Utolsó
kívánság
- Lena Peterson! Azonnal kelj fel! A születésnapodat
nem töltheted bezárkózva. A mai egy különleges nap – hallottam meg az ajtó
másik oldaláról anya fenyegető, de közben selymes hangját. Hát, persze. A
szülinapom. Hogyan is felejthettem el? Ó, már tudom. Mióta kiderült, hogy a
nagyapámtól ”örököltem” egy betegséget, a rákot. Nem egy kórházban voltunk,
hogy megbizonyosodjunk róla, tényleg beteg vagyok-e. Mindenhol azt a választ
kaptuk, amitől a legjobban tartottunk. Igen. Még azt is közölték, hogy ebből
kemoterápiával sem tudnak kigyógyítani. Papának lett volna esélye, de ő nem élt
vele. Ezt még a szüleimnek sem mondtam, de én is elvetettem volna a kezelést.
Nincs szükségem segítségre. Mindig is ilyen voltam. Nem kell mások segítsége és
sajnálata. Abból kaptam bőven, amikor mindez kiderült. A barátaim viszont elfordultak
tőlem, mondván, hogy nekik nem kell egy kopasz, anorexiás a nyakukra. Akkor
teljesen magamba zuhantam, de egy idő után sikerült túltennem magam mindenen.
Nem érdekelt senki, csak anya és apa. A ”barátaim” megszívták, mert nem
látszódott rajtam semmi rendellenesség. Van hajam és nem látszódnak ki a
csontjaim sem. A doki azt mondta, hogy nem érti, miért történik ez, de örüljek
neki. Örüljek? Kérdem én, ki az, aki örül annak, hogy halálos beteg? Inkább
lennék kopasz. Az orvosok sokszor nagyon nagy baromságokat tudnak mondani.
- Lena, ki az ágyból! – rontott be apa a szobámba.
Anyáék már két héttel ezelőtt bejelentették, hogy a
lehető legjobb napot szeretnék megszervezni nekem, mondván, hogy nem tudjuk, hogy
meddig élek. Nagyon kedvesek. Persze, csak az igazat mondták. Minden este úgy alszok
el, hogy lehet, hogy a holnapot már nem élem meg. Ezért amikor veszekszek a
szüleimmel, utána rögtön bocsánatot kérek. Nem szeretnék haragban elválni tőlük.
Ők azok, akik mindenben támogatnak. Még szerencse, hogy a betegségem
kialakulása előtt elvégeztem a gimnáziumot, így nem volt szükség rá, hogy
magántanuló legyek. Egyetemre nem szerettem volna menni, mert lehet, hogy nem
tudnám befejezni.
Egy ásítás közepette megpróbáltam felülni az ágyamban. Álmosan apára néztem,
aki csak mosolygott rajtam. Tudtam, hogy miért. Minden pillanatot el akar raktározni.
Ennek is a tudatlanság az oka. Nem tudja, hogy mikor láthat megint így.
- Hány óra van? - nyújtóztam egy jó nagyot. Biztos
még csak kilenc-tíz óra körül lehet. Általában akkor szokott kidobni az ágy.
- Mindjárt 11. Szóval ideje felkelned és rendbe szedned magad, mert anyád
mindjárt kész az ebéddel. Utána pedig jön a torta – csapta össze tenyerét
izgatottan apa. Nem akartam elrontani az örömüket, mert mindennél jobban vártak
erre a napra, ami - elmondásuk szerint -, csak az enyém. Én nem értek velük
egyet, mert mégis mit csináljak ma? Számomra pont olyan, mint a többi nap, nem
tudok különbséget tenni.
- Oké. Adj 20 percet és elfogadható külsőt varázsolok magamnak – emeltem rá a
tekintetem egy halvány mosoly kíséretében. Aprót bólintott és nevetve elhagyta
a szobámat, majd becsukta az ajtót maga után. Így ráláttam a One Direction
óriás poszteremre, amit még fél évvel ezelőtt ragasztottam ki. Akkor kezdtem el
hallgatni a zenéjüket, amikor kiderült, hogy beteg vagyok. Lehet, hogy
hülyeség, de ők segítettek felépülni. A dalaik egy része feldobta a szürke
hétköznapjaimat, míg a lassabbak azt éreztették velem, hogy van remény. Tudom,
hogy ez nem igaz, mert a remény halvány szikrája sem lebegett még előttem és
nem is fog. A legnagyobb álmom az, hogy találkozhassak velük. Ezt még senkinek
sem említettem, de így van. Tudom, hogy úgysem fog összejönni, mert nem olyan
az anyagi helyzetünk, hogy ezt megengedhessem magamnak. Ez egy álom marad.
Talán ez lenne az utolsó kívánságom a
halálom előtt, hogy találkozhassak velük és elmondjam nekik, hogy mennyi
mindenben segítettek nekem, függetlenül attól, hogy nem is tudtak róla.
Gyorsan ledobtam magamról a pizsamámat és felvettem egy egyszerű lila pólót és
egy farmert. Már régóta nem jártam a ház falain kívül és nem is szoktak
látogatók érkezni hozzám, ezért a sminkelést is hanyagolom jó ideje. Apa is azt
mondta, hogy így természetesebb az arcom, és amikor puszit ad, akkor nem az
alapozónak, hanem nekem adja. Ezen jót nevettem. Ez volt a legutóbbi alkalom,
amikor őszintén és nem kényszerből nevettem. Kivéve, mikor a fiúk klipjeit
nézem a neten, mert olyankor minden dalt boldogan éneklek. Viszont tudatában
vagyok annak, hogy a hangom hasonlít a repedt fazékéhoz. Ezt még régen mondta
anya, amikor kieresztettem neki a hangomat. Azok is szép idők voltak.
Miután véget ért a nosztalgiám, még vetettem egy röpke pillantást a poszterre
és lekullogtam a lépcsőn. Anya a konyhában sürgött-forgott. Apa próbált neki
segíteni, de inkább csak hátráltatta. Amikor észrevették, hogy őket nézem,
széles mosolyra húzták ajkukat. Mindig is csodáltam őket, amiért ennyi idő után
még mindig tiszta szívből szeretik egymást.
- Felébredtél, drágám? – jött oda anya és egy puszit
nyomott az arcomra. Én csak hümmögtem egyet és leültem az egyik székre.
Figyeltem minden mozdulatukat és a menüt is meglestem. Húsleves, rántott és
sült hús, tepsibe sült krumplival. A kedvenceim. Sóhajtottam a látvány miatt,
ők pedig látván reakciómat nevettek egy jót rajtam. Örülök, hogy jó kedvük van.
- Anya, apa. Ugye nem vettetek semmi ajándékot? –
kérdeztem rá. Utáltam, mikor rám költik azt a kevéske pénzt, ami van.
-A szülinaposnak mindig jár meglepetés, nem? – értetlenkedve nézett rám apa.
- De nem akkor, amikor a család nem úgy áll anyagilag – nem tudtam a szemükbe
nézni, ezért az érdekesnek tűnő asztalt pásztáztam szemeimmel.
- Itt most nem az a fontos kicsim – guggolt le elém anya és elérte, hogy kék
szemeibe nézzek.
- Most csak te számítasz. Sokáig gondolkoztunk, hogy mi lenne számodra a
megfelelő szülinapi ajándék. Nem voltunk egy boltban sem – összeráncoltam a
szemöldökömet. Akkor vettek valamit vagy nem? Nagyon remélem, hogy nem.
- Csupán az internetre volt szükségünk – jött közelebb apa is. Tekintetem
köztük cikázott, várva bármiféle válaszra.
- Mondjátok már, az Isten szerelmére – lettem egy kicsit ideges, amikor nem
szóltak semmit, csak mosolyogtak rám.
- Na, jó. Szívem én nem bírom tovább. Hozd ide az ajándékát – nézett anya
apára, aki már indult is a nappaliba. – Igaz, csak ebéd után, a tortánál
szerettük volna átadni, de így is jó.
Közben apa is visszatért egy borítékkal a kezében. A
kíváncsiság már az őrületbe kergetett. Ezt persze nem mutattam ki, mert akkor
képesek lennék tovább húzni az időt.
- Hát, akkor… Boldog 19. Születésnapot Lena – mondták egyszerre és átnyújtották
a borítékot. Mielőtt felnyitottam volna, megajándékoztam őket egy-egy hatalmas
és erős öleléssel. Majd kezelésbe vettem az ”ajándékomat” és végre kinyitottam.
Belenéztem és kivettem a két papírt, ami benne volt. Nem hittem a szememnek. Ez
biztos, hogy nem velem történik. Valaki csípjen meg. Két koncertjegy volt
benne, mégpedig a One Direction southamptoni koncertjére.
- Mondj valamit kislányom, mert mindjárt megőrülök idegességemben – harapdálta
szája szélét anya.
- Ez… ez… valami elképesztő – meredtem még mindig a jegyekre, majd észbe
kaptam. – De ezt nem fogadhatom el.
Szüleim értetlenül néztek rám, viszont pillanatokon belül leesett nekik a
státusz. Rájöttek, hogy engem zavar az ár.
- Már pedig elfogadod, mert mi azt akarjuk. Ha nem mész el, azzal minket
sértesz meg. Szóval három nap múlva ott fogsz tombolni az elsők között.
Megértetettük egymást? – fenyegetett meg játékosan apa. Itt volt az idő, hogy
eltörjön a mécses. Nem bírtam tovább. Ez még egy autónál és háznál is nagyobb
ajándék számomra. Szorosan öleltem őket, egyszerűen képtelen voltam elengedni a
számomra legfontosabb embereket. Pár perc múlva sikerült csak elszakadnom
tőlük.
- De miért van két jegy? – néztem rájuk kíváncsian.
- Gondoltuk, apád vagy én elkísérnénk. Csak, hogy ne érezd magad egyedül –
mondta félénken anya.
- Ez remek, szuper, sőt, fenomenális – vigyorogtam, mint a tejbe tök. – De ki
jön velem?
- Mivel én dolgozok, ezért anya fog elkísérni – ölelt át egyik karjával apa.
- Oké. Akkor most már eszünk? – tettem fel a kérdést, mert nagyon éhes voltam,
de közben még mindig számítottam arra, hogy mindjárt felébredek. Apáék nevetve
bólintottak és hozták az ebédet. Most megint olyan boldog voltam, mint régen.
Úgy éreztem, ez életem eddigi legjobb napja és semmi sem ronthatja el. Miután
megkajáltunk és a tortán lévő gyertyákat is elfújtam, felmentem a szobámba.
Napi tevékenységeimet intéztem, azaz tévé, laptop, majd megint ezeket
felváltva.
~3
nap múlva~
Reggel nem bírtam sokáig aludni, hiszen tudatosult
bennem, hogy ma este a fiúk koncertjére megyek. Tudom, hogy sok rajongó csak
reménykedik, hogy egyszer találkozhat velük és biztos sokan utálnának, ha
tudnák, hogy félévnyi ”rajongás” után eljutok a koncertjükre. A fejemhez vágnák,
hogy ők már több éve directionerek, én pedig nem is szeretem őket, csak így
hozta a sors, hogy elmehetek. De nem foglalkoztam ezzel sokat, mert nem
ismernek, nem tudják, hogy min mentem keresztül.
Még csak 8 óra volt, de éberebb voltam, mint valaha. Be voltam zsongva és nem
tudtam semmit sem enni az izgalomtól. Gondolom, anyáék még alszanak, ezért
bekapcsoltam a laptopomat és halkan hallgattam a Last First Kiss-t. Imádom ezt
a dalukat. Mondjuk, melyiket nem?!
Fogalmam sincs, hogy mennyi idő telhetett el, de valaki kopogtatott az ajtón.
- Gyere be – kiáltottam. Oldalra fordultam és apával találtam szembe magam.
- Már fel is keltél? Hogy lehet az? – ült le mellém az ágyra. – Várj, tudom. A
koncert miatt, igaz?
- Eltaláltad – mosolyogtam. – Alig aludtam, mert izgulok.
- Jaj, kicsim. Annyira örülök, hogy sikerült téged felvidítani. Komolyan –
ölelt át karjaival apa.
- Én is és nem tudom elégszer megköszönni. Biztos egy vagyonba került –
sütöttem le szemeimet.
- Te azzal ne foglalkozz. Egyébként sikerült egy kicsit alkudnunk, szóval nem
volt vészes – vont vállat apa. – Nekem most mennem kell dolgozni. Majd csak
hajnalban jövök haza. Most pedig jöjjön a legfontosabb: érezd jól magad! –
kiáltott a végén egyet. Ezen nevetnem kellett. Az elmúlt 24 órában többet nevettem
és mosolyogtam, mint az elmúlt fél év alatt összesen.
- Köszi, apa. Remélem, meglesz – válaszoltam és hagytam, hogy induljon a
munkába.
Lementem reggelizni, közben találkoztam anyával, aki
már ruhát válogatott nekem estére.
- Anya. Nem akarok úgy kinézni, mint egy barbie baba. Én szeretném kiválasztani
a cuccomat, ami egy farmer és a világoskék virágos felsőm lesz – mondtam neki
kicsit oktatóan, de nem vette zokon.
~~~
- Gyere már Lena, mert elkésünk – sürgetett anya. Még gyorsan belenéztem a
tükörbe és egész normálisnak találtam az eredményt, amit kemény két óra alatt
hoztam össze.
- Anya, ez egy koncert. Onnan nem lehet elkésni, mert a fiúk biztos később
jönnek, mint a kezdés időpontja – okoskodtam egy kicsit. Néha kell az ilyen.
- Jó. Induljunk – nem is foglalkozott azzal, amit mondtam, csak ment és ment.
Alig bírtam utol érni. Mintha jobban érdekelné, mint engem. Vagy csak azt
szeretné, hogy ne késsek le semmiről.
- Megérkeztünk – néztem izgatottan a nagy arénát,
ahol hamarosan a One Direction fog énekelni és láthatom őket teljes
életnagyságban. Hihetetlen. Én az első sorban álltam, anya
pedig hátrébb leült egy székre. Azt mondta, hogy ő úgysem tombolna.
Nem lett igazam, mert alig késtek és amint bementünk már el is kezdték az első
dalt. Ott álltak, vagyis ugráltak előttem. Legjobban Harry tetszett a bandából,
az ő hangja tud elvarázsolni. Az összes dalt végig énekeltem, a Little Things-nél
és a Summer Love-nál könnyeztem, a gyorsabb tempójúaknál ugráltam és kiabáltam.
Liam kétszer, Harry négyszer és a többiek egyszer-egyszer rám néztek. Igen,
számoltam. Olyankor rájuk mosolyogtam, kivéve Harry-nél. Amikor felém
pillantott, én gyorsan más irányba fordultam, mert mindig elpirultam. Talán
észrevette, mert mikor már negyedszer tekintetett rám, szemöldökét ráncolva
méregetett. Ettől még jobban zavarba jöttem, ha még lehetett fokozni.
Vége. Nem hiszem el, hogy vége. Mindenki elindult
kifelé, de én nem mozdultam. Még a történtek hatása alatt voltam. Hátranéztem
és anyát sem láttam sehol. Már senki nem volt az arénában. Egyedül maradtam.
Vagyis majdnem egyedül, mert lépteket hallottam magam mögött. Nem mertem
megfordulni, mert fogalmam sem volt, hogy ki lehet az. Talán anya? Vagy valami
őrült, aki meg akar erőszakolni? A második variáció erősebben befészkelte magát
a fejembe, így szaporán kezdtem szedni a lábaimat és menekülni kezdtem. Azonban
az illető elkapta a karomat, így megakadályozva, hogy tovább jussak.
- Kérlek, ne bánts – remegő hangon szólaltan meg. Összeszorítottam a szemeimet,
mert féltem, hogy vajon mit fog csinálni.
- Miért bántanálak? – nevetett ”támadóm”. Ez a rekedtes nevetés nagyon ismerős.
Óvatosan megfordultam és magával Harry Styles-szal néztem farkasszemet.
- Te… te… - ennyit tudtam csak kinyögni. Nem hittem el, hogy ő áll velem
szemben. Ez túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Persze Ő jót mulatott
zavartságomon.
- Az anyukád hazament. Neked viszont azt üzeni, hogy érezd jól magad – mondta
sejtelmes mosollyal az arcán. Hazament? Itt hagyott? És mi az, hogy érezzem jól
magam? Millió kérdés kavarogott a fejemben. Ezt Harry is észrevette, mert
folytatta.
- Tudod, a koncerten feltűnt, hogy amikor feléd néztem, te elfordultál.
Kíváncsi vagyok, hogy miért. Elmondhatnád egy piknik közben – villantotta meg
tökéletes hófehér fogsorát, amivel teljesen levett a lábamról. Helyben
elájultam volna, de tartanom kellett magamat.
- Te beszéltél anyával? – inkább nem válaszoltam az előzőkre, mert akkor megint
paradicsom lenne a fejem helyett.
- Nem. Az utolsó szünetben leírtam egy papírra az üzenetemet és az egyik
testőrt alkalmaztam postásnak – felelt kérdésemre, de még mindig várta a válaszomat
a piknikes dologgal kapcsolatban.
- Ó, értem. Hát, akkor szívesen piknikezek veled, de… most? Este van –
ráncoltam össze szemöldökömet.
- Tudom, hogy este van. Mivel itt laksz Southamptonban, mutathatnál egy jó
helyet, ahonnan be lehet látni a várost és még fű is van, ahová lepakolhatunk –
dobta fel az ötletet. A lelkesedése rám ragadt és a vigyort nem lehetett
levakarni az arcomról. Még csak most vettem észre, hogy a piknikkosár már ott
figyel a kezében. Nem tudtam mit mondani, mert el kezdett húzni a hátsó részhez
és beültünk egy fekete kocsiba. Elég nagy volt és kényelmes. Mondtam neki, hogy
merre menjen és végül megérkeztünk az egyik legszebb helyhez, amit ismerek itt.
Harry kivette a
kocsiból a kosarat és egy plédet, majd a fűre terítette. Igazán romantikus
volt, de az lehetetlen, hogy mi ketten együtt legyünk. Hiszen én nem vagyok
olyan szép, mint a többi lány és még beteg is vagyok. Ezért nem tudom, hogy
meddig is lehetnék vele.
- Nem fognak megtalálni a rajongók? – ültem le és rá emeltem barna szemeimet.
- Úgy tudják, hogy már a Floridába tartó repülőn ülök a fiúkkal. Szóval
aggodalomra semmi ok – helyet foglalt mellettem. Megnyugodtam. Akkor senki sem
zavar minket. Elővett egy dobozt, amiben különböző sütik voltak. Abban a
pillanatban jelezte a hasam, hogy szüksége lenne valami ehetőre. Harry
kinevetett, én pedig már megint elpirultam.
- Úgy hallom, éhes vagy. Válassz – tartotta elém a dobozt és egy műanyag
tányért is adott, szalvétával. Ezek a gesztusok mind olyan abszurdnak tűntek,
mivel eddig még egyszer randiztam, ha ezt egyáltalán annak lehet nevezni.
Kivettem egy csokisat és enni kezdtem. Harry epreset választott. Csak ettünk és
ettünk. Majd mikor bejeztük, megköszörültem a torkom és a mellettem ülő személy
felé fordultam. Ő pedig kíváncsian nézett rám.
- Miért pont én? Miért nem valaki más? –
támaszkodtam kezeimre és vártam a válaszára.
- Azért, mert titokzatos vagy. A koncerten is az voltál. Rád néztem, de te
elfordultál. Mind a négy alkalommal. A rajongóink olyankor mindig fülig érő
szájjal vigyorognak vissza ránk és integetnek – szóval ő is számolta. Uram
isten. Titokzatos? Erre felnevettem, ő meg értetlenül meredt rám.
- Az csak azért történt, mert zavarban voltam. Ahogy most is úgy érzem magam –
néztem a másik irányba, mert éreztem az arcomat elöntő pírt.
- Aranyos vagy, amikor elpirulsz – jegyezte meg Harry. – Mesélj magadról.
Visszafordultam és egy mély sóhajtás után belekezdtem. A betegségemet nem
említettem, mert nem akartam, hogy sajnáljon, és máshogy tekintsen rám. Akkor
én lennék a beteg lány, akinek szüksége van a segítségére és ezért nem
hagyhatja el. Azt nem szeretném, hogy csak emiatt legyen velem. Azzal fejeztem
be, hogy szeretem a zenéjüket és sok mindenben segített rajtam.
Harry ezután nem kérdezett semmit, csak nézett a
távolba. Ezt a cselekedetét nem tudtam mire vélni. Hirtelen furcsa érzés fogott
el és megéreztem. Megéreztem a halál illatát. Lehet, hogy most hülyének tűnök,
de így van. Éreztem, hogy közeleg a vég. Ezért döntöttem. Ez az utolsó esélyem,
hogy Harry közelében vagyok, így elmondok neki mindent. Már éppen megszólaltam
volna, de megelőzött.
- Tudod, úgy érzem, mintha valamit titkolnál előlem – nézett mélyen a szemembe.
Már csak ezért is ki kell mondanom mindent.
- Igen, így van – álltam fel és a falécekhez sétáltam, amik megakadályozták,
hogy az ember leessen a dombról. Harry követett és kérdő tekintetét az enyémbe
fúrta. – Beteg vagyok.
- Mi? – hangjából hallottam a döbbenetet és azt is, hogy lesokkolódott.
- Rákos vagyok. Nem látszik rajtam, de az vagyok. Fél évvel ezelőtt derült ki.
Azóta nem mozdultam ki a lakásból. A barátaim elfordultak tőlem, mert
szégyellték a külsőmet. Amikor megtudták, hogy nem lettem se kopasz, se
anorexiás, akkor felkerestek, de nem érdekelt. Ha kitagadtak volna a külsőm
miatt, akkor nem érdemelnek meg. Nekem nem kellenek ilyen emberek az életembe.
Tehát, amikor az orvosok mondták, hogy beteg vagyok, elkezdtem hallgatni a
dalaitokat és segítettek rajtam. Nem is tudod, hogy mennyit. Jobb kedvem lett
tőle és valamennyire felépültem. Három nappal ezelőtt volt a szülinapom és a
szüleim koncertjegyet adtak nekem, így jutottam el a fellépésetekre. Mivel nem
tudom, hogy mikor halok meg, ezért ez volt az utolsó kívánságom, hogy
találkozzak veletek és elmondjam, hogy mennyit segítettetek. De most csak veled
tudom közölni, ami nem baj, mert te vagy a kedvencem a bandából. Nem akartam
elmondani mindezt, mert szerettem volna, ha önmagamért kedvelsz és nem azért
vagy velem, mert beteg vagyok. Hát ennyi – végig engem nézett, amitől néha
zavarba is jöttem. Főleg, amikor róla beszéltem. Arcom lefolyt néhány
könnycsepp, de már megtanultam kezelni ezt a témát, így nem okozott akkora
nehézséget erről beszélni. Nem szólt semmit, csak szorosan magához ölelt. Majd
egy kis idő múlva szólalt meg.
- De… akkor most miért mondtad el? – fürkészte
arcomat, de kezeivel még mindig a hátamat simogatta.
- Azért, mert érzem, hogy nincs sok hátra – nyeltem egy nagyot. Arra
számítottam, hogy kifejezi a sajnálatát és beszél egy csomót arról, hogy ne
adjam fel, satöbbi. De, nem. Ismét magához húzott és karjait szorosan körém
fonta. Én pedig átöleltem derekát. Ez többet mondott minden szónál és jobban is
esett. – Köszönöm, hogy teljesítetted az utolsó kérésemet.
Suttogtam fülébe, mitől libabőrös lett. Ezt váltanám ki belőle? Megszakította
az ölelést és száját az enyémre tapasztotta. Visszacsókoltam, azonban pár
pillanat múlva elváltunk levegőhiány miatt.
- Szeretlek, Lena – mondta komolyan. Szeret. Harry Styles azt mondta, hogy
szeret. De nem csak mondta, hanem tényleg úgy is gondolta. Láttam a szemében.
Talán lehetetlenség beleszeretni valakibe egy-két óra alatt. Ha mégis hazudott
volna és nem is szeret, az sem érdekel. Én belé szerettem és csak ez számít.
Nekem már csak a mai nap fontos. Holnap már úgysem látom, hogy milyen lányokkal
jön össze. A boldogságot kerestem és meg is találtam.
- Én is szeretlek Harry – sírtam el magam. – Megtennél nekem valamit?
- Bármit – felelte. A táskámba nyúltam és elővettem egy borítékot. Egy
búcsúlevél volt benne, amit ma délután írtam a szüleimnek. Nem tudom, hogy
miért, de úgy gondoltam, hogy inkább megírom, még mielőtt késő lesz. Talán már
akkor éreztem, hogy közeleg az idő, amikor számomra vége mindennek.
- Ezt odaadnád anyának? – néztem rá könnyes szemekkel. Mintha az övében is
láttam volna pár kósza könnycseppet, de talán csak képzeltem. Bólintott. – Nem
akarom, hogy lássák, amikor meghalok. Nincs valami ötleted, hogy hová mehetnék?
- Még nem is biztos, hogy meghalsz – mondta halkan.
- De igen, mert érzem. Érted, Harry? Érzem – fogtam arcán kezeim közé és egy
lágy csókot adtam puha ajkaira.
- Nem engedhetem, hogy egy szálloda szobájában érjen véget az életed. Ha nem
akarsz hazamenni, akkor maradjunk itt – mondta óvatosan. Hálám jeléül
megöleltem és kifeküdtünk a pokrócra.
- Köszönöm Harry, hogy itt vagy velem. Soha nem foglak elfelejteni – suttogtam
és erősebben kapaszkodtam karjaiba.
- Én sem téged Lena – mondta elcsukló hangon. Majd mindketten lehunytuk
szemünket.
Tudtam, hogy holnap reggel én már nem kelek fel.
Megköszöntem az égieknek, hogy így érhetett véget az én történetem. Ilyen
mesésen, szerelmesen és semmi rossz nem volt benne. Nyugodt vagyok, mert tudom,
hogy minden úgy történt, ahogy lennie kellett. Ennél szebb befejezést nem is
tudnék elképzelni. Az a tény, hogy a fiú, akinek beleszerettem a hangjába és az
este folyamán a lelkébe is, viszont szeret. A felhők közül mindig figyelni
fogom. Én már biztonságban vagyok, ezért fentről mindig vigyázni fogok rá.
Ahogyan a szüleimre is. Mindent leírtam nekik az eddigi 19 évemről és két
teljes oldalon keresztül ecseteltem azt, hogy mennyire hálás vagyok nekik.
Talán először nem fogják elhinni, hogy megtörtént. De aztán tudatosul bennük
minden. Ismerem őket. Anya a válaszokat keresi majd és sok időbe fog telni, míg
elfogadja a halálomat. Apa inkább magában kesereg és próbál segíteni anyának
átvészelni ezt az időszakot.
Amikor a levelet írtam, még nem is sejtettem, hogy Harry karjaiban fog elérni a
halál. Ezt nem tudtam nekik megköszönni, de majd Ő elmesél nekik mindent.
Remélem. Csak azt szeretném, ha boldogok lennének, mert megérdemlik. Szeretem
őket tiszta szívemből. Az utolsó gondolatom mégsem hozzájuk szólt, hanem a
nagyvilágnak, akik nem hisznek az álmokban.
„A halálom előtt beteljesült a legnagyobb
álmom. Harry Styles volt az, akibe beleszerettem páróra alatt és boldogabb
voltam, mint valaha. Az utolsó kívánságom célba ért.”
Értékelés:
DestinyB – Utolsó kívánság - Harry
Történet/Ötlet:
Ne csináld ezt velem! Annyira szépen elkezdted, és MAJDNEM végigvitted. Miért? Miért kellett neki megcsókolnia, és belevinni et az idióta szerelmi szálat? annyira jó, és szép lett volna nélküle. Istenem, de kár, hogy ezt beletetted. Gondolj bele, mennyivel szebb lett volna, ha a legnagyobb álma karjaiban hal meg szerelem nélkül. Nem szerethet bele pár óra alatt egy emberbe. Vagy Lena-t csak a rajongása vezette? Nem tudom. tényleg kár, hogy szerelmet vittél bele. 10/6 – Lehetett volna sokkal több is, ha nem teszed bele azt a csókot. Szerintem, majd írd át ezt a novellát, és szedd szépen ki belőle a szerelmes pillanatokat, és legyenek barátiak. Baráti ölelés, puszi az arcra, és kérlek… Küldd el nekem!
Írói képesség:
Fogalmazás: Minden rendben van vele. 5/4
Helyesírás: Nem találtam hibákat! Gratulálok! 5/5
Karakterek megformázása: A lány nagyon tetszett, tényleg szép jellemet adtál neki. 5/5
Leírások:
Érzelem leírások: Szépek voltak. 5/4
Karakterleírások: Örültem, hogy nem két szóban tudtad le őket. 5/4
Tájleírások: 5/3
One Direction, és hozzá való viszonyulás:
One Direction megformálása, szerepe: Többnyire Harry volt benne, de feltételezem, hogy a koncerten a többiek is ott ugráltak. 10/8
Realitás, és a One Direction-höz való viszonyulás: Ha nem lett volna a végén a szerelmi szál, egész szép tündérmese lett volna. 10/5,5
Összesen: 60/44,5
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése