• NV - 1D - B kategória - Jenni T.

Az egész 2008-ban indult, amikor megismertem az akkor még tizenhét éves Louis Tomlinsont. Én akkor voltam tizenhat éves. Doncaster egyik bárjában ültem a barátnőimmel, mikor odajött hozzám és a kezembe nyomott egy szalvétát.
- Az a fiú küldi, aki abban a boxban ül. - mutatott a bár egyik sarkában lévő üres boxra.
 - De ott nem is ül senki. - húztam fel a szemöldököm.
Abban a pillanatban fogta magát és az üres boxhoz rohant majd leült. Barátnőimmel zavartan néztünk össze, nem értettük a fura viselkedésű fiút.
- Mi van azon a szalvétán? - érdeklődött akkori legjobb barátnőm, Abbie.
Széthajtogattam a kis anyagot, és ezt olvastam benne:

"Mosolyogj, ha elhívhatlak randira! Louis."

Akaratlanul is elmosolyodtam, sőt még fel is nevettem. Louisra néztem, aki félénken de mégis boldogan mosolygott vissza rám. Akkor egész este szemeztünk, majd az este végén visszaadtam neki a szalvétát rajta a nevemmel és számommal. Két nap után felhívott, elhívott randizni és utána már meg sem álltunk. Minden napot együtt töltöttünk, imádtuk egymást. Ritkán veszekedtünk, de akkor is hamar kibékültünk. Nem bírtuk egymás nélkül. Úgy éreztem megtaláltam a másik felemet Louis személyében.
 - Jas, mit szólnál, ha jelentkeznék az X-Faktorba? - kérdezte meg egyik délután, mikor csak feküdtünk egymás mellett és élveztük a másik társaságát.
- Hát, igazából te tudod de, ha jelentkezel, akkor veled megyek, és végig melletted leszek. - mosolyogtam és megpusziltam az arcát.
Rá pár hónapra Louis már a One Direction egyik nagyszerű énekes volt és mérhetetlenül büszke voltam rá. Viszont elég nehéz időszakon mentünk keresztül az adások alatt. Alig találkoztunk, alig volt időnk beszélni. De nem bántam. Örültem a sikerének, örültem, hogy valóra váltja az álmait. Minden egyes élő show-n ott ültem, és könnyes szemekkel néztem, ahogyan kibontakozik a színpadon. Már csak hárman voltak versenyben, mikor kimondták azt az egy nevet, aki számára véget ér a verseny.
- Aki nem folytathatja tovább a versenyt az nem más mint.... - Johannával egymás kezét szorongattuk és azt mondogattuk magunkban, hogy "Ne a One Directiont, ne a One Directiont". - a One Direction.
Abban a pillanatban úgy éreztem megfagyott körülöttem minden. Csak szerelmem csalódott és szomorú arcát láttam. Ahogy levonultak a színpadról én fogtam magam felpattantam és a színfalak mögé vettem az irányt. Útközben kaptam néhány megvető pillantást és néhány rossz szót is, de csak az vezérelt, hogy Louis mellett kell lennem. Az öltözőjükhöz érve kopogás nélkül léptem be. A látvány nem volt mindennapi.
Öt fiatal fiú ült megtörve, szomorúan és könnyeiket törölgetve.
- Sziasztok. - köszöntem halkan. Csak Louis kapta fel a fejét és azzal egyidejűleg felállt és lassan hozzám sétált. Megállt előttem, majd hirtelen karjaiba vont és úgy ölelt mintha Ő vigasztalna engem.
- Sajnálom édesem. - suttogtam mellkasába. Nem mondott semmit csak még jobban megszorított. - Számomra akkor is te nyertél. - próbálkoztam ismét. - Nagyon szeretlek. - puszilta meg fejem búbját.
- Én is téged. Aztán, ahogy telt az idő mindannyian rájöttünk, hogy azzal, hogy nem nyerték meg az X-Faktort mégsem veszítettek semmit. Elkészült az első kislemezük, amiből később klip is készült. Rá nem sokra pedig megjelent első albumuk 'Up all night' címmel. Elmondhatatlanul büszke voltam rá, de a büszkeségem mellé jött néha pár nap depresszió. Mivel Louis híres lett ez által én is.
Naponta levelek százait kaptam, amiben a halálomat kívánták és elhordtak mindennek. Volt, hogy hetekig még internet közelbe sem voltam csak, hogy ne kelljen olvasnom az utálkozók e-mailjeit. Egyik nap hazafelé sétáltam az egyik kávézóból, mikor egy lány, aki látszólag kedves volt megállított.
- Te vagy Louis Tomlinson barátnője igaz?
- Igen, én. - válaszoltam mosolyogva, holott már előre féltem, mi fog történni.
- Nálad nagyobb ribancot még soha nem láttam. Louis szeret téged Te pedig míg Ő turnén van más pasikkal ölelkezel. Remélem Louis ott hagy téged, mi több hazafelé elüt valami. Pár másodpercig csak tátott szájjal néztem az előttem álló a barna lányt miközben fogalmam nem volt arról, hogy miről beszél.
- Már megbocsáss de ki vagy te, hogy így beszélj velem? Elhiszem, hogy teljesen oda vagy Louisért de fogd fel azzal a csepp kis agyacskáddal, hogy Louis az én barátom és téged még csak soha észre sem fog venni. Jobban tennéd, ha inkább magaddal foglalkoznál és mielőtt valakinek a fejéhez vágsz valamit, nézz utána, hogy az igaz e. - legnagyobb meglepetésemre nyugodtan végig tudtam mondani mondókámat, majd szépen kikerültem a meglepődött lányt és tovább mentem.
Hazafelé egész úton azon erőlködtem, hogy ne sírjam el magam. Elegem volt a fenyegetésekből, elegem volt mindenből. Néha napján megkérdeztem magamtól, hogy megéri-e nekem ez Louisért? Hiszen alig vagyunk együtt a koncertek miatt. Engem folyamatosan támadnak.
- Jas, bébi. - kapott fel ölébe. Úgy kapaszkodtam belé, mintha az életem múlna rajta. Nem tudtam meddig ölelhetem így ki akartam használni minden percet.
- Meddig maradhatsz? - tértem rá arra, ami a legjobban érdekelt.
- Egy hetet maradhatok. - mosolygott majd gyengéden megcsókolt. Csak ültünk a szobámban és beszélgettünk mindenről, ami csak eszünkbe jutott. Viszont az egyik percben egy komoly témára került a sor.
- Louis, Te láttad azt a képet, amin Jeremyvel vagyok egy buliban?
- Nem. - húzta fel a szemöldökét. Ha nem tudnám, hogy Louis tudja, hogy Jeremy meleg azt hittem volna, hogy féltékeny.
- Felröppent pár pletyka, miszerint vele csallak meg. - tördeltem ujjaimat.
- És? Jas, én tudom, hogy soha nem csalnál meg. Főleg nem Jeremyvel.- mosolygott.
- Tudom, de...
- De?
- Azóta mióta legutóbb voltál itthon vagy öten állítottak meg az utcán és fenyegettek meg. Több száz utálkozó és fenyegető e-mailt kaptam, amitől kezdek nagyon kikészülni.
- Kicsim. Tudom, hogy nehezen viseled őket, de már mondtam, hogy ne vedd magadra ezeket. Ők csak őrült rajongók.
- Louis! Nem tudom nem magamra venni mikor naponta tíz-húsz üzenetet kapok, amiben leírják, hogy végeznének velem vagy éppen elhordanak mindennek. - hangom elakadt, mert a könnyek kezdtek előtörni szemeimből.
- Hová akarsz kilyukadni?
- Tudod, hogy mennyire szeretlek. - ölemben lévő kezeimet kezdtem bámulni, mert nem mertem szerelmem arcára nézni. - De ez nekem nem megy. Tudom, hogy nem azért vagy velem keveset, mert nem vagy rám kíváncsi, hanem a banda, vagyis jobban szólva a karrier miatt. De nekem ez nem megy. Az, hogy alig látlak, a fenyegetések, a bujkálás. Nekem túl sok.
- Csak azt ne mond, hogy szakítani akarsz. Kérlek Jasmine! - szorította meg kezeimet. Annyira nehéz volt. Nehéz volt gyönyörű szemeibe nézni, amik most nem az örömtől, hanem a könnyektől csillogtak. Nehéz volt hallani a hangját, ahogy próbálja visszafojtani az előtörni készülő sírást.
- Sajnálom Louis. - húztam ki kezeiből az enyémet. - De itt a vége.
- Jasmine kérlek! - sírt - Ne tedd ezt velem! Te vagy a mindenem én nem tudok nélküled élni. Kérlek.
- Louis, ne nehezítsd meg ennyire! - sírtam már én is.
- Akkor ennyi volt? - állt fel ágyamról. Csak bólintani tudtam.
Nem mondott semmi csak sarkon fordult és kiment a szobámból. Hát ennyi. Két és fél után vége lett az álomnak. Zokogva borultam ágyamra, majd egy párnát szorítva fejemre ordítani kezdtem, mintha azt vártam volna, hogy a fájdalom enyhülni fog. Hetek teltek el. Hetek teltek el azután, hogy megmondtam Louisnak vége. Úgy éreztem, mintha egy darabot kiszakítottak volna a szívemből. Mintha az egyik felemet elvesztettem volna.
Hiányzott.
Hiányzott az arca, a hangja, a mosolya, a nevetése, az ölelése, a csókja. Minden hiányzott, ami Louis. Az internet tele volt velünk. Voltak, akik örültek, hogy szakítottunk és voltak, akik teljesen kiakadtak és azt akarták, hogy ismét alkossunk egy párt. Azt akarták, hogy Loumine - ahogy a rajongók hívtak minket - újra létezzen.
- Anya? - ültem le egyik délután a nappaliba anyu mellé. - Meddig fog ez tartani?
- Mármint mi? - tette le a könyvet a kezéből, ami valószínűleg ismét egy hátborzongató krimi lehetett.
- Ez az érzés. Meddig fogom úgy érezni magam, mint akinek elrabolták a másik felét? Mikor fog elmúlni?
- Kicsim. - simított végig fejem búbján. - Louis volt az első szerelmed. Két és fél évig voltatok együtt, ami nem kevés idő. A ti korotokban meg főleg.
- Olyan nehéz nélküle. - töröltem le egy kósza könnycseppet arcomról.
- Tudom, de hidd el nekem minden rendben lesz. - mosolygott rám úgy, mint aki olyanról tud, amiről én nem. Két hét múlva kaptam egy telefont.
- Jasmine Bakert keresem. - hallottam meg egy női hangot a vonal túlsó felén.
- Én vagyok.
- Jó napot! Az Alan Carr műsor vezetőségétől hívom és szeretnénk, ha a jövő héten eljönne hozzánk.
- Én? - a hangom pont olyan meglepődött volt, mint amennyire én magam. - Nem értem. - motyogtam inkább magamnak, mint a nőnek.
- Csak Alan szeretne önnel is beszélgetni. Reméljük nem olyan nagy probléma, és el tud jönni.
Még mindig nem értettem, hogy Alan miért akarna velem beszélgetni. Tudtam, hogy a fiúk már voltak nála, de nem tudtam, tőlem mit akarhat. Csak reménykedni tudtam, hogy nem arról akar faggatni, hogy mi történt Louis és köztem.
- Rendben, elmegyek. De mikor?
- Jövő hét kedd megfelel?
- Persze. - sóhajtottam hatalmasat. Tűkön ülve vártam már a keddet. Aztán mikor végre eljött még idegesebb voltam.
- A mai vendégünket biztosan sokan ismeritek. Egy gyönyörű lány, akire lányok milliói irigyek. Jasmine Baker. - hallottam meg Alan hangját, majd elindultam lefelé a lépcsőn. Állmosolyt erőltettem arcomra majd - látszólag - magabiztosan lesétáltam. Végig teljesen vidám volt a hangulat, mindennapi dolgokról beszélgettünk majd jött a kérdés, amitől féltem. - Na és most mi van közted és Louis között?
A torkomban a gombóc növekedni kezdett, de csak nem sírhattam el magam így erőt vettem magamon és válaszoltam.
- Mi már nem vagyunk együtt. - húztam halvány félmosolyra a számat.
- Nem? - Alan szó szerint felvisított. - Pedig mi nem így tudjuk.
Szemöldökömet felhúzva ültem és fogalmam nem volt, mit válaszoljak. Mindenki engem bámult, ami még jobban idegesített. Körülbelül egy percig néma csend volt a stúdióban. Azzal nyugtattam magam, hogy ez a kínos rész majd ki lesz vágva.
- Én azt hittem... - nézett körül értetlenül Alan én pedig még kínosabban kezdtem magam érezni. - Pedig van egy meglepetésünk számodra. - mosolyodott el.
Összezavarodva ültem a kanapén és fogalmam nem volt, mi folyik körülöttem. Minden fényt lekapcsoltak csak rám volt irányítva egy reflektor. Elkezdődött egy lassú zene, mire hirtelen a semmiből Louis termett előttem. Ledermedve ültem és néztem, ahogy életem szerelme elindult felém, majd fél térdre ereszkedik előttem. Abban a percben úgy éreztem, mintha millió pillangó repkedne a gyomromban és egy hatalmas gombóc lenne a torkomban.
- Tudom, hogy még elég fiatalok vagyunk és még a harmadik évfordulónkig sem jutottunk el. De ez a pár hét nélküled rádöbbentett arra, hogy nem tudom elképzelni nélküled az életem. Téged szeretlek és téged is foglak örökké. - zsebébe nyúlt majd egy kis dobozkát húzott onnan elő. - Jasmine Baker. Megtisztelnél azzal, hogy hozzám jössz?- kinyitotta a kis dobozkát majd gyönyörű kék szemeit rám emelte.
Kezeim remegtek az ölemben és hirtelen meg sem tudtam szólalni. Csak a körül jártak a gondolataim, hogy ez biztosan velem történik-e és, hogy biztos nem álmodom-e. Alig láthatóan megráztam a fejem, vettem egy mély levegőt, majd válaszra nyitottam a számat.
- Igen, hozzád megyek. - törtem ki abban a pillanatban könnyekben, majd Louis gyengéden az ujjamra húzta a gyűrűt. Abban a pillanatban felugrottam a karjaiba vettem magam és zokogni kezdtem. A közönség mögöttünk ujjongott, de minket csak a másik érdekelt.
- Szeretlek. - suttogtam nyakába.
- Szeretlek. - válaszolt majd végre, hetek után megcsókolt. Ahogy a turné véget ért, úgy éreztem, mintha egy tündérmesébe csöppentem volna. Minden az esküvő körül forgott. Sokan azt gondolták, hogy három év után - ugyanis időközben elértük azt a dátumot is - elég korai, ráadásul elég fiatalok is vagyunk még, de nem érdekelt. Éppen az egyik esküvői ruhaszalonban próbáltam fel egy halvány rózsaszín ruhát, mikor a tükörből megláttam sírdogáló anyámat. Leléptem az alacsony dobogóról és oda sétáltam hozzá.
- Mi a baj anya? - simítottam meg egyik vállát.
- El sem hiszem, hogy itt vagyunk. Olyan fiatal vagy még de már esküvői ruhákat próbálgatunk. - szipogott - De ennek ellenére mérhetetlenül büszke vagyok rád és tudom, hogy nagyon boldog leszel. Ráadásul annyira gyönyörű vagy ebben a ruhában. Mosolyomon csak egy apró könnycsepp ejtette csorbát, amit gyorsan le is töröltem.
- Szeretlek anya. - öleltem meg.
- Én is téged kicsim. - majd amilyen gyorsan visszaölelt olyan gyorsan el is tolt magától. - Ebben a ruhában vagy a legszebb. Szerintem válasszuk ezt, már ha neked is tetszik.
Végül tényleg a halvány rózsaszín ruha mellett döntöttünk. Viszont a torta, a díszítés és minden egyéb dolog még hátra volt.
- Szerinted milyen torta legyen? - kérdeztem Louist, aki buzgón bújta az egyik torta katalógust, amit egy cukrászdából kaptunk.
- Nem tudom. Szerinted? - rágcsáltam egy darab ropit, hiszen már kezdtem kissé belefáradni az egész hajcihőbe.
- Emlékszel milyen tortát ettünk az első évfordulónkon? - kapta rám csillogó tekintetét hirtelen.
- Citromosat. - vigyorogtam.
- Bizony. - puszilta meg az arcom.
- Milyen legyen a díszítése? -A harmincadik oldalon volt egy nagyon szép. Szerintem az jó lenne.
Végül sikerült megrendelnünk az összes ételt, tortát, díszítést és meghívót, amit nagy nehézségek árán ki is osztottunk. Végre eljött a nagy nap amikor Ms.Baker-ből Mrs.Tomlinson leszek.
- Istenem apa, el sem hiszem. - szó szerint remegett a kezem apuéban, aki erősen fogott.
- Hát még én. - mosolyodott el. Meghallottuk a zenét és tudtuk, hogy itt az idő. Elindultunk lassan, mire a násznép felállt. Mindenhol mosolygó arcokat láttam és vakuzó fényképezőket. Aztán megláttam Őt.
Őt, akivel perceken belül kimondjuk a boldogító igent, és akivel összekötöm az életem. Apu átadott neki, az én szívem pedig majd kiugrott. A pap feleslegesnek tűnő beszéde után végre elérkezett az a pillanat, amit már annyira vártunk.
- Louis William Tomlinson. Elfogadod-e feleségedül az itt megjelent Jasmine Hannah Bakert?
- Igen. - mosolygott rám szerelmem.
- Jasmine Hannah Baker. Elfogadod-e férjedül az itt megjelent Louis William Tomlinsont?
- Igen.
- Mostantól férj és feleségnek nyilvánítalak titeket. - mondta ki a pap, mi pedig abban a pillanatban mérhetetlen boldogságot éreztünk. Onnantól kezdve mintha minden problémát töröltünk volna az életünkből azzal az egy szóval.
Körülbelül még fél évig éltünk külön, majd végre miután betöltöttem a húszat összeköltöztünk. Csodaszép házunk volt London külvárosában.
- Jas.
- Hm? - néztem Louisra, aki fáradtan terült el mellett.
 - Te szeretnél majd babát?
Meglepett a kérdés, de csak egy mosolyt tudtam elereszteni.
- Persze, hogy szeretnék csak egy kicsivel később.
Ennyivel le is lett rendezve ez a téma, de örültem, hogy Louis gondol ilyenekre. Már négy éve tengettük életünket egy házaspárként. Louis és a fiúk folyamatosan jártak még koncertekre, turnékra, amikre néha én is elmehettem. Egyik délután, mikor éppen Magyarországon adtak koncertet, nem éreztem jól magam. Szinte óránként a mosdót jártam, hogy kiadjam magamból azt is, amit meg sem ettem. Fogalmam nem volt mi lehet, de ráfogtam arra, hogy beteg vagyok. Viszont mikor már két hete minden reggel émelyegtem, és rosszul voltam kezdtem gyanakodni, hogy itt több lehet a dologban, mint egy egyszerű betegség.
Elmentem a gyógyszertárba és vettem egy tesztet. Otthon elolvastam mindent, hogyan is működik az egész, majd miután elvégeztem mindent, vártam, hogy mi is lesz az eredmény.
- Igen? - szólt bele imádott férjem a telefonba.
- Szia. Tudod, mondtam valamelyik nap, hogy elég ramatyul érzem magam. - rágtam körmömet miközben meséltem neki.
- Tudom. Jobban vagy már?
- Hát az az igazság, hogy nem vagyok beteg. - vettem egy mély levegőt. - Vettem ma egy tesztet és hát..
- És hát?
- Pozitív lett. - haraptam számba, miközben levakarhatatlan vigyor kúszott a számra.
- Terhes vagy? - visított a vonal túlsó felén.
- Igen. - nevettem.
- Jézusom! Fiúk, fiúk apa leszek! Halljátok? Apa leszek! - ordított a fiúknak, mire csak nagy ordításokat hallottam.
Mindenki örült a babának. Az ötödik hónap után már az orvos meg is állapította, hogy kislányunk lesz.
– Mi legyen a neve? - simogatta szerelmem a pocakomat miközben a naplementét néztük az ablakból.
- Igazából még nem gondolkoztam rajta. Szerinted? - néztem rá, majd én is hasamra csúsztattam kezemet.
- Szerintem lehetne Anna. - gondolkozott.
- Anna? Anna Tomlinson. - ízlelgettem a nevet. - Nem is rossz, de még négy hónapig ráérünk gondolkodni.
Másnap reggel iszonyatos alhasi görccsel ébredtem.
- Louis. - ébresztettem nyöszörögve, hiszen a fájdalomtól mozdulni is alig tudtam.
- Mi az? Mi a baj? - nézett rám rögtön ijedten.
- Nem tudom. A baba Louis.... - simogattam hasamat miközben görcsösen zokogtam. Nehezen de sikerült beülnöm a kocsiba, majd rögtön a kórház felé vettük az irányt. Mikor kiszálltam a kocsiból akkor vettem észre, hogy csupa vér a nadrágom.
- Louis!! - kiáltottam, majd elsötétült minden. Mikor felébredtem egy kórházi ágyon feküdtem. -Mi történt Louis? - kérdeztem Louist, aki kisírt szemekkel ült mellettem. - A baba ugye jól van?
Zokogásba kezdett én pedig tudtam, hogy baj van.
 - Kérlek, mondd, hogy nincs semmi baja! Kérlek. - kezdtem el sírni és szabad kezem akaratlanul is pocakomra kúszott.
- Elment. – suttogta megtörten.
Fogalmam sincs, meddig feküdtem ott szótlanul. Percekig vagy csak órákig, de képtelen voltam feldolgozni a tényt, hogy a babám elment. Megpecsételte a napjaimat. Úgy éreztem nincs értelme élnem. Azt mondták, hogy valaki hamar túlteszi magát rajta, valaki viszont akár évekig és depresszióba eshet egy ilyen dolog miatt. Én az utóbbi kategóriába tartoztam. Mindaddig, míg újra teherbe nem estem két év után. Huszonhat évesen ismét terhes lettem. Folyamatosan orvoshoz kellett járnom nehogy megint az történjen, ami előtte. Ismét az ötödik hónapban megállapították a kisbabám nemét, ami ezúttal fiú volt. Nem volt kérdéses, hogy a neve Tommie lesz.
Már a nyolcadik hónapban jártam és az orvosok azt mondták, hogy 99%, hogy nem lesz semmi probléma sem a fenn maradt egy hónap, sem a szülés alatt. A kis szoba már teljesen be volt rendezve, minden megvolt, amire egy kisbabának szüksége lehet. Aztán eljött az a nap. Az augusztus tizenkettedike. Beindult a szülés. Négy és fél óra alatt világra hoztam egy ötvenkét centis és négy kilós babát. Onnantól kezdve Louis és én voltunk a világon a legboldogabbak. Egy évesen Tommie megtette első lépéseit, rá pár napra pedig kimondta első szavát, ami nem volt más, mint az apa. Három évesen eljött az idő, hogy óvodába vigyük a kicsi Tomlinsont, aki néhány kósza könnycsepp után sikítva szaladt játszani a többiekkel. Minden tökéletes volt.
Soha egy rossz szavunk nem lehetett a barna hajú, kék szemű kisfiúra, aki kiköpött apja volt. Minden tökéletes volt, addig a napig...
Minden évben elvittük Tommiet a biztonság kedvéért egy rutin vizsgálatra. Nem voltunk azok a szülők, akik még a széltől is óvták gyermeküket de, szerettünk elővigyázatosak lenni.
- Mr. és Mrs. Tomlinson azt hiszem, idén nem szolgálhatok jó hírekkel. - ültünk el az orvossal szemben. - A kisfiúk fejében találtunk egy daganatot.
Megfagyott körülöttem a világ. A kisfiam rákos. Ez az egyetlen mondat járt a fejemben.
- Ez biztos? - kérdezte Louis.
- Sajnos igen.
Hazafelé menet végig sírtam az utat, de próbáltam úgy, hogy Tommie ne lássa. Nem akartam, hogy megijedjen vagy, hogy féljen. Mikor haza értünk elmagyaráztuk neki, hogy párszor be kell mennünk a kórházba, hogy megvizsgálják. A vizsgálat igazából a kemoterápia volt. Nem akartam és nem is tudtam felfogni, hogy az én kicsim rákos. Nem akartam elveszíteni. Még a gondolatától is sírva fakadtam. Fél év telt el a diagnózis óta.
Az örök jókedv és csillogás eltűnt a szeméből és puha, barna haját sem láthattuk már. Louis erősebb volt, Ő valahogy jobban viselte az egészet, mint én. Legalábbis látszólag.
Egyik délután mikor bementünk az orvos azt mondta, hogy már nem sokat ad a mi kis drágánknak. Nagyon legyengült a szervezete, ráadásul a daganat csak tovább terjeszkedett apró testében. Mikor bementünk hozzá fáradtan félig csukott szemekkel feküdt az ágyon.
- Szia szívem. - mentünk oda hozzá, majd én leültem az ágya mellett lévő székre.
- Mikor mehetek haza? - kérdezte halkan, amitől elszorult a szívem.
Louisra néztem, aki csak megszorította a vállam.
- Nem sokára. - válaszoltam, majd megfogtam apró kezét, és egy puszit adtam rá.
- Apu, elénekeled nekem a heart on firet? Valamiért az volt a kedvenc dala. Folyton azt hallgatta. Volt, hogy arra aludt el.
Louis csak bólintott majd halk éneklésbe kezdett. Arcomon sebesen indultak meg a könnyek, ahogy láttam, hogy kisfiam szeme lassan lecsukódik.
- Tommie? - szólítottam halkan, miközben férjem nem hagyta abba az éneklést. - Kisfiam?! - kicsit hangosabb voltam, de nem jött válasz.
A szívét figyelő gép hosszan kezdett sípolni mi pedig tudtuk, hogy vége. Elvesztettük. Elvesztettük azt, akiért éltünk.
Elvesztettük az életüket.
Heart on fire. A szívünk porig égett.

Csak egy dallam volt, ami közben egy élet véget ért.

Értékelés:

Történet/Ötlet: 
A történet igazán megható. Remek, az ötlet remek, csak a kivitelezés, hát, hogy is mondjam, elég kezdetleges. 10/6 – az ötlet miatt.
Írói képesség:
Fogalmazás: Sajnos találtam szóismétléseket, s azok nem igazán a barátaim. ezekre máskor ügyelj jobban! 5/2,5
Helyesírás: Ha az igekötő az ige előtt áll egybeírjuk! 5/3
Karakterek megformázása: Jasmine neve tetszett, nos igen, egyik kedvenc  nevem a Jas, úgyhogy ezt eltaláltad. Amúgy maga a lány eléggé jellemtelen volt, máskor kicsit jobban dolgozz rá! 5/2
Leírások:
Érzelem leírások: Nos, szinte semmit sem találtam benne, sajnos. Egy szomorú novella, mely boldog volt, s a végén ismét szomorú. 5/2
Karakterleírások: Sajnos, semmi. 5/0
Tájleírások: Semmi. 5/0
One Direction, és hozzá való viszonyulás:
One Direction megformálása, szerepe: Nos, igazából csak Louis volt benne, a többiekről csak „a fiúk” megnevezés alapján hallhattunk. 10/4
Realitás, és a One Direction-höz való viszonyulás: Nos, a végén sajnáltam szegény kisfiút. Olyan aranyos neve volt. Amúgy először azt hittem, hogy a lány fog meghalni, de megleptél. 10/5

Összesen: 60/ 24,5

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése