• NV - 1D - B kategória - CyberGirl

Utolsó kívánság

    “A sors talán azt akarja, hogy sok nem megfelelő emberrel találkozz mielőtt megismered az           igazit, hogy mikor ez megtörténik igazán hálás legyél érte.”

Ledobtam a bőröndjeimet, majd egy mély levegőt vettem. Enyhe szellő „kapta“ fel kósza hajtincseimet valamint a friss eső illata kellemes érzést keltett bennem. Három év telt el azóta, hogy utoljára meglátogattam az anyámat itthon, Londoban. Három év telt el azóta, hogy kiléptem az ajtón, megfogadva, hogy sosem térek vissza ha csak meg nem változik. Három év alatt megbántam mindent...

Rengeteg dolog megváltozhat pár év alatt. Sőt, ennyi idő alatt megtanultam, hogy ugyannyi dolog megváltozhat akár néhány hónap, hét vagy akár nap alatt. A döntéseink mindenre kihatnak, akár az egész életünk megváltozhat, az enyém pedig határozottan megváltozott, amikor úgy döntöttem, hogy visszatérek. Nem bántam meg semmit sem, még a drasztikus fordulatokat sem. De ha tehetném megragadnám a lehetőséget, hogy minden percet azokkal töltsek akiket szeretek, és megtanuljam, hogy sohasem vehetjük a velük töltött időt biztosnak.

A hajam határozottan hosszabb volt akkor, amikor legutoljára itt jártam. Korábban kósza, Vörös tincseim voltak, amelyek a derekamat verdesték, mostanra viszont megszabadultam hosszú hajamól, és a színét is megváltoztattam. A bőröm sokkal sötétebb lett, hiszen olyan helyen élek, ahol a nap az év minden napjában szikrázik. A szemeim most nem csillogtak olyan fényesen mint szoktak, fáradt voltam és a kedvem sem volt a legjobb. Tudtam, hogy nem néztem éppen egészségesnek, de valahogy nem érdekelt. A gyomrom bukfenceket vetett, ha csak belegondoltam, hogy újra látni fogom az anyámat. Nem tudom, hogy hogyan fog reagálni...nem szóltam neki. Nem tudtam a számát, azt sem, hogy van-e egyáltalán telefonja. Sőt, lehet, hogy már e lis költözött, és nem fogom tudni megtalálni. De meg kell próbálnom, nincs más választásom. 

Később, miután összeszedtem magam bepattantam az ideiglenes autómba és elindultam a régi házunk felé. Egész úton odafelé  a légzésem kiszámíthatatlan volt, azon gondolkodva, hogy anya vajon hogyan fog fogadni, mennyit változott az évek során. Amikor megálltam a ház előtt meglepődtem, mivel pontosan ugyanúgy nézett ki, mint három évvel ezelőtt. A festés már nem volt az igazi, a fal is omladozott itt-ott, valamint a kert is eléggé gazos volt.

Amint megnyomtam a csengőt, hallottam ahogyan viszhangzott a házban. Még a hangja is fájdalmasan ismerős volt, mire méginkább nehezebbnek éreztem a mellkasomat. Megmarkoltam egy a teraszon álló szék támláját, mivel még az állásban sem voltam teljesen biztos. Szinte örrökkévalóságnak tünt, mire valamilyen hangott hallottam az ajtó túloldaláról, majd hirtelen kattant a zár a régi fa ajtó pedig lassan kinyílt előttem. Amint kinyilt az ajtó betekintést nyertem a házba, ahol minden annyira ismerős volt, kivéve egy valamit, vagyis inkább valakit...az anyámat. Még csak árnyéka sem volt önmagának. 

Rák – az anyámat végső stádiumú tüdőrákkal diagnosztikálták. Ez elmúlt három nap rettentően megterhelő volt mindkettőnk számára. Jelenleg a nappaliban ültem, összekuporodva a kanapén a TV előtt. Tisztán emlékszek anyám arcára, amikor kinyitotta az ajtót és meglátott engem. Hallottam, ahogyan a nevemet suttogta karjai pedig szorosan öleltek. Szinte még mindig érzem a könnycseppeket a szememben, ha azokra a szavakra gondolok, amelyek akkor elhangoztak, a bocsánatkérésre a pillantásokra....mindenre. Egyre jobban megbántam azt a napot, amikor elhagytam ezt a házat, miután elmondta, hogy mi történt azután, hogy én elmentem. Hogy elvonóra ment, és letette a drogot, a keresésemre indult, de senki sem hitt neki, hogy rendbejött, így senki sem segített neki. Teljesen egyedül maradt. Csupán két óra kellett ahhoz, hogy újra otthon érezzem magam. Az első éjszakán amior a régi szobámban aludtam álomba sírtam magam. Itt kellett volna maradnom, és vigyáznom rá. Még mindig nem tudtam elhinni, hogy anya hogyan volt képes gondoskodni magáról ennyi időn keresztül, amikor látszott, hogy alig állt a lábán. Szinte a fele súlyát elvesztette, fáradt volt, legszívesebben csak aludna. Még csak a gyógyszereit sem szedte, mivel szerinte nem használnak semmit és a feje is fájt tőle. Nem hiszem, hogy a közelmúltban látta volna orvos. Nem kellene egyedül élnie ilyen körülmények között, a legtöbb beteg a kórházban maradna ilyen esetekben, de ő nem és ez aggasztott. Nem tudom, hogy még mennyi időm maradt vele, amíg végleg el nem veszítem...a  büntudat pedig egyre csak nőt. 

Még csak 12 nap telt el azóta, hogy megérkeztem, de tisztán látom, hogy az anyám rosszabbul van. Látom, hogy minden mozdulat egyre fájdalmasabb, tegnap óta pedig alig evett pár falatot. Hogy hagyhattam őt így itt? Vajon másképp alakult volna, ha nem mentem volna el? Az anyám akkor is haldokolna? Annyira fájt őt így látnom. Néhány napja már nem is alszom, a szörnyü hangok miatt, amelyek anyám szobájából jönnek. Annyira féltem, hogy el fogom veszíteni. Olyan irónikus, hogy mire összeszedtem a bátorságomat és visszajöttem hozzá, hamarosan újra elvesztem. 

Tisztán emlékszem arra napra. Korán felkeltem és megnéztem anyámat, hogy jól van-e, majd leszaladtam a boltba néhány dologért. Emlékszem arra az idős hölgyre aki előttem állt a sorban, Leah-ra és hogy mennyire dühös volt az árak miatt. Ahogyan hazaértem, akkor várt rám az igazi csapás. Ha akarnám sem tudnám elfelejteni azt a napot, azt az érzést, minden apró részretre emlékeztem. A konyhába érve kipakoltam a dolgokat amiket vettem, majd összeszedtem a gyógyszereit és elindultam felfelé az emeletre. Emlékszem, hogy négyszer kopogtam az ajtóján, majd benyitottam és az ágyához léptem. Emlékszem, hogy megráztam kissé, hogy felkeljen de a bőre jéghideg volt. A félelem és a fájdalom elborított, de nem annyira, mint a tagadás. Legalább öt percen keresztül próbáltam őt felkelteni...öt hosszú, félelemmel teli percen keresztül. Nerm bírtam tovább így kirohantam a szobából és a házból, megállva az utcán. Emlékszem, ahogyan segítségért kiáltottam,  az út közepén térdelve, könnyekkel az arcomon, fájdalommal a szívemben. Elegem volt. Már elszakították tőlem az apámat, majd az öcsémet és most az anyám is itthagyott. Amint hagytam, hogy az érzelmek eluralkodjanak rajtam, tisztán éreztem valakinek a karját magam körül, amint felemelt és elindult velem, majd a sötétség mindent beborított. 

Már csak árnyékok és reményvesztettség maradt. Hihetetlenül egyedül maradtam, beszorulva a legsötétett gondolatokba.  Kellemes hangot hallottam, amely szavakat suttogott a fülembe. Nem tudtam, hogy mit is jelentettek pontosan, de kiemeltek a sötétségből egy pillanatra. Emlékszem, amint résnyire nyitottam a szemeimet, és két csillogó zöld szempárral találtam szemben magam, amelyek reményt sugároztak, majd újra magával ragadott a sötétség. Ugyanúgy láttam a zöld szempárt, miközben körülöttem minden sötét volt. Ujra látni akartam őket. Erőt vettem magamon és újra kinyitottam a szemeimet, de most nem láttam semmi mást csakis vakító fehérségét így azonnal le is csuktam őket. A fájdalom elviselhetetlen volt azok nélkül a zöld szemek nélkül. 

- Nővér, nővér...szerintem felébredt. –nem értettem pontosan, de ez a hang ugyanaz volt, amit nemrég hallottam. 

- Tessék? Tényleg? Alyssa, kicsikém, hogy vagy? – de ez a hang már ismeretlen volt. Magasabb volt, de még mindig kellemes, mégsem volt annyira megnyugtató. Nem nagyon figyeltem rá. A szemével engem és egy másik pontot figyelt. Nem akartam megnézni, hogy mit is néz pontosan, nem éreztem szükségét. Mindent kizártam magam körül, semmi sem létezett, csak azok a szemek és az az elragadó hang.

- Alyssa? Hallasz engem? – tudtam, hogy hozzám beszél, tudtam...

Pislogtam párat, majd a szavak végre eljutottak az agyamig. Mégis hol vagyok? Egy szobában voltam, a falak világoszöldek voltak. Kórházban voltam, egy tü állt ki a karomból. Hirtelen megrémültem, majd felugrottam az ágyon és automatikusan a tü után nyúltam, hogy kitépjem az eddigi helyéről, de két erős kar megragadott. Megpróbáltam „harcolni“ ellenük, de esélyem sem volt. Felnéztem, és újra láttam azokat a szemeket, de ezúttal a szemekhez egy arc is társult. Tökéletes fiatal arca volt, apró gödröcskékkel a szája szélén és kósza fürtökkel. Gyönyörü volt...semmilyen más szó nem illet volna hozzá. 

- Szia, hogy vagy? –kérdezte, én pedig a tekintetemet a szemeiről a szájára vezettem. Enyhe rózsaszín volt, pontosan olyan, mint amikor a nap első halovány sugarai megjelennek a horizonton. Amint jobban megnéztem, rájöttem, hogy még sosem láttam őt korábban. Nem értettem, hogy miért van mellettem a kórházban. Még azt sem tudtam, hogy én miért vagyok itt. 

- Furcsán. –próbáltam megszólalni, de alig jött ki hang a torkomon. Megpróbáltam újra, de ismét nem sikerült. A szám annyira száraz volt, hogy szinte fuldokoltam a szavaktól. 

- Tessék, itt van egy kis víz. –szólalt meg a nővér. Alacsony, középkorú nő volt, vállig érő barna hajjal és kedves szemekkel. Amikor megpróbáltam megfogni a poharat, majdnem kicsúszott a kezemből, de a srác utánakapott és segített a számhoz emelni. 

- Furcsán. –mondtam ki újra, ezúttal hangosabban. A nővér rámmosolygott, majd bólintott. 

- Tudod kicsim, elájultál és egy ideig eszméletlen voltál. Ezért vagy kórházban. –magyarázta. Elájultam? Mikor? Biztos beüthettem a fejemet...

- Mi van anyámmal? Nagyon beteg. – a fiú és a nővér egymásra néztek, amitől a vér megfagyott az ereimben.

- Nagyon sajnálom, de az anyád...meghalt. –mondta.

Amíg magamhoz tértem az érzelmi sokkból nagyon nehéz volt minden, eltartort néhány napig. Még mindig nehéz volt anyára gondolnom, főleg ha beszélnem is kellett róla. Még mindig kórházban voltam, de Margaret –a nővér biztosított róla, hogy hamarosan kiengednek. De ettől sem lettem jobban, hiszen hova is mennék. Senkim sem maradt már...18 éves voltam, vagyis már élhetek egyedül, de az egyedüli hely az anyám háza volt. 

Halk kopogás zavarta meg a gondolkodásomat. Mosolyogva néztem fel, hiszen tudtam, hogy csakis Harry lehet az. Minden nap eljött meglátogatni amióta magamhoz tértem, hogy lássa, hogy vagyok, miközben órákon át beszélgettünk. Harry volt az, aki aznap megtalált az utcán, amikor az anyám meghalt. Elvitt a kórházba, és 10 napon keresztül minden nap bejött hozzám, amíg magamhoz nem tértem. Azóta is visszajár, hogy figyelemmel kísérje a gyógyulásomat. Nem tudom, hogy miért érezte úgy, hogy ezt meg kell tennie, de én hihetetlenül hálás voltam érte. Nem is tudtam, hogy mit csinálnék most nélküle. 

- Szia, hogy vagy? –kérdezte, majd leült a szokásos helyére. Nem tudtam miért, de a hangja mindig megnyugtatott, volt benne valami varázslatos. 

- Jól. –válaszoltam. –és te?

- Mesésen. –folytatta a szokásos köszöntésünket. Mosolyogtam, majd nyújtóztam egyet. Már nem volt szükségem infúzióra, és fel is állhattam, ha egy kis sétára vágytam. Csakis azért tartottak benn ilyen sokáig, hogy biztosak legyenek abban, hogy a fejem nem sérült meg komolyabban. Erős ütés érte a fejemet amikor elájultam, és bevertem azt az aszfaltba. Margaret megpróbált meggyőzni arról, hogy azért voltam olyan sokáig eszméletlen, de szerintem csak nem akartam felébredni. 

Minden alkalommal, amikor Harry-re néztem...a szemeibe...eszembe jutott, amikot először láttam azokat, és szükségét éreztem, hogy felébredjek és még tovább nézhessem. Tudtam, hogy ő volt az oka annak, hogy magamhoz tértem. Folyton érzések törtek rám, amikor bejött hozzám, de próbáltam kontrolárni azokat, és egyre jobban ment.

- Mindegy...azon gondolkodtam. –nézett rám, majd hirtelen a szoba egy távolabbi sarkába. –Hogy most nincs hová menned, igaz? Szerintem, egy kis ideig lakhatnál velem. Rengeteg szoba van a házamban és egyedül élek, ezért gyakran magányos vagyok. –mondta.

Meglepetten néztem rá, majd hirtelen örömet éreztem. Komolyan gondolta? Emiatt aggódtam egészen mostanáig, hogy vissza kell mennem, anyám házába. Még nem álltam készen, hogy szembenézzek az emlékekkel, főleg együtt élni velük nem. Ugy terveztem, hogy majd kiveszek egy szobát valahol, hiszen bárhol jobb, mint ott. 

- Tényleg? –szólaltam meg végül. 

- Uhm, nem muszály. Ugy értem, hogy alig ismerjük még egymást, de azon gondolkodtam, hogy talán... –kezdte el tördelni az újjait.

Felugrottam az ágyból, és odarohantam hozzá, hogy a nyakába ugorjak...éreztem, hogy meglepődött, majd lassan ő is visszaölelt. Mélyen belélegeztem az illatát, fejemet a nyakába fúrtam. 

- Köszönöm szépen. –suttogtam, a szemeim megteltek könnyel. Valószínüleg nem is selytette, hogy ez mennyit jelentett nekem, minden, amit eddig tett értem. Ugy éreztem, hogy sosem leszek képes viszonozni mindezt a jót, a kedvességét. Teljes mértékben bíztam benne, annak ellenére, hogy csak most találkoztunk. –Szívesen maradnék veled. –válaszoltam.

Harry háza hatalmas volt. Kb. 20 percre lakott anyám házától. 

- Itt laksz? –kérdeztem hitetlenkedve.

Egy mosollyal válaszolt csupán. Még mindig egy furcsa érzés támad fel a gyomromban, akárhányszor a szemeibe nézek. 

- Igen. Megnézed belülről is? Azt a szobát választod, amelyiket csak szeretnéd. –mondta kedvesen. 

- Tényleg? Akkor futás. –nevettem, majd megragdtam Harry kezét, és magam előtt kezdtem tolni. A ház belülről ugyanolyan gyönyörü volt, mint kívülről. Valószínüleg órákba fog telni, amíg teljesen körbenézek itt. A szobákkal kezdtük, és hamar meg is találtuk a nekem megfelelőt. Nem volt túl nagy, nem mintha bármelyik szoba is kicsi lett volna. A falai halvány rózsaszín voltak. A szoba közepén egy hatalmas francia ágy volt, tele aranyos párnákkal. Két szekrény, valamint két komód. A szobához erkély is tartozott, amit imádtam. 

- Tetszik? –kérdezte, megszorítva a kezemet. 

- Ez....elképesztő. El sem hiszem, hogy megengeded, hogy itt maradjak. –válaszoltam.

- Amint már mondtam, néha magányos vagyok. –mosolygott, majd megölelt.

A beilleszkedés könnyen ment, hamar feltaláltam magam, a napok pedig gyorsan teltek. 

A sötét szobát kémleltem. Gyerekesnek éreztem, de nem hittem, hogy most vissza tudnék feküdni.

- Harry? –suttogtam, hallottam amint mocorog, de nem ébredt fel. –Harry? –próbáltam meg hangosabban újra. Szerintem most sikerrel jártam.

- Mi a baj? –kérdezte félálomban. Azt arcát nem láttam a sötétben, csupán a teste rajzolódott ki. 

- Uhm...rémálmom volt. –válaszoltam, majd a lábamat kezdtem bámulni, kínosan éreztem magam. Egy ideig csend volt, majd egy apró kacajt hallottam. Hirtelen az ágy megreccsent, ő pedig felült és az ágy szélére „ment“. –Gyere ide. –mondta, és megütögette az ágyat maga mellett. Leültem mellé az ágyon, ő pedig magához ölelt. Akkor jöttem rá, hogy nincs rajta póló. Az arcom azonnal kipirult, amikor belegondoltam, hogy csak úgy „betörtem“ a szobájába. De akkor sem tudtam kimenni onnan. –Szeretnéd, hogy énekeljek neked valamit? –kérdezte. –Anya mindig énekelt nekem régen. –folytatta.

- Tudsz énekelni? –kérdeztem.

- Kicsit. –nevetett.

- Hát, akkor szívesen meghallgatnám, hogy énekelsz. –válaszoltam, majd a fejemet a vállára hajtottam. Amikor Harry énekelni kezdett, a sokk enyhe kifejezés volt. Nem gondoltam, hogy szörnyü lesz,  de azt sem, hogy ilyen jó. Nem ismertem a dalt, de azonnal a kedvencem lett. Szinte magam körül éreztem a dallamokat. Hihetetlen volt. Ez a hang...a hang ami visszahozott a sötétségből. Levegőt is alig mertem venni, nehogy megzavarjam. Harry hangja és szavai valami olyan varázslatosat teremtettek, ami már szinte fájt. Amikor a dal végére ért, egyikünk sem szólat semmit egy ideig.

- Ennyire rosz volt? –kérdezte nevetve.

- Mi? Istenem, Harry....hihetetlen volt. –válaszoltam. 

Attól az éjszakától kezdve minden megváltozott. Harry-vel elválaszthatatlanok lettünk. Mindent együtt csináltunk, mindenhová együtt mentünk, az én részemről az érzések pedig kezdtek elmélyülni.

- Mégis hová megyünj? –kérdeztem nevetve, de a hatás kedvéért próbáltam komoly maradni. Harry nem válaszolt, csak tovább „vezetett“ a célig. Nem láttam semmit sem a fekete kendőtől, amit a szemem elé kötött, de bíztam Harry-ben, hogy semminek sem fog nekivezetni. Tudtam, hogy kinn voltunk, mivel lágy szellő simogatta a hajamat, valamint hallottam a madarak kellemes dallamát, és köveket éreztem a cipőm alatt. Majd hirtelen megállt. 

- Oké, várj egy percet. –suttogta a fülembe, majd kikötötte a csomót. Néhányat pislogtam, mikor végre megszabadultam a kendőtől és tisztán láthattam. Egy gyönyörü domboldalon voltunk. A domb tetején egy nagy füzfa áldogált, amely egyfajta ernyőként szolgált az alatta lévő tónak. A part mellett egy fehér pokróc volt leterítve egy piknik kosárral a tetején. 

- Harry? Ez a te müved? –kérdeztem. De a válaszát meg sem várva azonnal futni kezdtem a domb tetejére.

A nap hátralévő részében csupán üldögéltünk ott, csodáltuk a tájat és beszélgettünk, olyan könnyen, ahogyan csak Harry és én tudtunk. Szinte észre sem vettük de a Nap helyétt az égbolton és Hold és a csillagok vették át. 

- Harry. –suttogtam, miközben észre sem vettem, hogy az arcunk milyen közel volt egymáshoz. Az a zöld tekintet fogságba ejtette a szemeimet, a szívemet. A karjai erősen szorítottak a mellkasához. Az újjaim alatt éreztem a heves szívdobbanását, a lehelletét a nyakamon. 

- Hmm? –motyogta, majd apró puszikkal borította be a vállamat. Kirázott a hideg, arcát egy vonalba emeltem az enyémmel és lassan megcsókoltam. Nem tudtam, hogy most rosszat vagy jót tettem-e, egyszerüen csak azt éreztem, hogy meg kell tennem. De amikor éreztem, hogy Harry viszonozza a csókomat, már tudtam, hogy semmi helytelent nem követtem el.

- Szeretlek. –suttogtam, Harry mosolygó arccal nézett rám. 

- Szeretlek. –válaszolta.

A Harry iránt érzett szerelmem és az, hogy tudtam ő is szeret mindent megváltoztatott az életemben. Ujra kinyíltam a világra, mindent más szemmel láttam. Ismét elkezdtem élvezni az életet és ezt csakis neki köszönhettem. Közte és köztem minden tökéletes volt, átlagos pár voltunk, átlagos dolgokat csináltunk. Volt, hogy elmentünk lovagolni, de az is előfordult, hogy órákig feküdtünk a TV előtt összebújva. A napok csak teltek és teltek, én pedig észre sem vettem. Neki köszönhetően még a festést is újra elkezdtem. Korábban rengeteget festettem, de aztán a körülmények úgy hozták, hogy abbahagytam.

- Mi az? –kérdezte, mikor ránézett a vászonra.

- Nem ismered fel? Az egyik lovad, a domb tetején. –válaszoltam.

- Az egy ló? 

Azonnal felé fordítottam a tekintetemet. Egy részem aggódott, hogy tényleg annyira rossz lett, hogy nem lehet felismerni, de amint megláttam az arcán azt a huncut vigyort azonnal tudtam, hogy csak ugrat. 

- Ez gyönyörü. –suttogta a fülembe és egy puszit nyomot a nyakamra. –De most komolyan. Folyton azt mondod, hogy milyen remek hangom van, viszont nem is hasonlítható ehhez  a festményhez, és ha nem hiszel nekem, akkor mennyünk el egy müvészeti suliba, iratkozz be, és majd meglátod, hogy igazam van. –mondta.

- Ezt most komolyan gondolod? –kérdeztem meglepődve. Mármint, mindig is szerettem festegetni, de arra sosem gondoltam, hogy müvészeti suliba járjak. De ki tudja...lehet, hogy jó ötlet. 

- Rendben. De meg kell ígérned, hogyha én beiratkozom, akkor te megpróbálod a zenélést és felkeresel néhány stúdiót. –néztem rá határozottan. 

- De Alyssa. Az reménytelen, és... –folytatta volna, de látván a pillantásomat rájött, hogy nincs értelme ellenkeznie.

- Oké, megígérem. –válaszolta, nekem pedig másra nem is volt szükségem.

Az autó lassan leparkolt anyám régi háza előtt. Egy pillanatig rá sem tudtam nézni. Tudtam, hogy itt az ideje visszajönni és szembenézni a félelmeimmel. Tudtam...de akkor sem volt egyszerü. Harry gyengéden megszorította a kezemet én pedig a ház felé fordítottam a tekintemet. Olyan kicsinek és üresnek tünt Harry hatalmas házágoz képest. Attól féltem, hogy majd kibírhatatlan fájdalmat fogok érezni amikor visszatérek ide, de semmi mást nem éreztem, csakis hiányt. Azt az érzést, amikor tudod, hogy valami hiányzik, de sosem kaphatod meg. Szomorúan elmosolyodtam, amikor az emlékek visszatértek. 

- Rendben, kész vagyok bemenni. –suttogtam, majd kiszáltam az autóból és a bejárati ajtóhoz indultam. Kivettem a kulcsot a lábtörlő alól és kinyitottam az ajtót. Féltem attól, hogy mit fogok odabenn találni. Amint az ajtó kinyílott könnyek szöktek a szemembe. Pontosan ugyanolyan volt, ahogyan emlékeztem rá, mintha csak egy hétre mentem volna el.

Harry megragadta a kezemet, az érintése pedig erőt adott, hogy átlépjem a küszöböt. Minden pontosan ugyanolyan volt, a régi bőr kanapétól a kandalló felett lógó óráig. Az egyetlen dolog ami megváltozott, az az üresség volt....a  családom hiánya, a család, amit öröke elvesztettem.

- Nem baj, ha egyedül mennék fel az anyám szobájába. –fordultam Harry felé.

- Persze, hogy nem. Megértelek. –válaszolta, majd megpuszilta a homlokomat, én pedig elindultam felfelé. A folyosó falán ott lógtak végig a régi fényképek, de én csak egy-kettőre pillantottam rá. Megálltam az ajtaja előtt, majd elfordítottam a kilincset. Vettem egy mély levegőt, és lassan beléptem, majd megálltam az ágya mellett. Szinte még éreztem az anyám jelenlétét, a parfümjét. Körbefordultam a szobában, megjegyezve minden apró részletet. A halványkék falakat, a régi gardróbot, az apró éjjeliszekrényt az ágy mellett, a mintákat a régi szőnyegen, az elfeledett gyermekkori emlékeket. Hatalmas lyukat éreztem a szívemben, de tovább kellett lépnem. Most már ott volt nekem Harry, hogy elüzze a sötétséget. 

Vicces, hogy egy kis idő alatt mennyi minden meg tud változni. Olyan, mintha már évek teltek volna el azóta, hogy megismertem Harry-t, pedig csak héhány hónap. Annyira rövid idő volt és keserédes...mindkettőnk számára. Túl jó volt, hogy megmaradjon, túl tökéletes ahhoz, hogy a sors annyiban haggya.

Amint visszaszáltunk az autóba, hogy elszakadjak a múltamtól és új életet kezdjek visszafordultam a házhoz még egy utolsó pillantás erejéig, és hosszú idő után először most éreztem békességet magamban. Harry-t néztem miközben vezetett. Ezek voltak azok a pillanatok, amelyeket imádtam, a közelségét. Amint visszafelé tartottunk a házához minden apró részletet megfigyeltem rajta. Ahogyan a kormányt tartotta, miközben vezetett, ahogy a mellkasa fel-le emelkedett a levegővételek közben, ahogyan a napsugarak megcsillantak kósza fürtjein, ahogyan a szemei csillogtak, ahogyan a tökéletes bőre és arca összeolvadt, hogy valami gyönyörüt hozzanak létre, és persze ahogyan az ajkai megformálták azt a tökéletes mosolyt. Harry pillantása összeolvadt az enyémmel, de valami nem oda illőt fedeztem fel a képben, a szívem pedig kihagyott egy pillanatot. Egy kamion fényszórója közelített felénk Harry oldaláról és időm sem volt gondolkodni. Magamban tudtam, hogy mit kell tennem, és a kockázatot is tudtam, de nem érdekelt. Minden olyan gyorsan történt, hogy fel sem fogtam, de tudtam, hogy ez semmiség ahhoz a szerelemhez képest, amit Harry iránt érzek. Hirtelen megragadtam a kormányt, majd magam felé rántottam azt. Az autó egy hatalmas fordulatot vett, a kamion pedig az én oldalamról csapódott belénk.

Nem éreztem semmi fájdalmat, csak egy hatalmas csapódást, valamint az autó borulását. Aztán minden kiesett...éreztem, hogy valami történik körülöttem, valamint Harry hangját is hallottam.

Semmit sem akartam annál jobban, minthogy a sötétség magával ragadjon, de azok a zöld szemek...az én zöld szempárom, még egyszer utoljára látnom kellett azokat.

Lassan kinyitottam a szememet, és a tekintetemmel őt kerestem. Nem tellett sok időbe, hiszen ott volt, pontosan felettem. Könnyesek voltak, a hangja pedig viszhangzott a fejemben. Nem tudtam kivenni, hogy mit mond, de én pontosan tudtam, hogy mit akarok. 

- Harry. –suttogtam. Nem tudtam pontosan, hogy hallotta-e amit mondtam, de tovább próbálkoztam. –Kérlek, váltsd valóra az álmodat, és tartsd meg az ígéreted, ne hagyd elveszni a hangodat és a tehetségedet....igérd meg, hogy megpróbálod. Tudom, hogy egyszer még sokra viszed, és milliók életét fogod megmenteni a hangoddal és a szemeiddel. Csak ígérd meg. –Harry nem válaszolt, csupán bólintott, de nekem ennyi bőven elég volt, így nyugodtan hagytam őt ott. – Szeretlek. –suttogtam elhaló hangon, majd a sötétség magával ragadott. Ezúttal tudtam, hogy az a zöld szempár többé már nem ránt ki a sötétségből, ez pedig a végső búcsú volt. Ez volt az utolsó alkalom, hogy láttam őket. 

Remélem, hogy Harry helyettem is élni fog...és elárasztja a világot reménnyel és boldogsággal, ahogy azt az én életemmel is tette. Megmentett a sötétségből, és neki köszönhetően ebben a néhány hónapban többet éltem, mint egész életemben összevetve. Csakis így adhattam neki vissza mindazt, amit ő nekem adott. Most már rajta a sor, hogy éljen, hogy továbblépjen. Remélem, hogy nem hibáztatja magát a halálom miatt, mert én nem tudtam volna élni nélküle...megmentettem őt, mert ő is megmentett engem, és mert neki még annyi mindent meg kellett tapasztalnia. Remélem kihasználja az életet, betartja az ígéretét és segít olyanokon, amilyen én is voltam....reményvesztett embereken. Mert a világnak szüksége van olyan hősökre, amilyen ő. 

Értékelés:

Történet/Ötlet:
Érdekes. A legtöbb szomorú novellában a rák nevű betegséget használták fel, amit meg is értek, hiszen manapság sok ember szenved ebben a betegségben. Örültem, hogy végre nem a leányzó volt a rákos, hanem az édesanyja. Elég brutális halál volt azért ez a kamionos, de megtette.  10/7
Írói képesség:
Fogalmazás: Ne rossz, de nem is a legjobb. Vannak benne szóismétlések, s ezek elrontják a képet.5/3,5
Helyesírás: Amikor a „muszájt” leírtad ly-al, azt hittem a kitépem a hajamat a helyéről. Vannak elírásaid. Ezekre figyelj! Írj wordben, ha más nem, az kijavítja a hibádat. 5/2
Karakterek megformázása: Harry nagyon cuki volt, Ő lett a kedvencem. 5/3,5
Leírások:
Érzelem leírások: Hú, hát kicsit össze-vissza érzések voltak benne, legalábbis nekem. 5/3
Karakterleírások: Nem bővelkedett benne a novella. 5/3
Tájleírások: Szép volt, jó volt, nem volt. 5/2,5
One Direction, és hozzá való viszonyulás:
One Direction megformálása, szerepe: Csak Harold volt benne, de talán elég is volt ennyi, sőt tuti. 10/8
Realitás, és a One Direction-höz való viszonyulás: Kamionos rész nekem kicsit már sok(k) volt… 10/6

Összesen: 60/38,5