mikor megfordult és megpillantott.
Elhúztam a szám és a hátam mögé raktam a kezem. Elmosolyodtam, mintha a kezemmel nem is történt volna semmi.
- Mi történt a kezeddel? – a szemöldöke az egekben volt szemeiből pedig sütött a düh.
- Milyen kézzel?
Szemei összeszűköltek én pedig lesütöttem a szemem. Apa jelent meg az ajtóban és a vallatásom folytatódott.
- Veled meg mi történt?
Legszívesebben elsüllyedtem volna, mint hogy a következő beszélgetésen részt vegyek. Anya összefonta maga előtt a kezét és várta a magyarázatomat. Ide- oda jártak az ajkaim. Apa, szúrós tekintete viszont szóra bírt.
- Elcsúsztam a jégen!
Nem állt igazából szándékomban, hogy elmondjam az igazat nekik. Ők úgyis csak túlreagálták volna az egészet. Semmi szükségem nem volt arra, hogy berángassanak a rendőrségre és feljelentsék a srácot, és az igazat megvallva nem hagyott az úton, hanem elvitt a kórházba. Kisebb kitérővel, de azért elvitt.
- Istenem, csak is te lehetsz ennyire szerencsétlen! – fordult vissza a mosogatóhoz.
Valahogy tudtam, hogy ezt fogja a fejemhez vágni. Sohasem voltam elég tökéletes neki. Ő máshogy tervezhette el, a jövőmet és valószínűleg nem tetszik neki, hogy én egészen mást akarok. Egy szót sem szóltam a kis megjegyzéséhez csak szó nélkül felmentem a szobámba. Fent beledobáltam a táskámba a holnapi holmimat majd az ágyamra dőltem. A szobám nem volt túldekorálva. A falak halványkékre voltak festve és egyedül az ágyam mellett volt egyetlen egy papír rajta az is az órarendem volt. A szállingózó port néztem, ahogy a villany megvilágította. Egy idő után unalmassá vált, de nem igazán találtam fel magam. Inkább csak hozzádobtam egy plüsst a kapcsolóhoz, ami el is oltódott. Magzatpózba görnyedtem valamint a gipszelt kezemet meg próbáltam kényelmes pozícióba helyezni. Reggel ahogy felébredtem az volt az első dolgom, hogy elmentem letusolni. Helyesbítve szerencsétlenkedve lemosni rólam a bűzt. Másfél órás szenvedés után megtörölköztem és lassan, de biztosan felöltöztem. Felvettem a táskám és már indultam is lefelé. Lent egy kis szendvics fogadott, de én inkább figyelmen kívül hagytam. A csizmámat felvettem majd a vastagabbik kabátomat és már indultam is.
Amikor a kereszteződéshez értem többször is szétnéztem, hogy ne ismétlődjön meg a tegnapi incidens. Az utca másik oldalára érve a levegő ami bennem szorongott úgy szakadt ki belőlem, mint egy dinamit amikor felrobban. Nyugodtabb voltam, hogy itt nem lehet semmi bajom. De tévedtem, hiszen amint beértem az iskolába minden szem rám szegeződött. Mindenki összesúgott, ahogy végigmentem a folyosón. Odasiettem a szekrényemhez. Beállítottam a zár kódját. Szerencsétlenkedve pakolásztam el az éppen nem aktuális könyveket. Egy kézzel nehezebb volt minden és senki nem akart könnyíteni a szenvedésemen.
- Lám, Lám! Malacka már megint balfasz volt. Tudod Des nagyon sajnállak. – biggyesztette le vöröslő ajkait.
Veronica ki nem állt, és ennek mindig hangot is adott. Amikor útjaink találkoztak a porig alázott én pedig már nem keltem fel onnét. Megsebezve éreztem magam, de már általános érzés volt a lelki fájdalom. Varonica Mars a suli méhkirálynője. Magas, szép vörös haja van és gesztenye barna szemei. Ami mellé társult az, hogy gyönyörű arca van. Veronica szabta a folyosó szabályait, amit, aki nem tartott be áldozat lett, pont mint én. Csak, hogy én nem önszántamból lettem célpont mint egyesek. De csak egy szabályt kellett betartani az iskola diákjainak.  „ Megalázni Des Watsont (aki mellesleg én vagyok)!” Nagyon untam a rám osztott szerepet, de nem tudtam változtatni. Becsuktam a szekrényem és az osztályterem felé vettem az irányt. Bent már mindenki a helyén ült. Az én székemen pedig a Malacka felirat díszelgett. Elszorult a szívem, de megtanultam nem kimutatni az érzéseimet.
- Megjött Watson! Biztos tegnap is földet túrni volt! – röhögött Tom Veronica pasija.
Egyszer fogadtam el egy önkéntes munkát ahol a malacokat kellett ellátni és tisztán tartani. Nagyon szerettem az állatokat és nem igazán foglalkoztam azzal, hogy mit kell csinálnom csak csináltam. Természetesen ezt valaki elpletykálta, azóta pedig én vagyok Malacka. Segíteni akartam és csak magamnak ártottam vele. A piszkálások az évek alatt megszokottá váltak és leginkább nem is foglalkoztam vele. De a lelki világom romokban hevert. Nem tudtam még saját magamban sem megbízni. A történelemtanár megjelent és már kezdte is mesélni a múlt izgalmait. Tom pedig ismételten elemében volt.
- Tanár úr! Malacokat is vittek a háborúba? – szólalt fel hangosan.
- Tom Walker igaz? – vette le a tanár a szemüvegét, majd elkezdte törölgetni.
- Igen tanár úr. Szerény személyem.
Megforgattam a szemem, de tudtam, hogy a malacos részt teljes mértékben nekem szánta.
- Tudja Walker én a maga helyében csöndben maradnék! Bukásra áll minden tantárgyamból, amit tanítok és még van képe belepofázni az én órámba? Majd maximum akkor szólhat közbe, amikor három diplomával lesz itt. Addig a száját tegye alapállásba.
Felemeltem a kezem, mert éreztem nem sok kell ahhoz, hogy teljesen kiakadjak. A hátamon éreztem a nyálas papírgalacsinokat.
- Mit akar Watson? – meredt rám idegesen a tanár.
- Ki mehetnék a mosdóba?
A tanárunk beletúrt a hajába, majd kizavart. Két lépéssel kinn voltam az ajtó másik oldalán. A kihalt folyosó félelmetes volt. A könnyeimet alig tudtam visszatartani. Szaladtam a mosdó felé, ahol nem láthatta senki, hogy itatom az egereket. Feltéptem az ajtót és bementem. A falnak dőlve fakadt ki belőlem minden. Úgy folytak a könnyeim, mintha öntötték volna. Valaki lehúzta a WC-t mire én azonnal letöröltem a könnyeimet. Ed Swift lépett ki az ajtón. Elkerekedett a szemem, ahogy Ed megállt előttem.
- Des Watson milyen élvezeteket keresel a férfi mosdóban?
A fejem lángolt a szégyentől. Nem néztem meg melyik mosdóba mentem be csak a közelebbibe beszaladtam. Ed teste az enyémhez simult a kezével pedig leszorította a kezemet.
- Így nehezebb lesz, de megoldjuk. – tanulmányozta folyamatosan a gipszelt kezem.
Hadakoztam ellene, de sokkal erősebb volt nálam. Zöld szemeivel majd felfalt, ahogy a ruhámtól próbált megszabadítani. Ed napbarnított bőre mellett az enyém fehérnek tűnt. Kétségbeesetten rángattam a kezem.
- Ed kérlek szépen engedj el! – könyörgő tekintetem nem hatotta meg.
- Des! Kiscsillag ezt nem lehet.
A számra szorította a kezét majd a WC felé tolt. Hadakoztam, ahogy tudtam, de nem ért semmit. Egy mozdulattal szabadított meg a nadrágomtól. A fájdalom belém hasított, amikor belém hatolt. A könnyeim csak úgy szakadtak ki belőlem. Sikoltottam, de a keze mindent eltompított. Végső elkeseredésembe sikerült megharapnom a kezét. Elkapta a számról én pedig sikoltottam, ahogy tudtam. Az ajtó felszakadt és egy rakás tanár jelent meg. Edet leszedték rólam én pedig összeestem. A könnyeim potyogtak. A kémia tanárom jött oda és segített fel.
- Nem lesz semmi baj! – simogatta a vállam.
- Vigyék az igazgatóiba!
Edet két tanár közre fogta és elvitték. Rám terítettek egy kabátszerűséget. Lassan nyúltam el a nadrágomért, amit segítettek felvenni. Elkísértek az igazgatói irodába, Ed már ott ült és amikor meglátott elkezdett vigyorogni. Az igazgatónő megjelent és elkezdett kiabálni. Összerezzentem, mire a kezembe nyomtak egy bögre meleg teát. A sírásom már hisztérikus zokogásnak tűnhetett, de nem tudtam megnyugodni. Ed pedig még folytatta. Szemezett és csókokat küldözgetett, mit sem törődve az igazgatónővel.
- Des ha szeretnéd, felhívjuk a szüleid és hazamehetsz.
- A szüleim nincsenek otthon, de haza tudok menni egyedül is. – adtam át az üres bögrét.
- Rendben leszel?
Nem igazán tudtam mit mondani erre. Legszívesebben a föld alá menekültem volna szégyenemben. Aprót bólintottam, majd a tanárnő kikísért az iskola elé. Elköszöntem és elindultam haza. A könnyeim nem álltak el pedig már azt hittem kiszáradtak a könnycsatornáim. A zebra előtt álltam meg amikor egy kocsi leállt előttem. Carlos ült benne és furcsa fejjel tanulmányozott.
- Hé csajszi! Te mit keresel itt?
El is felejtettem, hogy nem is tudja a nevem. Bár volt ennél nagyobb bajom is, mint az hogy ő nem tudja a nevem.
- Des a nevem. – szólaltam meg végül.
- Na és Des mit keresel itt? Hazavigyelek esetleg?
- Azt megköszönném.
Elfogadtam az ajánlatát. Nem igazán mertem hazamenni gyalog. Attól tartottam, hogy Ed ismét megtalál. Beszálltam a kocsiba, mire Carlos indult is.
- Minden rendben?
Mindenki ezt kérdezte, pedig valójában ordított rólam, hogy össze voltam zuhanva. Carlos nem igazán kérdezgetett, mintha azt akarta volna, hogy én mondjam el mi történt. Megmondtam az utca nevét Carlos pedig csak követte az utat. Denver külvárosában laktunk, de nem volt messze tőlünk a suli.  Carlos pontosan a mi házunk előtt állt meg. Nem szólt semmit csak leállította a motort és felém fordult.
- Figyelj látom, hogy nincs veled minden rendben és ha szeretnél valakivel beszélgetni itt van a számom
- Köszönöm. – préseltem ki magamból miközben elvettem a papírt, amin a telefonszám volt.
- Legyél jó! – adott egy puszit az arcomra.
Elköszöntem tőle, majd bementem a lakásba. A szüleim dolgoztak így nem volt kérdezgetés, hogy miért jöttem ilyen hamar haza. A gipszes kezem elkezdett sajogni ezért felmentem a szobámba és rádőltem az ágyamra. A könnyeim ismét patakokba folytak, de az arcomra adott puszi helyén pihent a kezem.
Azon a hétvégén ki sem mozdultam a szobámból. Féltem szembe találni magam a szüleimmel. Attól tartottam, hogy ott rögtön rám tört volna a síró görcs és fogalmam sem volt arról, hogy miként is tálalhattam volna azt az egészet. Helyette csak az ágyamon feküdtem és bámultam magam elé vagy éppen a papírt szorongattam, amin a telefonszám volt. Jól esett volna valakivel beszélgetni akármiről. A vasárnapi ebédnél viszont szakadt a húr. Ki kellett mennem, és amikor már esély volt rá, hogy csendben végigülhetem anyám nem hagyta.
- Des pakolj már el! – kiabált velem
Félre pakoltam a holmit, amit mondott, de neki nem volt elég. Hatalmas ordibálásba kezdett én pedig nem bírtam. Az asztalhoz vágtam a kanalamat és felrohantam a szobámba. Anya továbbra is a földig gyalázott.
- Nem hiszem el, hogy ilyen tehetetlen. Ennyire szerencsétlen embert nem láttam még életemben.
Az ajtónak támaszkodtam, majd a feladás jeleként könnyek között a földre rogytam. Nem bírtam, fájt, hogy a saját anyám úgy beszélt velem, mint egy kutyával. Miután lentről megszűnt a kiabálás óvatosan kinyitottam az ajtót és kimásztam rajta. Lekúsztam a lépcsőn és a cipőmet felvettem, amikor leértem. Beletettem a sálamat a nyakamba majd leakasztottam. Kifelé menet vettem fel. Kint még rosszabb idő volt, mit eddig bármikor. A hó szitált és alig lehetett bármit is látni. A fejemre húztam a kapucnimat és lehajtott fejjel ballagtam a kihalt utcán. Az egész utcát hó borította. Gyönyörű volt a látvány. Jó pár utcán át sétáltam és hallgattam Denver csodálatos zaját. Az autók zaja elterelte a figyelmemet arról, hogy miért is jöttem el otthonról. Az utca végén egy ismerőssel találtam szembe magam. Nem akartam hinni a szememnek. Pont most kellett vele összefutnom, bár szükségem volt a támogatásra.
- Carlos? Mit keresel itt?
- Igen. – fordult meg. – Des?
Önkénytelenül elmosolyodtam. Carlossal az ismeretségünk döcögősen indult, de a gyomrom egész máshogy gondolta. Carlos megforgatta velem a világot. A bunkósága volt az egyik mely miatt nem kedveltem viszont a többi tulajdonsága miatt elnéztem neki. A barna szemei elvarázsoltak, bár ezt nem vallottam be magamnak eddig.
- Merre mész? – nézett bele mélyen a szemembe.
- Csak sétálgatok. – válaszoltam teljesen higgadtan.
Carlos szemtelen rosszfiús mosolya ma gyomromba felébresztett valamit.
- Akkor veled tartok. – karolt belém.
Csendesen sétálgattunk a kihalt jeges utcán. Carlos idétlen vicceket mesélt, ami szerinte vicces volt, de szerintem egyáltalán nem volt az. A bolt előtt sétálgattunk amikor Veronica és Tom sétáltak ki. Szerencsére nem láttak meg minket, de nem is akartam ezt ezért gyorsan tovább álltunk. Egy kis játszótérnél álltunk meg. Carlos megfogta az egyik hintát és tartotta, amíg én bele nem ültem. Elhelyezkedtem, majd a mellettem lévő hintát elfoglalta. A lábammal lökdöstem magam Carlos pedig engem figyelt. Le sem vette rólam a szemét. Lenyúltam egy kis hóért, amit hógolyóvá formáltam. Carlos elfordult, mert valaki dudált. Én pedig kihasználva az alkalmat megdobtam. Bal kézzel elég nehéz volt célozni, de azért összehoztam. A fejét találtam el. Odakapta a kezét a fejét pedig vissza rám. Széles mosolyra húztam a szám, mint aki nem csinált semmit.
- Ezt még megkeserülöd! – hajolt le ő is egy hóért.
- Ne merészeld! – ugrottam ki a hintából, majd elkezdtem szaladni.
Carlos a nyomomban volt. Egy-két hógolyót dobott nekem, de szerencsémre nem talált el. Mikor megálltam hátulról megölelt és felemelt. Egyszer körbe forgatott, majd a lábam ismét érintette a talajt. Sosem voltam olyan boldog, mint akkor. Lehajoltam ismét és belemarkoltam a hóba. - Mire készülsz Des? – nézett rám gyanakodva.
- Semmi jóra! – mondta nevetve.
Éppen hozzá akartam vágni, amikor elkapta a kezem. Kiesett a kezemből, mire Carlos elengedett.
- Én is így gondoltam.
Nevetve megráztam a fejem, majd meglöktem a mellkasánál. Úgy csinált, mint aki elvesztette az egyensúlyát, majd megragadta a bal karom és elrántott magával a hóba. A mellkasára estem. Carlos elkezdett hóangyalt csinálni miközben én felakartam állni mellőle.
- Hová olyan sietősen?
- Nem akarom szétrontani a remekművedet!- mutattam a hóra.
- Én olyan hóangyalt csináltam, aki éppen megment egy lányt. Most elrontottad. – lebiggyesztette ajkait, amiért én megsajnáltam.
Visszahelyezkedtem mellé, ő pedig a derekamra tette a kezét. Szorosan magához húzott, mint aki tényleg megmentett volna.
- Meddig akarsz így maradni? – kérdeztem pár perc elteltével.
- Talán örökké. – vont vállat.
- Addig én megfagyok!
- Fázol, mert akkor mehetünk! – ült fel.
Felkeltünk, majd elindultunk visszafelé. Az út elég csúszós volt ezért a karjába kapaszkodtam. A mosoly ráfagyott az arcomra. Látni lehetett, hogy kivagyok virulva. Hosszú idő óta most éreztem magam nagyon boldognak. Voltak pillanatok, amikor nem önmarcangolást végeztem, de túlnyomó részt azok voltak többségben. A házunkig kísért. Mivel már kezdett besötétedni a házunkban égni kellett volna a lámpáknak, de nem égtek ezért rögtön tudtam, hogy a szüleim nincsenek itthon.
- Nincs kedved bejönni? – mutogattam a házunkra.
Aprót bólintott. Szerencsére benne volt a kabátomban a lakáskulcs. Kinyitottam, majd felvezettem a szobámba. Előre ment a szobába, ahol mindent szemügyre vett. Bementem én is, majd a pulóverem, rátettem a székemre.
- Van valami a hajadban!
Odakaptam a kezem, de Ő gyorsabb volt. Ujjai óvatosan kúsztak a hajszálaim között. Mosolyával pedig megbabonázott. A szívem hevesebben vert. Kiszedte a szöszt majd elpöckölte az ellenkező irányba. Keze viszont visszatért az arcomhoz. Nagyujjával a járomcsontomat simogatta. Önkéntelenül megdőlt a fejem. Óvatosan simított végig a bőrömön.
- Annyira gyönyörűek a szemeid.
Ajkai óvatosan közeledtek felém. Szemei csukva voltak én viszont émelyegtem.
- Nekem ez nem megy!
Elhajoltam tőle közben beletúrtam a hajamba. Lerogytam a székre. Carlos elém guggolt és a combomra tette a kezét.
- Minden rendben? Tudom, hogy csak ezt tudom megkérdezni, de biztos minden rendben?- letörölt egy könnycseppet az arcomról.
Nem tudtam elfelejteni az Eddel történt dolgot. A suliból Edet elküldték, de ez nem segített. Ugyanis én lettem az iskola cafkája, mert mindenki úgy kezelte a témát, mintha én is ugyanúgy benne lettem volna. Veronica pedig szépen terjesztette a mocskos pletykát, amit ő talált ki.
- Des minden oké?
Megráztam a fejem és a nyakába borultam. Hisztérikus sírógörcs jött rám. Carlos a hátamat simogatta, miközben én csak bőgni tudtam.
- Sajnálom. – szipogtam egy fél óra elteltével.
- Semmi baj. Nyugodtan. – ölelt magához szorosan.
Lentről ajtócsapódás hallatszott.
- Destiny Watson mégis hová mentél el?- rohant be anyám.
Először nem fogta fel, hogy én bele vagyok borulva egy fiú nyakába és zokogok. A reakciója csak annyi volt, hogy elkezdett kiabálni.
- Destiny mégis mit képzelsz? Elmész egy szó nélkül aztán meg hazajössz egy pasival és itt hemperegtek. Hát ilyennek neveltelek? – tárt karokkal állt az ajtóban.
Carlos zavartan érezte magát, így utoljára megsimította a hátam és elköszönt. Ki akartam kísérni, de anyám nem hagyta.
- Hagyd elmenni! – nézett rám szúrós szemmel.
Mindenáron utána akartam menni, de nem hagyták. Anyám a karomnál fogva húzott vissza
- Des mi van veled? Sosem voltál ilyen?
- De mindig ilyen voltam! Miért baj az amit én csinálok? – tártam szét a karom. – Miért nem ismerkedhetek meg senkivel? Tudod mit? Menj ki!- kilöktem az ajtón, majd becsaptam.
Beletúrtam a hajamba és éreztem, hogy a mellkasom majd beszakad. Besiettem a fürdőbe és beszedtem a gyógyszereim. Nem igazán tudtam nélkülük élni, hisz évekkel ezelőtt megjelent nálam valamiféle szív probléma, amit valójában nem tudtak gyógyítani csak a gyógyszerek miatt éltem. Bevettem, majd elterültem az ágyamon. Bekapcsoltam a gépem és a közösségi oldalt nézegettem. Veronica egy videót töltött fel. Melléírta, hogy szép munka Ed. Rákattintottam a videóra és mikor elindult sokkot kaptam. Az volt rajta, ahogy engem megerőszakolt. Nem tudtam, hogy sikerült felvenniük, de a szívem darabokra hullott. Könnyek szöktek a szemembe és lecsaptam a monitorom. Egy párnát fogtam a fejemhez és ordítottam. Ordítottam, ahogy csak tudtam. Betelt a pohár. Nem tudtam elviselni. felálltam és a fürdőbe mentem. Engedtem magamnak vizet és kiszedtem az altatóimat. Visszamentem a szobámba és leültem az ágyam mellé. A markomba tartottam a doboz altatót. A címkéjét piszkálgattam, amikor meghallottam a szomszéd szobából anyáék hangját. Rólam volt szó ismét. Kibeszéltek minden lehetséges módon. Hiszen szerintük ilyen balfék mint én nincs. Kiöntöttem a markomba a gyógyszert és lenyeltem. Ittam rá, majd nyeltem. A gyógyszer hatott és elsötétült minden.
Meghaltam. Pár óra múlva pedig feltűnt a szüleimnek is, de akkor már nem lehetett rajtam segíteni. Carlos mikor megtudta összetört. Magát hibáztatta és akármennyire szerettem volna megmondani, hogy nem az ő hibája már nem tudtam. Anyám magába zuhant, de nem hibáztatta magát pedig javarészt az ő keze is benne volt abban, hogy labilis voltam. Apám az ivásba menekült és láttam, hogy nem tudja feldolgozni az elvesztésemet. Még,ha nem is volt mély kapcsolatom vele talán ő szeretett annak ellenére, hogy milyen balfék is voltam. Az iskolában pedig nagy hírem lett, mint a szajha aki öngyilkos lett, de egy jó is származott az én halálomból. A tanárok jobban elkezdtek figyelni a diákok magánéletére és ahol észrevették a depresszió jeleit orvoshoz küldték. Lehet, hogy nem a legjobb megoldás volt véget vetni az életemnek, de rajtam nem tudtak volna segíteni, talán egyedül Carlos. Mellette ugyanis nem éreztem magam vesztesnek, csak egy normális lánynak, aki bármit megtehetne.
Nem lehet minden történetet boldog befejezéssel lezárni. Ez volt az én történetem, Destiny Watson egyszerű és mégis végzetes élete. 


Yamashita Ayumu

- Hé, te homokos, vedd lejjebb a hőfokszabályozót, mert megsülök melletted! - szólt az egyik folyosón álldogáló srác. Én csak megráztam a fejemet, nem törődve a beszólással, majd beléptem az osztálytermembe.
Hogy is ne fogadtak volna itt is szebbnél szebb, változatosabbnál változatosabb beszólásokkal. Mivel egyesek fülét sértheti a trágár beszéd, nem ismétlem őket. Miért süllyedjek le az ő szintjükre, ha én a magam módján is megoldhatom a gondjaimat?
Az első padban ültem és vártam az irodalom tanárnőmet. Bár ő nem tud róla, de egyedül őt kedvelem a tanári karból, ennek pedig jelentős oka van. Csak ő áll ki a többi rasszista barom felnőttel és véd meg mindenkit. Ma azért várom ennyire, mert vissza osztja a dolgozatainkat. A téma a nyomor és sanyargatás volt. Úgy éreztem, most itt az esélyem, hogy előadjam magamat. 
- Gyerekek! Gyerekek, üljetek le, kérlek! Itt vannak a dolgozataitok, Gábor osztja ki őket. Benjámin, fáradj az asztalomhoz, kérlek! - szólt, majd elhelyezkedett a székében. Félénken léptem oda az asztalhoz, ahol sikeresen felé magasodtam. Folyamatosan engem nézet. Talán nem kellett volna beadnom... - Benjámin, a te műved kiemelkedő! Ezt hallania kell mindenkinek, ezért amit kiosztottak, bejelentem, hogy felolvasod a művedet. Apelláta nincs. Meg tudod csinálni fiam!
Bennem megfagyott a vér, mikor a kezemben tartottam az összetűzött lapokat. A tanárnő két ujját a szájába helyezve hangosat fütyült, mire mindenki elcsendesedett.
- Nos, a mai órát azzal kezdjük, hogy Benjámin felolvassa nektek a fogalmazását, amit a nyomr(úság) témában adtam fel nektek. Aki nem hallgatja végig, órai munka egyessel és egy szaktanárival lehet gazdagabb. – szólt komolyan, majd rám nézett. Az arcomból kifutott minden vér. Végem van… - Kezdheted Benjámin!
Bele néztem a papíromba és a cirádás, szinte már olvashatatlan betűim kacsintottak vissza. Hatalmasat nyeltem, a nyomasztó csend közepében, még ezt is hallhatta mindenki.
- A-a címe a-az, hogy… Nem mondhatom el… Senkinek – szóltam és a papírba pillantottam. A kezem remegett, két kézzel kellett fogjam a lapokat. Mikor megpróbáltam kiejteni az első hangot, megrekedtem. Többször megpróbáltam, de bennem rekedt a szó.
- Beni! – szólt a tanárnő és rá pillantottam. – Ha nem szeretnéd, akkor nem erőltetem tovább!
- Nem. – suttogtam neki, majd az osztályhoz fordultam – Szóval a címe, Nem mondhatom el senkinek.
„ Mint azt jó sokan tudhatjátok, én nem a megszokott, vagy éppen elfogadott normák szerint válogatok élettársat. Én a saját nememhez vonzódom, a férfiakhoz, amit ti úgy véltek, hogy undorító. Áruljátok el, mi ebben a rossz?
Az ókori görögök nem vetették meg ezt a fajta örömszerzést sem. A fürdőrendszerek miatt is, és talán más okokból, egy bizonyos mértékig elfogadott volt. Ezen felül, ki tudja hány olyan embert tiszteltek, aki meleg volt. Például Da Vinci. Én, vagy a mai kor meleg társadalma miért lenne más?
Tudom, mostanság az az elfogadott, ha hetero vagy, a melegségre pedig úgy tekintünk, mint egy új, mainstream irányzatra. De az okosabbak talán rájöhettek, hogy az identitás nem fejben és nem is a szívben dől el. Ez a génjeinkbe van írva.
Úgy gondoljátok, hogy az a fiú, aki divatosan öltözködik és ügyel a testére, biztosan meleg. A lányokra, akiket nem sikerült magatokévá tenni, úgy gondoltok, mint leszbikusok, esetleg frigidek. Talán ti, akik már azzal dicsekedtek, hogy túl vagytok az elsőn, a többediken, érettebbek vagytok testileg, de vajon eszmeileg is ennyire… Mégis, most sikeresen elkalandozott a tollam a kritizáció irányába.
Maradjunk a témánál: nyomorúság. Többen úgy vélekedtek, ez nem lehet más, csak egy rossz sorsú gyermek, elvált szülőkkel, szegénységben élve. Mégis, több féle nyomor is létezik. Én a lelki nyomor áldozata lettem néhányatok által. Hogy mi is ez igazán? Most kifejtem nektek.
A lelki nyomor az, mikor nem a testedet, a porhüvelyedet, a fizikai mivoltodat bántják, hanem az érző énedet, a lelkedet. Legtöbbeteknek fogalma sincs arról, mekkora dolgokat lehet elérni már csak a szavaitokkal, ha azok egy olyan embert találnak meg, mint én. Elismerem, gyáva vagyok visszaszólni, rettegek attól, hogy behúztok nekem egyet, hogy csoportosan vertek el.
Azáltal, hogy bántotok engem, megnyomorítotok. Ettől nektek nő az egótok, ezúton erősebbnek érzitek magatokat. De nem vagytok tisztában a gyengéitekkel. Én tudom a sajátjaimat és nem árulom el. Páran már beletaláltatok a szerintetek vicces, szerintem pedig obszcén poénokkal.
Azt mondjátok, szajha vagyok, akit mindenki megkaphat. Arra kértek, tegyek veletek ilyen-olyan dolgokat, amiket az előbb említett emberek szoktak. Ezek a legkevésbé bántó dolgok, ilyet még akkor is kaptam az idézőjeles barátaimtól, mikor még meg sem neszeltétek, hogy meleg volnék. Ennél egy fokkal bántóbb, mikor úgy beszéltek rólam, mintha itt sem lennék. Elkezditek ócsárolni a családomat, szánt szándékkal. Fenyegető üzeneteket raktok a szekrényembe.
Szerintetek mi lesz, ha ilyen lesz a következő kori felnőtt társadalom. Azt hiszitek, ezzel eltaposhatjátok a melegeket? Megvertek egy gyenge fiút hatan is, pépesre ütitek egy travi arcát, vagy zaklattok egy leszbikus lányt intim szférába vágó kérdésekkel. Azt hiszitek, ettől mi elgyengülünk, pedig közel sem. Ettől csak erősebbek leszünk, elpusztíthatatlanabbak.
Gondolom titeket nem érdekelnek olyan tények, hogy az édesanyámat ért káromoló szavak miatt – miszerint csak azért vagyok én is olyan, amilyen, amiért ő is egy retardált – nem alszom éjszakánként? Talán ti nem látjátok, de néha vörös szemmel jövök be az iskolába. Sírok. Elismerem, ki kell adnom a feszültségemet, de ez egyáltalán nem kislányos, ahogy ti gondolnátok… Sajnálom, megint eltértem a fő tárgytól.
Mindig azt hajtogatják az emberek, hogy egyformák vagyunk. Lehetünk négerek, fehérek, melegek, soványak és kövérek, mind ugyanolyanok vagyunk, pedig nem. Épp ez a lényeg, hogy mind különbözünk a másiktól. Miért kéne olyannak lennem mint ti, vagy épp, ti miért kellene olyanok legyetek mint én? Szerintetek milyenek lennének a hétköznapok a különlegességek nélkül.
A saját megnyomorításomból már megtanultam, hogy az ember önző, és soha nem számíthatunk majd senkire, ha nyakig leszünk a gondokkal. Mindenki ígér nekünk fűt-fát, ezer éves barátságot, de ha valami kiderül amitől elveszíted a rangodat, hirtelen mindenki ellened fordul. Talán egyszer majd ti is megtapasztalhatjátok…
Úgy csináltok, mintha minden pillanatában az életemnek ellenetek lettem volna. De rámászta én akárkire is? Tapogattalak titeket, vagy netán meséltem a magánéletemről és a szerelmi kapcsolataimról? Nem. Én pedig hallgathatom naphosszat, ahogy az ágyban való élményeiteket és a sörözéseket mesélitek, tizenhat évesen. Csak gratulálni tudok nektek!
Mégis, minden halálkívánalom ellenére, én nem fogom megölni magamat. Miért legyek kevesebb nálatok, ha több is lehetek? Legyen meg az értékrendetek, de ne a szüleitek és a tanáraitok irányítsanak benneteket. Lássátok a jót, és döntsétek el ti, hogy kik akartok lenni! Ne öljetek meg százakat azért, mert „természetellenes” a viselkedésük. Nem kell csendben lennetek, de ne ordítva közöljétek a véleményetek. Csak legyetek önmagatok és ne féljetek semmitől…”
Mikor felnéztem az osztályra, mindenki engem nézett. Végigfutott a gerincemen a hidegrázás, majd a tanárnőre néztem. Ekkor egy hang szakította meg a csendet.
- Nyálas kis homi! – ordította be az egyik fiú. Én semmit mondó arccal adta a tanárnő kezébe a házi dolgozatot, majd elmentem a helyemre. Mielőtt leültem volna és elkezdődhetett volna az irodalom óra, még szembe néztem az osztálytársaimmal. Mosolyogva tekintettem rájuk, körbe néztem a termen, majd kedves hangon megszólaltam.
- Köszönöm a figyelmet! – ezzel leültem.
Semmi nem változott, nem is vártam, hogy fog. A saját életem, az én nyomorom, az ami őket nem érdekli, de a dolgozat címe most már nem kell Nem mondhatom el senkinek legyen. Ez már elmúlt, mert most Elmondtam hát mindenkinek

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése