Az egész
2008-ban indult, amikor megismertem az akkor még tizenhét éves Louis
Tomlinsont. Én akkor voltam tizenhat éves. Doncaster egyik bárjában ültem a
barátnőimmel, mikor odajött hozzám és a kezembe nyomott egy szalvétát.
- Az a fiú
küldi, aki abban a boxban ül. - mutatott a bár egyik sarkában lévő üres boxra.
- De ott nem is ül senki. - húztam fel a
szemöldököm.
Abban a
pillanatban fogta magát és az üres boxhoz rohant majd leült. Barátnőimmel
zavartan néztünk össze, nem értettük a fura viselkedésű fiút.
- Mi van azon a
szalvétán? - érdeklődött akkori legjobb barátnőm, Abbie.
Széthajtogattam
a kis anyagot, és ezt olvastam benne:
"Mosolyogj, ha
elhívhatlak randira! Louis."
Akaratlanul is
elmosolyodtam, sőt még fel is nevettem. Louisra néztem, aki félénken de mégis
boldogan mosolygott vissza rám. Akkor egész este szemeztünk, majd az este végén
visszaadtam neki a szalvétát rajta a nevemmel és számommal. Két nap után
felhívott, elhívott randizni és utána már meg sem álltunk. Minden napot együtt
töltöttünk, imádtuk egymást. Ritkán veszekedtünk, de akkor is hamar
kibékültünk. Nem bírtuk egymás nélkül. Úgy éreztem megtaláltam a másik felemet
Louis személyében.
- Jas, mit szólnál, ha jelentkeznék az
X-Faktorba? - kérdezte meg egyik délután, mikor csak feküdtünk egymás mellett
és élveztük a másik társaságát.
- Hát, igazából
te tudod de, ha jelentkezel, akkor veled megyek, és végig melletted leszek. -
mosolyogtam és megpusziltam az arcát.
Rá pár hónapra
Louis már a One Direction egyik nagyszerű énekes volt és mérhetetlenül büszke
voltam rá. Viszont elég nehéz időszakon mentünk keresztül az adások alatt. Alig
találkoztunk, alig volt időnk beszélni. De nem bántam. Örültem a sikerének,
örültem, hogy valóra váltja az álmait. Minden egyes élő show-n ott ültem, és
könnyes szemekkel néztem, ahogyan kibontakozik a színpadon. Már csak hárman
voltak versenyben, mikor kimondták azt az egy nevet, aki számára véget ér a
verseny.
- Aki nem
folytathatja tovább a versenyt az nem más mint.... - Johannával egymás kezét
szorongattuk és azt mondogattuk magunkban, hogy "Ne a One Directiont, ne a One Directiont". - a One
Direction.
Abban a
pillanatban úgy éreztem megfagyott körülöttem minden. Csak szerelmem csalódott
és szomorú arcát láttam. Ahogy levonultak a színpadról én fogtam magam
felpattantam és a színfalak mögé vettem az irányt. Útközben kaptam néhány
megvető pillantást és néhány rossz szót is, de csak az vezérelt, hogy Louis
mellett kell lennem. Az öltözőjükhöz érve kopogás nélkül léptem be. A látvány
nem volt mindennapi.
Öt fiatal fiú
ült megtörve, szomorúan és könnyeiket törölgetve.
- Sziasztok. -
köszöntem halkan. Csak Louis kapta fel a fejét és azzal egyidejűleg felállt és
lassan hozzám sétált. Megállt előttem, majd hirtelen karjaiba vont és úgy ölelt
mintha Ő vigasztalna engem.
- Sajnálom
édesem. - suttogtam mellkasába. Nem mondott semmit csak még jobban
megszorított. - Számomra akkor is te nyertél. - próbálkoztam ismét. - Nagyon
szeretlek. - puszilta meg fejem búbját.
- Én is téged.
Aztán, ahogy telt az idő mindannyian rájöttünk, hogy azzal, hogy nem nyerték
meg az X-Faktort mégsem veszítettek semmit. Elkészült az első kislemezük,
amiből később klip is készült. Rá nem sokra pedig megjelent első albumuk 'Up all night' címmel. Elmondhatatlanul
büszke voltam rá, de a büszkeségem mellé jött néha pár nap depresszió. Mivel
Louis híres lett ez által én is.
Naponta levelek
százait kaptam, amiben a halálomat kívánták és elhordtak mindennek. Volt, hogy
hetekig még internet közelbe sem voltam csak, hogy ne kelljen olvasnom az
utálkozók e-mailjeit. Egyik nap hazafelé sétáltam az egyik kávézóból, mikor egy
lány, aki látszólag kedves volt megállított.
- Te vagy Louis
Tomlinson barátnője igaz?
- Igen, én. -
válaszoltam mosolyogva, holott már előre féltem, mi fog történni.
- Nálad nagyobb
ribancot még soha nem láttam. Louis szeret téged Te pedig míg Ő turnén van más
pasikkal ölelkezel. Remélem Louis ott hagy téged, mi több hazafelé elüt valami.
Pár másodpercig csak tátott szájjal néztem az előttem álló a barna lányt
miközben fogalmam nem volt arról, hogy miről beszél.
- Már
megbocsáss de ki vagy te, hogy így beszélj velem? Elhiszem, hogy teljesen oda
vagy Louisért de fogd fel azzal a csepp kis agyacskáddal, hogy Louis az én
barátom és téged még csak soha észre sem fog venni. Jobban tennéd, ha inkább
magaddal foglalkoznál és mielőtt valakinek a fejéhez vágsz valamit, nézz utána,
hogy az igaz e. - legnagyobb meglepetésemre nyugodtan végig tudtam mondani
mondókámat, majd szépen kikerültem a meglepődött lányt és tovább mentem.
Hazafelé egész
úton azon erőlködtem, hogy ne sírjam el magam. Elegem volt a fenyegetésekből,
elegem volt mindenből. Néha napján megkérdeztem magamtól, hogy megéri-e nekem
ez Louisért? Hiszen alig vagyunk együtt a koncertek miatt. Engem folyamatosan
támadnak.
- Jas, bébi. -
kapott fel ölébe. Úgy kapaszkodtam belé, mintha az életem múlna rajta. Nem
tudtam meddig ölelhetem így ki akartam használni minden percet.
- Meddig
maradhatsz? - tértem rá arra, ami a legjobban érdekelt.
- Egy hetet
maradhatok. - mosolygott majd gyengéden megcsókolt. Csak ültünk a szobámban és
beszélgettünk mindenről, ami csak eszünkbe jutott. Viszont az egyik percben egy
komoly témára került a sor.
- Louis, Te
láttad azt a képet, amin Jeremyvel vagyok egy buliban?
- Nem. - húzta
fel a szemöldökét. Ha nem tudnám, hogy Louis tudja, hogy Jeremy meleg azt
hittem volna, hogy féltékeny.
- Felröppent
pár pletyka, miszerint vele csallak meg. - tördeltem ujjaimat.
- És? Jas, én
tudom, hogy soha nem csalnál meg. Főleg nem Jeremyvel.- mosolygott.
- Tudom, de...
- De?
- Azóta mióta
legutóbb voltál itthon vagy öten állítottak meg az utcán és fenyegettek meg.
Több száz utálkozó és fenyegető e-mailt kaptam, amitől kezdek nagyon
kikészülni.
- Kicsim.
Tudom, hogy nehezen viseled őket, de már mondtam, hogy ne vedd magadra ezeket.
Ők csak őrült rajongók.
- Louis! Nem
tudom nem magamra venni mikor naponta tíz-húsz üzenetet kapok, amiben leírják,
hogy végeznének velem vagy éppen elhordanak mindennek. - hangom elakadt, mert a
könnyek kezdtek előtörni szemeimből.
- Hová akarsz
kilyukadni?
- Tudod, hogy
mennyire szeretlek. - ölemben lévő kezeimet kezdtem bámulni, mert nem mertem
szerelmem arcára nézni. - De ez nekem nem megy. Tudom, hogy nem azért vagy
velem keveset, mert nem vagy rám kíváncsi, hanem a banda, vagyis jobban szólva
a karrier miatt. De nekem ez nem megy. Az, hogy alig látlak, a fenyegetések, a
bujkálás. Nekem túl sok.
- Csak azt ne
mond, hogy szakítani akarsz. Kérlek Jasmine! - szorította meg kezeimet. Annyira
nehéz volt. Nehéz volt gyönyörű szemeibe nézni, amik most nem az örömtől, hanem
a könnyektől csillogtak. Nehéz volt hallani a hangját, ahogy próbálja
visszafojtani az előtörni készülő sírást.
- Sajnálom
Louis. - húztam ki kezeiből az enyémet. - De itt a vége.
- Jasmine
kérlek! - sírt - Ne tedd ezt velem! Te vagy a mindenem én nem tudok nélküled
élni. Kérlek.
- Louis, ne
nehezítsd meg ennyire! - sírtam már én is.
- Akkor ennyi
volt? - állt fel ágyamról. Csak bólintani tudtam.
Nem mondott
semmi csak sarkon fordult és kiment a szobámból. Hát ennyi. Két és fél után
vége lett az álomnak. Zokogva borultam ágyamra, majd egy párnát szorítva
fejemre ordítani kezdtem, mintha azt vártam volna, hogy a fájdalom enyhülni
fog. Hetek teltek el. Hetek teltek el azután, hogy megmondtam Louisnak vége.
Úgy éreztem, mintha egy darabot kiszakítottak volna a szívemből. Mintha az
egyik felemet elvesztettem volna.
Hiányzott.
Hiányzott az
arca, a hangja, a mosolya, a nevetése, az ölelése, a csókja. Minden hiányzott,
ami Louis. Az internet tele volt velünk. Voltak, akik örültek, hogy
szakítottunk és voltak, akik teljesen kiakadtak és azt akarták, hogy ismét
alkossunk egy párt. Azt akarták, hogy Loumine
- ahogy a rajongók hívtak minket - újra létezzen.
- Anya? - ültem
le egyik délután a nappaliba anyu mellé. - Meddig fog ez tartani?
- Mármint mi? -
tette le a könyvet a kezéből, ami valószínűleg ismét egy hátborzongató krimi
lehetett.
- Ez az érzés.
Meddig fogom úgy érezni magam, mint akinek elrabolták a másik felét? Mikor fog
elmúlni?
- Kicsim. -
simított végig fejem búbján. - Louis volt az első szerelmed. Két és fél évig
voltatok együtt, ami nem kevés idő. A ti korotokban meg főleg.
- Olyan nehéz
nélküle. - töröltem le egy kósza könnycseppet arcomról.
- Tudom, de
hidd el nekem minden rendben lesz. - mosolygott rám úgy, mint aki olyanról tud,
amiről én nem. Két hét múlva kaptam egy telefont.
- Jasmine
Bakert keresem. - hallottam meg egy női hangot a vonal túlsó felén.
- Én vagyok.
- Jó napot! Az
Alan Carr műsor vezetőségétől hívom és szeretnénk, ha a jövő héten eljönne
hozzánk.
- Én? - a
hangom pont olyan meglepődött volt, mint amennyire én magam. - Nem értem. -
motyogtam inkább magamnak, mint a nőnek.
- Csak Alan
szeretne önnel is beszélgetni. Reméljük nem olyan nagy probléma, és el tud
jönni.
Még mindig nem
értettem, hogy Alan miért akarna velem beszélgetni. Tudtam, hogy a fiúk már
voltak nála, de nem tudtam, tőlem mit akarhat. Csak reménykedni tudtam, hogy
nem arról akar faggatni, hogy mi történt Louis és köztem.
- Rendben,
elmegyek. De mikor?
- Jövő hét kedd
megfelel?
- Persze. -
sóhajtottam hatalmasat. Tűkön ülve vártam már a keddet. Aztán mikor végre
eljött még idegesebb voltam.
- A mai
vendégünket biztosan sokan ismeritek. Egy gyönyörű lány, akire lányok milliói
irigyek. Jasmine Baker. - hallottam meg Alan hangját, majd elindultam lefelé a
lépcsőn. Állmosolyt erőltettem arcomra majd - látszólag - magabiztosan
lesétáltam. Végig teljesen vidám volt a hangulat, mindennapi dolgokról
beszélgettünk majd jött a kérdés, amitől féltem. - Na és most mi van közted és
Louis között?
A torkomban a
gombóc növekedni kezdett, de csak nem sírhattam el magam így erőt vettem
magamon és válaszoltam.
- Mi már nem
vagyunk együtt. - húztam halvány félmosolyra a számat.
- Nem? - Alan
szó szerint felvisított. - Pedig mi nem így tudjuk.
Szemöldökömet
felhúzva ültem és fogalmam nem volt, mit válaszoljak. Mindenki engem bámult,
ami még jobban idegesített. Körülbelül egy percig néma csend volt a stúdióban.
Azzal nyugtattam magam, hogy ez a kínos rész majd ki lesz vágva.
- Én azt
hittem... - nézett körül értetlenül Alan én pedig még kínosabban kezdtem magam
érezni. - Pedig van egy meglepetésünk számodra. - mosolyodott el.
Összezavarodva
ültem a kanapén és fogalmam nem volt, mi folyik körülöttem. Minden fényt
lekapcsoltak csak rám volt irányítva egy reflektor. Elkezdődött egy lassú zene,
mire hirtelen a semmiből Louis termett előttem. Ledermedve ültem és néztem,
ahogy életem szerelme elindult felém, majd fél térdre ereszkedik előttem. Abban
a percben úgy éreztem, mintha millió pillangó repkedne a gyomromban és egy
hatalmas gombóc lenne a torkomban.
- Tudom, hogy
még elég fiatalok vagyunk és még a harmadik évfordulónkig sem jutottunk el. De
ez a pár hét nélküled rádöbbentett arra, hogy nem tudom elképzelni nélküled az
életem. Téged szeretlek és téged is foglak örökké. - zsebébe nyúlt majd egy kis
dobozkát húzott onnan elő. - Jasmine Baker. Megtisztelnél azzal, hogy hozzám
jössz?- kinyitotta a kis dobozkát majd gyönyörű kék szemeit rám emelte.
Kezeim remegtek
az ölemben és hirtelen meg sem tudtam szólalni. Csak a körül jártak a
gondolataim, hogy ez biztosan velem történik-e és, hogy biztos nem álmodom-e.
Alig láthatóan megráztam a fejem, vettem egy mély levegőt, majd válaszra nyitottam
a számat.
- Igen, hozzád
megyek. - törtem ki abban a pillanatban könnyekben, majd Louis gyengéden az
ujjamra húzta a gyűrűt. Abban a pillanatban felugrottam a karjaiba vettem magam
és zokogni kezdtem. A közönség mögöttünk ujjongott, de minket csak a másik
érdekelt.
- Szeretlek. -
suttogtam nyakába.
- Szeretlek. -
válaszolt majd végre, hetek után megcsókolt. Ahogy a turné véget ért, úgy
éreztem, mintha egy tündérmesébe csöppentem volna. Minden az esküvő körül
forgott. Sokan azt gondolták, hogy három év után - ugyanis időközben elértük
azt a dátumot is - elég korai, ráadásul elég fiatalok is vagyunk még, de nem
érdekelt. Éppen az egyik esküvői ruhaszalonban próbáltam fel egy halvány
rózsaszín ruhát, mikor a tükörből megláttam sírdogáló anyámat. Leléptem az
alacsony dobogóról és oda sétáltam hozzá.
- Mi a baj
anya? - simítottam meg egyik vállát.
- El sem
hiszem, hogy itt vagyunk. Olyan fiatal vagy még de már esküvői ruhákat
próbálgatunk. - szipogott - De ennek ellenére mérhetetlenül büszke vagyok rád
és tudom, hogy nagyon boldog leszel. Ráadásul annyira gyönyörű vagy ebben a
ruhában. Mosolyomon csak egy apró könnycsepp ejtette csorbát, amit gyorsan le
is töröltem.
- Szeretlek
anya. - öleltem meg.
- Én is téged
kicsim. - majd amilyen gyorsan visszaölelt olyan gyorsan el is tolt magától. -
Ebben a ruhában vagy a legszebb. Szerintem válasszuk ezt, már ha neked is
tetszik.
Végül tényleg a
halvány rózsaszín ruha mellett döntöttünk. Viszont a torta, a díszítés és
minden egyéb dolog még hátra volt.
- Szerinted
milyen torta legyen? - kérdeztem Louist, aki buzgón bújta az egyik torta
katalógust, amit egy cukrászdából kaptunk.
- Nem tudom.
Szerinted? - rágcsáltam egy darab ropit, hiszen már kezdtem kissé belefáradni
az egész hajcihőbe.
- Emlékszel
milyen tortát ettünk az első évfordulónkon? - kapta rám csillogó tekintetét
hirtelen.
- Citromosat. -
vigyorogtam.
- Bizony. -
puszilta meg az arcom.
- Milyen legyen
a díszítése? -A harmincadik oldalon volt egy nagyon szép. Szerintem az jó
lenne.
Végül sikerült
megrendelnünk az összes ételt, tortát, díszítést és meghívót, amit nagy
nehézségek árán ki is osztottunk. Végre eljött a nagy nap amikor Ms.Baker-ből
Mrs.Tomlinson leszek.
- Istenem apa,
el sem hiszem. - szó szerint remegett a kezem apuéban, aki erősen fogott.
- Hát még én. -
mosolyodott el. Meghallottuk a zenét és tudtuk, hogy itt az idő. Elindultunk
lassan, mire a násznép felállt. Mindenhol mosolygó arcokat láttam és vakuzó
fényképezőket. Aztán megláttam Őt.
Őt, akivel
perceken belül kimondjuk a boldogító igent, és akivel összekötöm az életem. Apu
átadott neki, az én szívem pedig majd kiugrott. A pap feleslegesnek tűnő
beszéde után végre elérkezett az a pillanat, amit már annyira vártunk.
- Louis William
Tomlinson. Elfogadod-e feleségedül az itt megjelent Jasmine Hannah Bakert?
- Igen. -
mosolygott rám szerelmem.
- Jasmine
Hannah Baker. Elfogadod-e férjedül az itt megjelent Louis William Tomlinsont?
- Igen.
- Mostantól
férj és feleségnek nyilvánítalak titeket. - mondta ki a pap, mi pedig abban a
pillanatban mérhetetlen boldogságot éreztünk. Onnantól kezdve mintha minden
problémát töröltünk volna az életünkből azzal az egy szóval.
Körülbelül még
fél évig éltünk külön, majd végre miután betöltöttem a húszat összeköltöztünk.
Csodaszép házunk volt London külvárosában.
- Jas.
- Hm? - néztem
Louisra, aki fáradtan terült el mellett.
- Te szeretnél majd babát?
Meglepett a
kérdés, de csak egy mosolyt tudtam elereszteni.
- Persze, hogy
szeretnék csak egy kicsivel később.
Ennyivel le is
lett rendezve ez a téma, de örültem, hogy Louis gondol ilyenekre. Már négy éve
tengettük életünket egy házaspárként. Louis és a fiúk folyamatosan jártak még
koncertekre, turnékra, amikre néha én is elmehettem. Egyik délután, mikor éppen
Magyarországon adtak koncertet, nem éreztem jól magam. Szinte óránként a mosdót
jártam, hogy kiadjam magamból azt is, amit meg sem ettem. Fogalmam nem volt mi
lehet, de ráfogtam arra, hogy beteg vagyok. Viszont mikor már két hete minden
reggel émelyegtem, és rosszul voltam kezdtem gyanakodni, hogy itt több lehet a
dologban, mint egy egyszerű betegség.
Elmentem a
gyógyszertárba és vettem egy tesztet. Otthon elolvastam mindent, hogyan is
működik az egész, majd miután elvégeztem mindent, vártam, hogy mi is lesz az
eredmény.
- Igen? - szólt
bele imádott férjem a telefonba.
- Szia. Tudod,
mondtam valamelyik nap, hogy elég ramatyul érzem magam. - rágtam körmömet
miközben meséltem neki.
- Tudom. Jobban
vagy már?
- Hát az az
igazság, hogy nem vagyok beteg. - vettem egy mély levegőt. - Vettem ma egy
tesztet és hát..
- És hát?
- Pozitív lett.
- haraptam számba, miközben levakarhatatlan vigyor kúszott a számra.
- Terhes vagy?
- visított a vonal túlsó felén.
- Igen. -
nevettem.
- Jézusom!
Fiúk, fiúk apa leszek! Halljátok? Apa leszek! - ordított a fiúknak, mire csak
nagy ordításokat hallottam.
Mindenki örült
a babának. Az ötödik hónap után már az orvos meg is állapította, hogy
kislányunk lesz.
– Mi legyen a
neve? - simogatta szerelmem a pocakomat miközben a naplementét néztük az
ablakból.
- Igazából még
nem gondolkoztam rajta. Szerinted? - néztem rá, majd én is hasamra csúsztattam
kezemet.
- Szerintem
lehetne Anna. - gondolkozott.
- Anna? Anna
Tomlinson. - ízlelgettem a nevet. - Nem is rossz, de még négy hónapig ráérünk
gondolkodni.
Másnap reggel
iszonyatos alhasi görccsel ébredtem.
- Louis. -
ébresztettem nyöszörögve, hiszen a fájdalomtól mozdulni is alig tudtam.
- Mi az? Mi a
baj? - nézett rám rögtön ijedten.
- Nem tudom. A
baba Louis.... - simogattam hasamat miközben görcsösen zokogtam. Nehezen de
sikerült beülnöm a kocsiba, majd rögtön a kórház felé vettük az irányt. Mikor
kiszálltam a kocsiból akkor vettem észre, hogy csupa vér a nadrágom.
- Louis!! - kiáltottam,
majd elsötétült minden. Mikor felébredtem egy kórházi ágyon feküdtem. -Mi
történt Louis? - kérdeztem Louist, aki kisírt szemekkel ült mellettem. - A baba
ugye jól van?
Zokogásba
kezdett én pedig tudtam, hogy baj van.
- Kérlek, mondd, hogy nincs semmi baja!
Kérlek. - kezdtem el sírni és szabad kezem akaratlanul is pocakomra kúszott.
- Elment. –
suttogta megtörten.
Fogalmam sincs,
meddig feküdtem ott szótlanul. Percekig vagy csak órákig, de képtelen voltam
feldolgozni a tényt, hogy a babám elment. Megpecsételte a napjaimat. Úgy
éreztem nincs értelme élnem. Azt mondták, hogy valaki hamar túlteszi magát
rajta, valaki viszont akár évekig és depresszióba eshet egy ilyen dolog miatt.
Én az utóbbi kategóriába tartoztam. Mindaddig, míg újra teherbe nem estem két
év után. Huszonhat évesen ismét terhes lettem. Folyamatosan orvoshoz kellett
járnom nehogy megint az történjen, ami előtte. Ismét az ötödik hónapban
megállapították a kisbabám nemét, ami ezúttal fiú volt. Nem volt kérdéses, hogy
a neve Tommie lesz.
Már a nyolcadik
hónapban jártam és az orvosok azt mondták, hogy 99%, hogy nem lesz semmi
probléma sem a fenn maradt egy hónap, sem a szülés alatt. A kis szoba már
teljesen be volt rendezve, minden megvolt, amire egy kisbabának szüksége lehet.
Aztán eljött az a nap. Az augusztus tizenkettedike. Beindult a szülés. Négy és
fél óra alatt világra hoztam egy ötvenkét centis és négy kilós babát. Onnantól
kezdve Louis és én voltunk a világon a legboldogabbak. Egy évesen Tommie
megtette első lépéseit, rá pár napra pedig kimondta első szavát, ami nem volt
más, mint az apa. Három évesen eljött az idő, hogy óvodába vigyük a kicsi
Tomlinsont, aki néhány kósza könnycsepp után sikítva szaladt játszani a
többiekkel. Minden tökéletes volt.
Soha egy rossz
szavunk nem lehetett a barna hajú, kék szemű kisfiúra, aki kiköpött apja volt.
Minden tökéletes volt, addig a napig...
Minden évben
elvittük Tommiet a biztonság kedvéért egy rutin vizsgálatra. Nem voltunk azok a
szülők, akik még a széltől is óvták gyermeküket de, szerettünk elővigyázatosak
lenni.
- Mr. és Mrs.
Tomlinson azt hiszem, idén nem szolgálhatok jó hírekkel. - ültünk el az
orvossal szemben. - A kisfiúk fejében találtunk egy daganatot.
Megfagyott
körülöttem a világ. A kisfiam rákos. Ez az egyetlen mondat járt a fejemben.
- Ez biztos? -
kérdezte Louis.
- Sajnos igen.
Hazafelé menet
végig sírtam az utat, de próbáltam úgy, hogy Tommie ne lássa. Nem akartam, hogy
megijedjen vagy, hogy féljen. Mikor haza értünk elmagyaráztuk neki, hogy
párszor be kell mennünk a kórházba, hogy megvizsgálják. A vizsgálat igazából a
kemoterápia volt. Nem akartam és nem is tudtam felfogni, hogy az én kicsim
rákos. Nem akartam elveszíteni. Még a gondolatától is sírva fakadtam. Fél év
telt el a diagnózis óta.
Az örök jókedv
és csillogás eltűnt a szeméből és puha, barna haját sem láthattuk már. Louis
erősebb volt, Ő valahogy jobban viselte az egészet, mint én. Legalábbis
látszólag.
Egyik délután
mikor bementünk az orvos azt mondta, hogy már nem sokat ad a mi kis drágánknak.
Nagyon legyengült a szervezete, ráadásul a daganat csak tovább terjeszkedett
apró testében. Mikor bementünk hozzá fáradtan félig csukott szemekkel feküdt az
ágyon.
- Szia szívem.
- mentünk oda hozzá, majd én leültem az ágya mellett lévő székre.
- Mikor mehetek
haza? - kérdezte halkan, amitől elszorult a szívem.
Louisra néztem,
aki csak megszorította a vállam.
- Nem sokára. -
válaszoltam, majd megfogtam apró kezét, és egy puszit adtam rá.
- Apu,
elénekeled nekem a heart on firet? Valamiért az volt a kedvenc dala. Folyton
azt hallgatta. Volt, hogy arra aludt el.
Louis csak
bólintott majd halk éneklésbe kezdett. Arcomon sebesen indultak meg a könnyek,
ahogy láttam, hogy kisfiam szeme lassan lecsukódik.
- Tommie? -
szólítottam halkan, miközben férjem nem hagyta abba az éneklést. - Kisfiam?! -
kicsit hangosabb voltam, de nem jött válasz.
A szívét
figyelő gép hosszan kezdett sípolni mi pedig tudtuk, hogy vége. Elvesztettük.
Elvesztettük azt, akiért éltünk.
Elvesztettük az
életüket.
Heart on fire.
A szívünk porig égett.
Csak egy dallam
volt, ami közben egy élet véget ért.
Értékelés:
Történet/Ötlet:
A történet igazán megható. Remek, az ötlet remek, csak a kivitelezés, hát, hogy is mondjam, elég kezdetleges. 10/6 – az ötlet miatt.
Írói képesség:
Fogalmazás: Sajnos találtam szóismétléseket, s azok nem igazán a barátaim. ezekre máskor ügyelj jobban! 5/2,5
Helyesírás: Ha az igekötő az ige előtt áll egybeírjuk! 5/3
Karakterek megformázása: Jasmine neve tetszett, nos igen, egyik kedvenc nevem a Jas, úgyhogy ezt eltaláltad. Amúgy maga a lány eléggé jellemtelen volt, máskor kicsit jobban dolgozz rá! 5/2
Leírások:
Érzelem leírások: Nos, szinte semmit sem találtam benne, sajnos. Egy szomorú novella, mely boldog volt, s a végén ismét szomorú. 5/2
Karakterleírások: Sajnos, semmi. 5/0
Tájleírások: Semmi. 5/0
One Direction, és hozzá való viszonyulás:
One Direction megformálása, szerepe: Nos, igazából csak Louis volt benne, a többiekről csak „a fiúk” megnevezés alapján hallhattunk. 10/4
Realitás, és a One Direction-höz való viszonyulás: Nos, a végén sajnáltam szegény kisfiút. Olyan aranyos neve volt. Amúgy először azt hittem, hogy a lány fog meghalni, de megleptél. 10/5
Összesen: 60/ 24,5
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése