• NV - 1D - A kategória - Patricia Freelove

Az első érintéstől az utolsóig szikrázott a levegő

A kávézóban ahol dolgozom, éppen senki sincs. Tényleg egy árva vevő sem. Nem nagy Lagos, de azért mégis csak kellene lennie vevőknek, hisz’ mégis csak Spanyolországban vagyunk. Komolyan kezdek aggódni a kis üzlet miatt, és az állásom miatt is. Nagyon nehezen találtam munkát, ezt szeretem is és nem akarom elveszíteni. 
Albérletben lakom és ha nem fizetek időre, a tulaj kirak. És nem szeretnék az utcán végezni. 
A kis vendéglőnek, megszólalt az ajtó fölötti csengője. Ezek szerint vendég érkezett.
- Jó napot! Mit adhatok? – néztem fel a vendégre. Egy húszas éveiben járó, barna szemű és hajú férfi állt előttem.
- Jó napot Kisasszony! Egy fekete kávét kérnék.
- Elvitelre vagy itt fogyasztja? 
- Itt fogyasztom.
- Rendben. Üljön le egy asztalhoz, máris viszem – mosolyogtam rá. Bólintott és leült az egyik asztalhoz. 
Miközben a kávéját készítettem, azon gondolkoztam, hogy honnan ilyen ismerős az arca. 
És most az One Directiontól a Little Things. 
One Direction. Hát persze! Ez a srác az One Directionból. De mit keres itt? 
Hallottam már a bandáról, néhány számot kedvelek is tőlük, de nem vagyok rajongó. Milyen hülyének nézhetett. 
- A kávéja – helyeztem elé a csészét. Felnézett rám, elmosolyodott és biccentett egyet. A kis tálcámmal vissza tértem a helyemre, és helyet foglaltam a pultban. Nem tudom, miért de egyre jobban érdekelt a srác. Helyes, gyönyörű barna íriszei vannak, barna, rövid haja pont jól áll, megjelenése tündöklő. 
Miket beszélsz Flo? Hol járnak a gondolataid?
Nem tudom mi ütött belém. Elfogott a vágy, és valami készséges érzést éreztem, hogy hozzá szóljak, akár csak egy szót is. 
Csendben figyeltem, minden mozzanását, és ha észrevenné, egyből tudná, hogy egy rajongóval van szüksége. Elvégre így viselkednek a rajongók, nem? 
Felállt és vissza hozta a csészét. 
- Igazán finom volt, köszönöm – mosolygott. Ahww…
Normális vagyok? Olvadozom mosolyától?
- Nincs mit. 
- Mennyivel tartozom? 
- Három Euró. 
Odanyújtotta a pénzt, én pedig beütöttem a kasszába. 
- És a két Euró – adtam vissza. Elrakta tárcájába és még felnézett rám. 
- Mondja Kisasszony, elárulná a nevét ha szépen kérem? – mosolygott bájosan. 
- Florencia, de a barátaimnak csak Flo.
- Véletlenül nem One Direction rajongó? 
- Öhm… nagyjából – dadogtam. 
- És nincs kedve eljönni a ma esti koncertre? 
- Mennék én, de nincs pénzem koncertjegyre és biztosan elkelt már az összes. 
- Tessék – tolt az orrom alá egy jegyet. – Ezzel bejöhet a színfalak mögé. 
- Nem, nekem erre igazán nincs szükségem.
- Figyeljen Kisasszony, bocsánat Flo. Engem nagyon megfogott Magácska és szeretnék még Magával találkozni, viszont ez itt lenne rá az utolsó alkalom. Úgy, hogy vegye ezt parancsnak. Merre is van a főnöke? – először megijedtem, majd a tökéletes ajkain bujkáló mosoly megnyugtatott, miszerint csak viccelt. 
- Ez esetben, szívesen elmegyek köszönöm – mosolyogtam szélesen. 
- Akkor az esti viszont látásra – majd megfordult és elment. 
Mint egy szerelemes tinédzser, ajak harapdálva, ugrándozva és dúdolgatva indultam hazafelé, táskámban lapuló koncertjeggyel. 
Otthon, mivel még volt időm este nyolc óráig, kerestem egy One Direction lejátszási listát, maxra tekertem és ezt bömböltetve csináltam magamnak valami táplálékot. Ételem elfogyasztás után már fél hat volt, így lassan elkezdtem készülődni. Kiválasztottam, valami csinos, nőies ruhát, az ágyamra raktam, majd bementem a fürdőbe, és lefürödtem. Megmostam és megszárítottam a hajam, majd szabadon hagytam, hogy a vállamra hulljon. Felvettem a kiválasztott ruhát; egy virágos kisruhát, egy hozzá illő topánkával, mivel a magas sarkú, nem az erősségem. Magamra semmit sem kentem, csak szájfényt, mivel a természetesség híve vagyok. Egy kistáskába beraktam a pénztárcámat, az esetleges szükséges adataimat, természetesen a koncertjegyet és a telefonomba dugtam a fülesem. Az óra fél hetet ütött, így éppen időben indultam meg a koncerthelyszín felé. Egy óra mire a nagy csarnokba érek, és azon is meglepődtem, hogy itt Lagosban, ebben a kicsi városban tartják a koncertet és nem Madridban, esetleg Lisszabonban. 
Mint ahogy saccoltam, egy óra alatt a nagy csarnok elé értem, ahol már több km –es sorok kígyóztak. Rengeteg rajongó volt itt, volt akik nagy táblákat lengettek, énekeltek, táncoltak, és voltak már olyanok is akik már most sírtak. Beálltam körülbelül a sor legvégére és türelmesen vártam ki a soromat. 
Nyolc óra előtt négy perccel értem be a csarnokba. Egy hosszú folyosón kellett végig menni, aminek a végén egy nagy ajtó állt. Alig bírtam kinyitni, de szerencsére az egyik biztonsági őr segített így pont nyolckor eltudtam foglalni a helyemet, valahol leghátul. Rengeteg, temérdek mennyiségű rajongó volt, hihetetlen mennyien voltak. Mint már említettem, hatalmas táblákat lengetve énekelve, sikítozva, és sírva várták a koncert kezdetét. A csarnokban hirtelen minden sötét lett, így mindenki elhallgatott, majd a nagy színpadon egy kisfilmet kezdtek pörgetni. Ha eddig azt hittem felmérhetetlen volt a sikítás, akkor most… És ez még csak fokozódott, mikor a sötétben kirajzolódott az öt alak. Az a bizonyos öt fiú, aki miatt annyi, meg annyi ember gyűlt össze és akik miatt annyi, meg annyi ember sírt. Mint már említettem; Hihetetlen! 
A koncert fenomenális volt, végig tombolta mindenki egytől egyig az egészet. Még én is, aki először el sem akart jönni, és aki nem igazán rajong ezért a srácokért. Hát a véleményem, gyökerestül megváltozott. Ezek a srácok nagyon tehetségek, és most már értem miért bolondulnak meg sokan, ha egy számot hallanak a rádióban. 
- Sajnos a koncert végére érkeztünk – szólalt meg az a srác, aki a kávézóban volt. Az a bizonyos Liam Payne. – Csodálatosak voltatok, köszönjük szépen, hogy eljöttetek, és hogy itt voltatok. Akiknek van a kulisszák mögötti jegye is, azokat szeretettel várjuk, hátul a srácokkal. És még valami: Flo, remélem itt vagy valamerre, és betartottad a szavad. Jó éjszakát Lagos! – majd egy süllyedő féleséggel eltűntek. A közönség hangosan tombolt, nem, nem is tombolt, sírt, hogy vége a koncertnek. Hallottam, hogy mellettem lévő két lánynak is van hátulra jegye, így gondoltam megyek utánuk, ők biztos tudják merre vannak a fiúk. Igazából, nem is tudom mit akarok ott hátul, és lehet hátra se kéne menni, hiszen a koncertre eljöttem, az ígéretemet megtartottam… Viszont Liam, ha igazat mondott, akkor csalódott lesz, és a barna szemeit még egyszer látnom kell.
Megindultam a két lány után. Két hosszú folyosón kellett végig menni, majd a folyosó végén volt egy pár lány, akik egy ajtóban álltak és várakoztak. Beálltunk mi is a sorba, és várakoztunk. 
Az utolsó én voltam, és az előttem lévő lány nem csukta be egészen az ajtót, így néhány mondatot elcsíptem, pedig tudom, hogy nem kellett volna. 
- Na Liam, mondd már ki az a Flo. 
- Látjuk rajtad, hogy teljesen oda vagy érte. 
- Srácok, halkabban már, bármelyik pillanatban itt lehet!
- Akkor csak azt mondd el, hogy néz ki? Dögös – erre a kijelentésre nagyot néztem, és majdnem elszóltam magam, egy ,,Neeeeem!’’ mondattal. Éreztem, kopognom kellene, hisz’ nem lenne fer ha ezt meghallanám, akár mennyire is szeretném. Kopogtam kettőt az ajtón, majd megjelent az ajtóban öt srác. 
- Flo – jöttt széles mosoly a szájára Liamnek.
- Hello – intettem. 
- Ááá, szóval ő Flo – mondta a szőke hajú, azt hiszem Niall. 
- Gyere beljebb! – fogtam meg a kezem a barna bőrű srác, és berántott az öltözőbe.
- Mesélj magadról! – nyomott le a kanapéra.
- Van pasid? – ült mellém szemöldök húzogatva a göndör.
- Ide valósi vagy? – ült a másik oldalamra Louis. Na igen, az ő nevét megjegyeztem, nem tudom miért. 
- Srácok – szólt rá Liam, majd mindegyiket elküldte. – Most fogadom halálra rémisztettétek Flot – eközben felém fordult. – Ne haragudj, nagyon hülyék, nem tudok velük mit kezdeni – mosolyogva megráztam a fejem. 
- Nem gond. 
- Kérsz valamit inni? – ment egy nagy asztalhoz ami tele volt üdítővel, és étellel. – Most helyet cseréltünk – mosolygott.
- Nem kérek semmit, köszönöm.
- Olyan sovány vagy, enned kéne valamit – ment a szőke is az asztalhoz és elkezdte lakmározni a kirakott ételt. 
- Szerintem meg egyáltalán nem vagyok sovány – a szőke, rémülten rám kapta a tekintetét. 
- Te nem vagy sovány? – rohant mellém. – Csont és bőr. 
- Niall, hagyjad már! – szólt rá Liam. 
A srácok, nagyon sokat meséltek. Vagyis Louis nevetettet, a többiek pedig meséltek. Az időérzékemet teljesen elvesztettem, fogalmam sem volt róla, hogy már este tíz óra. 
- Nekem már mennem kellene – álltam fel. - Nagyon késő van és másnap reggel dolgozom. 
-  Elkísérlek – állt fel Liam.
- Nem, semmi szükség rá… - ellenkeztem. 
- Eljöttél a koncertre, ennyivel tartozom neked. 
- Ne butáskodj, én nekem kellene köszönettel tartanom.
- A vita lezárva, Liam haza kíséri Flot – fejezte be Zayn. 
- Akkor, köszönök mindent. A koncert nagyon jó volt – mosolyogtam és közben az ajtó felé vettem az irányt. 
- Reméljük, még találkozunk – szólt Harry.
- Én is, sziasztok!
- Szia! – köszöntek egyszerre, majd Liam becsukta az ajtót. Csöndben mentünk ki az épületből. A várost ellepte a sötétség, már csak egy- egy ember lézengett a sötét utcákon. Azt hiszem, jobb is, hogy Liam elkísér, valószínű, hogy egyedül féltem volna. 
- Nagyon rémesek voltak? – kérdezte hosszú hallgatás után, megtörve a kezdett kínossá váló csöndet.
- Nem, nagyon aranyosak – nevettem. – Tényleg nagyon jó barátok vagytok, szinte már testvérek, és ez nagyon látszik.
- Hát igen, nélkülük nem tartanánk ott ahol most.
- De nélküled sem. 
- Nincs kedved lejönni a partra? Még sosem voltam itt és mindig megakartam nézni a tengert holdfényben. 
- De, szívesen lemegyek.
Az út alatt, beszélgettünk, és a felismerés szinte villámként csapott belém. Én mérhetetlenül belezúgtam Liam Payneba, és ebből már nem tudok kimászni. Barna szemei csillogtak a holdfényben, kócos haja tökéletesen állt. Egymás mellett sétáltunk a tenger parton, beszélgetve, és azt kívántam, bárcsak, sohasem érne véget ez a nap. Hogy, örökké tartson ez a pár pillanat, míg egy hírességgel, aki a sármos mosolyával egy délután magába habarított. Mintha megint tizennégy éves lennék. Emlékszem az első szerelmemre, az első szerelmes levelemre, és az első randvúmra, majd csókomra. Mind, fontos volt számomra, és az is biztos, hogy ez az este is a kedvenceim közé fog tartozni. 
Egymás mellett baktatva mentünk. Néha, néha a homokot rugdosva, mikor valami meleget éreztem a kezemnél. Lenéztem és Liam kezeit láttam, majd ahogy nyújtja. Felnéztem rá, ő pedig csak bátorítóan rám mosolygott, majd ujjait összefonta az enyéimmel. Felejthetetlen pillanat volt számomra, és már az első pillantásnál, érintésnél szikrázott a levegő. 

• NV - 1D - A kategória - Nagy Dorina

(Amit az olvasók kedvéért előre megjegyeznék: Louis = Nolan, Eleanor = Maya, Zac = Logan. Hogy miért is van mindenkinek két neve? Természetesen azért, mert újrahasznosított novellát kaptunk)

Az első érintéstől az utolsóig szikrázott a levegő


Most megmondom neki! Na jó inkább holnap! Nem, most! Miért vagyok ilyen gyáva?

Éppen szokásos módon magammal veszekedtem, amikor végre megjött a lift. Jonsons szomszéd megint mogorván intett felém majd elhagyta a felvonót. Gyorsan beléptem rögtön utána majd kicsit túlságosan is erősen megnyomtam a 4. emelet gombját.
Kezemet morzsolgatva dőltem a falnak és reménykedtem, hogy otthon legyen!
Az épület ma különösképpen csendes volt. Gondolom, azért mert ma van a „nagy nyári fesztivál” és már mindenki elindult, hogy időben oda érjen és persze hogy legyen, helyük ahonnan nézhetik majd a különféle fellépőket. Ez a fesztivál az úgy mondott „záró buli” a suli kezdés előtt. Ez mutatja nekünk, hogy már csak két hét maradt a szünetből..
Mikor végre kinyílt az ajtó, kilőttem magam a kabinból mintha csak ágyúból lőttek volna ki.

Elérkeztem a 410-es ajtóhoz. Remegő kézzel félénken bekopogtattam. Semmi.
Amikor már másodjára indultam neki a kopogtatásnak végre kinyílt az ajtó és ott ált Ő. Louis Tomlinson!
Mindig is ilyen helyes volt? Tűnődtem el magamban. Igen biztos! Megint csak egy szál sort volt rajta, ahogyan azt tőle megszokhattuk, felsőtestén még szikráztak a vízcseppek. Idáig éreztem Armani parfümjének mámorító illatát.
-….Julie, gyere be!- húzta el kezét szemem előtt. Észre sem vettem, hogy így elbambultam.
-Ó persze- mondtam kicsit idegesen de végül megtorpantam a küszöbön.
-Először mondanom kell valamit!- kezemet újból morzsolgatni kezdtem,éreztem, ahogyan csordul le a verejték a homlokomon. Biztos voltam benne hogy az arcom, mint a rák olyan vörös volt ebben a pillanatban, mert, hogy a szívem majd ki akart esni a helyéről az biztos!
-Nem akarsz előtte bejönni?- húzta fel szemöldökét és a szekrényéhez lépett.
-Nem- mondtam határozottan- lehet, hogy miután ezt elmondom, majd nem akarod, hogy itt legyek- néztem végre rá. Szemében értetlenség ült.
-Kezdesz megijeszteni Julies- fürkészte tekintetemet, majd egy pólót kirántva a szekrényből hozzám lépett.
-Ami azt illeti nekem is mondanom kell valamit- keze lassan az enyémhez ért majd éreztem, ahogyan rákulcsolja az övéit enyéimre.

-Na ki vele!- nézett mélyen szemembe majd mosolyra húzta száját.
-Inkább előbb te,k..kérlek- hangom akadozott közelségétől. Tenyerem izzadni kezdett. Ezt érzi ő is?Remélem nem. Ajj miért kell ilyen félősnek lennem?
-Hát rendben- bólintott határozottan majd megszorította a kezemet- Julie te vagy a legjobb barátom, nem is tudom mióta- nevetett fel, mire arcomra mosoly ült. Oh, ez a nevetés, azok az ajkak azok a telt piros ajkak… Hol is tartottunk? Julie szedd össze magad.
-És tudod, te mindig itt voltál velem, bármi is volt- szabad kezével lassan arcomhoz nyúlt majd végigsimította járomcsontomat- és én mindig is megbíztam benned és te mindig meghallgattál, ha valami gondom volt- pillantott el, mintha csak valami eszébe jutott volna- és ezért is szeretném elmondani, hogy…- nyelt nagyot, izmai megfeszültek karján éreztem, ahogyan erősebben szorítja kezemet- én azt hiszem… Szerelmes vagyok.. - Ó Istenem hát eljött ez a pillanat is!? Szívem hevesen kezdett kalapálni, azt hittem itt nyomban elájulok- Eleanorba!- fejezte be. Várj mi?
Úgy éreztem mintha hasba rúgtak volna. Eleanor? Eleanor???
-Ez…- néztem rá még mindig lesokkolva.
-Tudom gáz.. hiszen nem is tudom, hogy egyáltalán tetszem-e.. neki-  kezemet elengedte majd hajába túrt.
-Nem ez..- ráztam a fejem – ez tök jó!- tártam szét karomat majd kínosan felnevettem- ez a Maya tök.. szerencsés…- hangom kicsit vékony volt. Csak most ne!Ne sírj!Bírd ki!
-Úgy gondolod?- szeme felderült, arcára meg hatalmas mosoly ült. És mintha egy kis megnyugvást is véltem volna látni tekintetében. Na most szívesen elájultam volna, de akkor le is ásnám magam a föld alá szégyenemben…

-Igen- bólintottam majd megköszörültem a torkomat- szép…- hadonásztam kezemmel, mint egy idióta és hátrálni kezdtem- pár lesztek, de most nekem.. mennem kell.. Mert a macskám elszökött és…- hadováltam összevissza majd kiléptem az ajtón és rohanni kezdtem a lift felé.
-De Julie neked nincs is macskád- szólt utánam.
-Pedig van…oh nem is mondtam?Haha..- nevettem fel kínosan majd beléptem a liftbe és mint egy őrült nyomkodni kezdtem a gombot.
-Julie!- láttam, ahogyan fut felém-, hé el sem mondtad amit akartál mondani!- tárta szét karját.
-Az várhat- legyintettem még mielőtt a liftajtó bezáródott volna.

Lassan és fájdalmasan emésztett fel a fájdalom. Na jó, lehet, hogy egy kicsit drámai vagyok, de most ebben a pillanatban úgy éreztem elnyel a föld. Amikor elmondta, hogy Maya-t szereti,azt hittem elásom magam. Hogy hihettem egy pillanatig is hogy esetleg,talán nekem fog vallomást tenni?!
És egyébként is mit kellett volna tennem?Ha megmondtam volna neki azonnal, hogy szeretem akkor csak még rosszabbá tettem volna az eseményeket. Talán ez egy jel,lehet, hogy így lesz a legjobb…

Amint kiléptem a liftből, zsebem megrezdült. „Csak a telefonom!”
Nyugtattam magam.
Nolan küldte!
Vajon mit akarhat?Hiszen csak most sétáltam ki a lakásából!
„Jules ugye jössz ma este a fesztiválra? ;)”
 A szívem megdobbant amint elolvastam az üzenetet. Szeretné, hogy elmenjek? Pedig most beszélt nekem Eleanor-ról.
Ujjaimmal gyorsan bepötyögtem a választ majd kiléptem az utcára.

„Persze! Ott találkozunk?:)”

Amint elküldtem az üzenetet telefonom újból megcsörrent.

„Igen és is úgy gondoltam:) A hot dog árusnál foglak várni Eleanor-ral.”

Amint elolvastam az üzenet felét, felragyogott szemem, de amint megláttam az üzenet végét, megint összeszorult a torkom. Hát persze hogy Eleanor-ral lesz…


~Három órával később ~


Már tíz perce felöltözve ültem az ágyam szélén,de még mindig nem bírtam elindulni. Kifelé nézve az ablakon láttam, hogy már alkonyodik. Az ég gyönyörű szép narancssárga színbe burkolózott.
Teljesen meg voltam győződve róla hogy jobb lesz, ha itthon maradok. De akkor nem láthatnám.. és nekem még ez is fáj. Istenem miért van az, hogy bármit megadnék, hogy csak a közelében lehessek?
Louist már óvodás korom óta ismerem, a kezdettől fogva nagyon jó barátok voltunk. Együtt mentünk általánosba majd gimibe is.És még akkor sem feletkezett megrólam amikor híres lett.
Louis mindig is az a fajta srác volt, akiért oda meg vissza voltak a lányok. Jó persze ennek oka is van, hiszen híres és csak rá kell nézni! Izmos, szikár teste van, tengerkék szemek és az ajkai meg… tökéletesek. Én persze mindig is a csöndes, visszahúzódó lány voltam, nem sok baráttal, és akiről soha senki sem tudta miért lóg velem egy ilyen srác, mint Louis. Talán igazuk is van…De akármikor belegondolok, hogy talán el kellene engednem,gyomrom görcsbe szorul…
Erőt véve magamon felkeltem az ágyból majd még egyszer megigazítottam magam a tükörben.
A hajam kiengedve vállamra omlott, persze megint úgy állt mintha meg sem próbáltam volna megigazítani vagy ilyesmi... Ruhám csak egy egyszerű sort és egy top volt.
Én most tényleg próbálkoztam,igazán kitettem magamért, de hát én már csak ilyen maradok.. ilyen átlagos.  Sosem vágytam arra, hogy olyan legyek, mint a sulinkban lévő menő csajok. Igaz a ruhájukat meg a barátaikat irigyeltem, de azt nem, hogy olyan kegyetlenek voltak másokkal, beleértve engem is… Igen, Chelse és a bandája, már 9. óta szekálnak engem, legtöbbször a ruháim miatt és hogy Louis-val vagyok. Mindig elmondják, hogy ilyen lány, hogy lehet egy olyan srác barátja.. Higgyétek el én sem tudom!Bár tudnám,és akkor minden egyszerűbb lenne…

Nagyon nem vártam a találkozást Eleanor-ral. Elsőként azért is, mert Chelse bandájához tartozott és másodjára meg ő egyszerűen gyönyörű volt. Mindig is a legszebb lánynak tartottam a suliban. Sokszor ábrándoztam róla, hogy ha én is úgy néznék ki, mint ő akkor Louis mást is látna bennem barátságon kívül.. Hát ez éppenséggel bejött csak hát Eleanor számára...

Miután úgy öt percig vesződtem a régi rozzant kapu bezárásával,beültem a szintén régi és rozzant Bogaramba.
Nem is kell mondanom, hogy ezzel is csúfoltak a suliban…a lány aki Bogárral jár..

*
Vattacukor, popcorn és sercegő hús illata terjengett a levegőben, amikor megérkeztem. A partot ellepték a bulizni vágyó fiatalok és turisták egyvelege. Rengetegen eljöttek akárcsak múlt évben és azelőtt. Ahogy egyre beljebb mentem a zene hangosodott. Az égboltra felpillantva láttam, hogy kék és lila fények világítják meg az eget. Már innen hallottam a színpad felöl jövő tapsvihart meg ujjongást. Ma úgy tudom Louis-ék nem lépnek fel, mert szabad napjuk van. A hot-dog árus pont a színpad mellette volt, így szemből már jól láthattam, ahogyan ott állnak, Louis, Eleanor, Chelse és a többi menő srác meg csaj. Először megtorpantam és úgy döntöttem nem megyek oda, de aztán erőt vettem és átfurakodtam magam a tömegen egészen hozzájuk.
-Sziasztok!- köszöntem halkan mikor odaértem hozzájuk. Nem tudom miért talán a hangos zenétől nem hallva hangomat, vagy, mert direkt nem vettek észre nem köszöntek vissza.
Louis-hoz léptem és megszorítottam karját mire felém fordult és nagyra tárta karjait.
-Julies! Hát eljöttél!- zárt kajai közé mire a hasamban szunnyadó pillangók életre keltek.
-Igen!- búgtam pulóverébe, de sajnos ez a csodálatos pillanat csak 5 másodpercig tartott ugyanis Eleanor visszahúzta magához.
-Szia Julie!- intett felém kedvesen majd Louis karjába akaszkodva füléhez hajolt.
Nem hallottam mit mondott neki, de biztos valami vicceset, mert Louis hangosan felnevetett.
-Ez jó ötlet!- mosolygott a lányra mire szívem összeszorult. Láttam a tekintetét, láttam benne a boldogságot, és az a mosoly.. amit régen csak én kaptam…
-…Julies figyelsz?- bökött oldalba Louis.
-Ő..Igen- ráztam meg a fejem majd ránéztem.
-Azt mondtam az előbb, hogy mindjárt jövünk, csak elmegyünk egy körre dodzsemezni, addig megleszel itt?
-Igen.. persze- motyogtam zavartan majd Louis vállamba veregetve elsétált karöltve Eleanor-ral.
Egy vállveregetés?Ez komoly? Félek, kezdem elveszíteni őt. Ha nem lehetek úgy az övé, akkor legalább a barátom hagy maradhasson...
Szomorúan utánuk néztem és láttam, hogy mennyire boldogok.
Tudtam, hogy egyszer tovább kell majd lépnem rajta, de olyan nehéz…hisz én Szeretem.
Mivel velem nem nagyon társalogtak a többiek, így elsétáltam a hamburgereshez. Elég hosszú sor állt előtte, de mivel éhes voltam így úgy döntöttem kivárom. Én már csak a korlátnak dőlve tudtam beállni a sorba. Két kezemmel hátra nyúltam majd felhúztam magam és ráültem. De mivel túl nagy lendületet vettem így hátra csúsztam…
Szerencsémre nem estem le, mert egy kéz megragadta derekamat hátulról.
-Ez közel volt- nevetett fel megmentőm. Segített leszállni róla. Karjába kapaszkodtam, sikeresen megálltam a talpamon. Felnéztem az arcára, elsőnek a hatalmas éjsötét szemei tűntek fel nekem. Nem mondom nem volt csúnya, sőt nagyon jó kivágásúnak tűnt, de mégis volt valami a tekintetében, ami nem tetszett...A haja fekete volt, ahogyan a pólója meg a farmerje is. Vékony és magas volt, de izmos is kicsit már amennyire megtudtam állapítani ebben a pillanatban.
-K..köszi- kezeimet visszahúzva mellkasomon összefontam.
-Nincs mit- mosolygott rám kedvesen- legközelebb óvatosan- mutatott a korlátra.
-Megpróbálok- haraptam bele ajkamba idegesen majd éreztem, ahogyan elpirulok.
-Na és mond mi a neved szépség?- érdeklődött majd mellém állt és háttal neki dőlt a korlátnak.
-Nem is ismerlek!- húztam fel a szemöldökömet majd kicsit arrébb álltam.
-Hé- tárta szét karját- megmentettelek így illik megmondani legalább a keresztnevedet.
-Ömm…Julie vagyok- mondtam halkan majd ránéztem.
-Szép név- fürkészte arcomat- illik rád- biccentett felém.
-Hmm..köszi- pillantottam el- és te?Mi a neved?- néztem felé.
-Én Zac vagyok!- mosolyra húzta száját- lehet, hogy már hallottál rólam, szokásom korlátról lezuhanó lányokat elkapni.
-Ja így már értem- nevettem fel.
-Hé, mondd, lenne kedved velem eljönni egy körre- bökött hátra motorjához. A látványtól elsőnek nyelnem kellett egy nagyot. Még sohasem ültem motoron. Jó, egyszer apum felültetett az övéjére, de akkor még kicsi voltam és el sem indította. És most hogy itt áll a lehetőség miért vacillálok? Egyértelműen nemet kellene mondanom neki! Nem? Akkor miért gondolkozok rajta? Tudtam, hogy helytelen lenne és talán emiatt… tudtam, hogy Louis nem örülne neki. Kínosan hajamba túrtam és elpillantottam, és ekkor megláttam Louis-t és Eleanor-t, ahogyan nevetgélve beszélgettek a vattacukros előtt. Ha ő is boldog én is az akarok lenni.
-Persze!- csúszott ki a számon, mielőtt még meggondolhattam volna magam.
-Szuper- mosoly ült arcára- gyere, segítek- nyújtotta kezét felém mire kicsit visszakozva, de elfogadtam.

Remegő kézzel fogadtam el a sisakot majd fejemre húztam. Logan igen közel állt hozzám majd arcom felé nyúlt mire hátraléptem.
-Nyugi csak segítek becsatolni- nevetett fel, majd becsatolta állam alatt a csatot.
Miután ő is felvette ráült motorjára és megpaskolta mögötte lévő ülést.
-Gyere ne félj!- kacsintott.
-Nem félek- mondtam ki határozottan.
Miután átvetettem egyik lábamat meg kellett kapaszkodnom belé, mert majdnem átestem a másik oldalon.
-Ha jól sejtem még nem ültél motoron?- kérdezte felém fordulva.
-De!- hazudtam. Szívem a torkomban dobogott, fejem lüktetett, tenyerem izzadt. Ahogy átkaroltam Zac derekát beindította a motort. Teljesen rásimultam. Vártam, hogy végre elinduljon. Vártam, hogy a szél belekapjon a hajamba, de mindeközben.. féltem.
-Hé!- hallottam egy ismerős hangot- Juiles mit csinálsz?- megint ez a hang. Várjunk! Ez Louis! Elengedtem Zac derekát pont akkor, amikor elindult így leestem a motorról.
-JULIES!- ordította Louis.
-Jó..jól vagyok..- dadogtam, miközben a sisakot próbáltam levenni fejemről. Éreztem, ahogyan egy kéz ragadja meg derekamat.
-Julies! Jézusom jól vagy?- fogta két kezébe arcomat Louis és szemembe nézett.
-Igen… jól vagyok- dobtam oldalra a sisakot. Tényleg jól voltam csak kicsit összezavarodott. Mit keres itt Louis?
-Te rohadék!- hallottam egy csattanást. Gyorsan felpillantottam és láttam, ahogyan Zac elterül a földön,orrát fogva, felette meg a dühös Louis áll ökölbe szorított kézzel.
-Ne merj még egyszer hozzáérni!- mutatott rám.
-Louis mit csinálsz?- ordítottam rá, de nem is figyelt, mivel újabb csapást sújtott le Zac-re amikor megpróbált felállni.
-Hagyd abba!- sikítottam majd szédelegve felálltam és megragadtam karját- mit csinálsz? Hagyd őt békén- rángattam pólóját mire végre rám figyelt. Szemei tűzben égtek. Tekintete dühös volt… sosem láttam még ilyen dühösnek..
-Hogy gondoltad, hogy elmész vele?- mutatott a hátam mögé, de közben végig a szemembe nézett. Hirtelen nem tudtam mit csináljak. Olvadjak el, hogy Louis most mondhatni féltékenynek tűnt vagy ordítsak rá?!
-Semmi közöd hozzá- tettem karba kezemet.
-Még szép hogy van!- mondta dühösen majd megragadta kezemet és maga után kezdett húzni.
-Mégis mit művelsz, hova viszel?- rángatóztam fogása alatt.
-Hagyd őt békén!- hallottam mögülem Zac mély hangját.
-Te csak fogd be!- ordított rá Louis. Látszott rajta hogy mindjárt visszamegy és behúz neki még egyet..
-Mi a bajod?- rántottam ki karom szorításából.
-Nem akarom, hogy elmenj azzal az örülttel. Nem is ismered!- emelte fel hangját.
-Mit izgat az téged?- tártam szét karomat.
-Csak mert…- túrt idegesen hajába- akár egy sorozatgyilkos is lehet- mutatott hátra.
-És jobb, mint a te kis barátaid. Ha így nézzük, nem sok különbség van köztük- mondtam most már én is dühösen.
-Miről beszélsz?- vágott értelmetlen fejet- Kérdeztem tőled, hogy okés ha ott hagylak velük!.
-Hihetetlen vagy!- ráztam meg a fejem majd megindultam előre. Nem sokáig jutottam, mert újra megragadta kezem.
-Sajnálom egy kicsit elvesztettem a fejem- nézett rám meggyötört tekintettel.
-Semmi baj- sóhajtottam majd a cipőm orrát kezdtem fixírozni.
-Tudom most elég rossz barátnak, tűnök csak aggódtam miattad Julies- simított végig arcomon.
-Tudom- néztem fel rá- vissza kellene menned Eleanor-hoz- biccentettem oldalra.
-Tudom..- fújta ki a levegőt idegesen majd elengedett.
-Tudod azt hittem egy tündérmesében a lány megkapja a herceget…- rágtam számat majd lepillantottam.
-Nem értem.. - rázta a fejét.
-Semmi én csak…- néztem fel rá és éreztem, ahogyan szememet szúrni kezdik a könnycseppek – csak rájöttem, hogy ez nem egy tündérmese ahol a lányé lesz az őt  megmentő lovag hisz csak néz rám- mutattam magamra kínosan felnevetve- csak…- hajtottam le a fejem. Éreztem, ahogyan megszakad a szívem, nem bírtam kimondani tudván, hogy ő sohasem tudná viszonozni érzéseimet- csak.. menj vissza Eleanor-hoz és….- könnyeimet letörölve pillantottam el.
-Julies nem értelek mi a baj?Eleanor?Tudtam, hogy őt nem kedveled, de most haragszol rám?
-Nem rád én csak…ó Istenem..Szeretlek Louis- mondtam ki végül. Úgy éreztem egy hatalmas teher esett le a szívemről, de most helyére került a rettegés.
-Julies…- láttam rajta hogy meglepődött.
-Nem is értem, hogy nem vetted észre- mondtam kicsit ingerülten-, hiszen én már óvodás korunkban is többet éreztem irántad, mint barátság. Eddig úgy voltam vele, hogy inkább legyünk barátok, mint semmi sem. De ez..- mutattam Eleanor felé- ez fáj…nagyon és tudod mi a legrosszabb?- tártam szét karomat- hogy még mindig Szeretlek!- éreztem, ahogyan könnycseppjeim záporoznak lefelé arcomon. Csak néztünk egymás szemeibe majd úgy döntöttem nekem elég volt egy napra ennyi fájdalom,majd  hátat fordítva neki,elindultam.
Amint távolodni kezdtem tőle, éreztem a fülemben dübörgő szívverésemet.
Egy..
Kettő…
Három…
Miért nem jön utánam?
Négy…
Öt...
Hat...
Abba kéne hagynom a lépéseim számolását!
Hét…
Nyo…
-Julies várj!- szívem majd ki akart ugrani mellkasomból. Egy erős kézfogást éreztem alkaromon.
-Igazad volt!- bólintott majd közelebb lépett.
-Miben?- kérdeztem értetlenül.
-Abban hogy ez nem egy tündérmese, nekem nem kell a „lány”…- nézett szemeimbe majd közelebb hajolt és két kezébe vette arcomat-, ha itt van nekem a hercegnő- suttogta majd ajkait gyengéden enyémre tapasztotta. Váratlanul ért a csók, de mégis csodálatos volt.  Ajkai pont tökéletesen voltak nedvesek és puhák.. mintha én már annyi pasival csókolóztam volna, és ezt úgy meg tudnám állapítani. Amint nyelveink találkoztak úgy éreztem felrobbanok, testemen átjárt a forróság, nem akartam, hogy vége legyen a csóknak, de sajnos csak pár másodpercig tartott, de az a pár másodperc is.. Tökéletes volt.
Louis hátrahajtotta fejét, majd a szemembe nézett. Mindketten hevesen vettük a levegőt. Leheletünk összekavarodott. Fel sem tűnt, amikor fellőtték az első tűzijátékot az égre. Kizártuk a külvilágot, csak mi voltunk. Arcunkra szinte egyszerre ült mosoly majd kezét derekamra simítva magához húzott és szorosan magához ölet majd ezt suttogta..

-Szeretlek Julies!Mindig is Szerettelek…

• NV - 1D - A kategória - Cassy Crockett

Az első érintéstől az utolsóig szikrázott a levegő

A boldogság idealizált kis világában éltem, mindenem megvolt. Megkaptam, amit akartam anélkül, hogy nagyobb erőfeszítéseket kellett volna tennem érte. Mind ezt azért, mert a szüleim befolyásos diplomaták voltak és ezáltal, ha valaki meghallotta a nevem rögtön tudták ki is vagyok, és milyen kapcsolatokkal rendelkezem. Igen az életem egy habos torta volt, csakhogy ez a torta megváltozott. Szüleim úgy gondolták nem tudom értékelni az egyszerű dolgokat, ugyanúgy, ahogy a kemény munkával elért célokat sem. Részben igazuk volt, hisz sosem voltam rákényszerítve, hogy ilyen látásmódban nézzem a világot. Ám, mint mondtam ennek vége szakadt, nem másért, mint az újonnan felfedezett szülői szigor miatt. Ők úgy fogalmaztak megvonják a támogatásukat, ami csak annyit jelentett, hogy nem fogják fizetni a költséges hóbortjaimat. Én ezen felettébb felháborodtam, hisz amióta az eszemet tudtam számomra ez volt a normális. Kitaláltam valamit és megkaptam, aztán egyik pillanatról a másikra ennek vége szakad. 
Annyira nehéz helyzetbe kerültem, hogy nem volt más választásom pár hobbimat feladtam, amitől a szüleim igen elégedettek lettek. Ide tartozott például a heti bevásárló túra, a masszázs- és kozmetikai szalonok kéthetente való meglátogatása és még sorolhatnám. Bár szüleim úgy gondolták jó úton járnak az én önbecsülésem és életkedvem ezzel egyenes arányban csökkent. Úgy gondoltam, hogy ha a jól megszokott kis rutinjaimat nem végezhetem el ismét csúnya kisegér leszek. Igen, akkor kezdtem valamelyest megelégedni magammal mikor láttam a különböző kezelések hatását és elhittem, hogy én is lehetek szép. Most pedig erről kell győzködnöm magam. Próbálom elterelni a figyelmem és valami jóval fontosabb dologra koncentrálni, például az ókori művészetekre, hisz ennek szinte a megszállottja vagyok. Ám most ez sem képes rá, hogy kikapcsoljon és lekössön.
 A kedvenc kávémat szürcsölve néztem ki a fejemből és képtelen voltam másra gondolni, mint arra, hogy változom.  Percről percre közelebb vagyok a régi önmagamhoz és ez megijesztett. A hangzavar, ami a régen csendes kávézóban uralkodott már-már elviselhetetlen volt. Fél éve még kis családias hangulat jellemezte, most pedig szinte egymás szájába lógnak az emberek. Borzasztó. Ráadásul az indok, amiért itt vannak meg egyszerűen nevetséges. Úgy gondolják, hogy ha naphosszat itt lebzselnek, majd összefuthatnak imádott sztárjaikkal. Nem értem a logikát, bár igaz, ami igaz nem is vagyok nagyon képben a zenei trendekben. Bekapcsolom a rádiót háttérzajként és részemről le is van tudva a dolog. Most is, ha már háromszor nem passzíroztak az asztalba fél óra alatt akkor egyszer sem. Megfordult a fejemben, hogy nem jövök ide többet, de a fahéjas-karamellás cappuccinójuk valami isteni. Így a kérdés el is lett döntve. Mikor végeztem eme mennyei ital elfogyasztásával gondoltam nézek még magamnak egy süteményt, úgy a komfortérzetem miatt. Így hát felálltam székemről és táskámmal a hónom alatt megindultam a kiszolgáló pulthoz. Már tudtam is, hogy mit rendelek, így csak a soromat kellett kivárnom. Jól éreztem magam, de ez azonnal megváltozott mikor megindultam volna vissza a helyemre. Ugyanis azt elfoglalták és körülállták. Ettől pedig mérges lettem nagyon is. Átverekedtem magam a tömegen és öt vadul vigyorgó fiúval találtam szembe magam. Ismerős volt az arcuk, hisz London szerte mindenhonnan ők köszöntek vissza rám, én mégis csak annyit tudtam róluk, hogy valami énekesek, akikért a tizenévesek megvesznek. Ők felnéztek rám és gondolom azt hitték én is egy örült rajongó vagy valami hasonló vagyok. Pedig csak egy szörnyen dühös ember voltam, de tudtam, hogy nem szabad kiakadnom. Nem tehetem meg, azért, mert az vagyok aki. Így máshogy döntöttem.
- A ház ajándéka – vágtam le eléjük a tányért mire az majdnem összetört.
- Tényleg? – kérdezte csillogó szemekkel a szöszi.
- Nem!
Majd kihúztam a barna hajú fiú alól a kabátom, felkaptam a napszemüvegem és kijöttem az épületből. Morogtam, akár egy bolhás kutya, hogy miért nem vagyok képes egy másik kávézót találni, hogy mégis miért ragaszkodom én ahhoz a nyavalyás italhoz, miért függök így dolgoktól. Titkon ezért is a szüleimet okoltam, holott tudtam ennek semmi köze a megvonáshoz egyszerűen én csak szeretem a jól bevált dolgokat. 
Céltalanul vittek lábaim, de jó volt. Kellemes volt egy kicsit mindent elengedni. Majd ez követte egy majdnem szívroham. Egy ismeretlen ember mögém lépett és egy határozott mozdulattal maga felé fordított. Ebbe nem lenne semmi ijesztő vagy furcsa, de ha az ember kicsit elkalandozik és máshol jár akkor igenis az tud lenni. Csak néztem fel rá miközben ő az arcomat tanulmányozta, már amennyit engedett mutatni a hatalmas szemüveg.
- A te helyed volt, igaz? Tudom most azt gondolod bunkók vagyunk, de hidd el nincs így. Kárpótolhatnálak valahogy? – kérdezte miközben továbbra is fogva tartotta kezem.
Meglepett, nem is értettem. Idáig követett? Vagy csak válaszokat akart kapni. És miért nem engedi el a kezem? Meg úgy egyébként is ez egy tök idegen ember és itt fogva tart. Végül észbe kaptam és hajlandó voltam kinyögni egy értelmes mondatot.
- Igen én vagyok és egyáltalán nem szükséges – mondtam tömören.
Miután visszakaptam a kezem sarkon fordultam és részemről lezártnak tekintettem a vitát és elviharoztam. Azzal viszont nem számoltam, hogy hogy is hívják nem hagyja ennyiben és hamar utolért.
- Hogy hívnak? – tartotta velem a lépést.
- Miért érdekel?
- Mert kíváncsi vagyok rád, van benned valami, ami igazán érdekessé tesz.
- Aham… a rajongóid biztos mindent megadnának ilyen sablonos mondatokért.
- Szóval ismersz -  vonta le a következtetést.
- Nem mondhatnám.
- Liam Payne vagyok – előzött be és nyújtotta felém jobb kezét, nem vagyok bunkó így kénytelen-kelletlen belementem a gyors üdvözlésbe.
- Cordelia Pletkins.
- Edward Pletkins lánya? – kérdezte elhűlve
Igen megint ugyanott tartottunk a befolyásos diplomata gyereke, és most jön majd az, hogy nem így képzeltek, Meg azt hitték, hogy én is csak egy állandóan piáló csaj vagyok, aki így akar kompenzálni.
- Sajnálom, én nem akartam indiszkrét lenni.
- Megszoktam – húztam a szám – de ha nem bánod én mennék.
- Miért vagy ilyen? – kapott ismét a karom után.
- Te miért rángatsz állandóan?
Tényleg nem értettem, hogy jön ő ehhez, mert híres? Azt hiszi bármit megtehet. Vártam, hogy válaszoljon, ugyanúgy, ahogy ő is. Mégis miért mondanám el neki?
- Mégis milyen lennék? Nem is ismersz…
- Ez igaz – húzta a száját – de ezen változtathatunk.
Már tényleg idegesített így jobbnak láttam, ha az elejét veszem a dolgoknak és inkább belemegyek.  Biztos voltam, hogy végig erre ment ki az egész, de számomra felfoghatatlan volt. Sőt még azt is meg mertem kockáztatni, hogy a nevem miatt, no nem mintha ezt a kávézóban tudta volna, de láttam már furcsa dolgokat.
Sokáig kattogott még ezen az agyam, hisz jön egy ficsúr és azt hiszi a jól belőtt hajával és ellenállhatatlan mosolyával elérhet mindent. Végülis bejött neki, hisz holnap találkozunk.
Megbeszéltük, hogy értem jön késő délután miután lediktáltam neki a címet. Nem akartam túlzásba vinni a készülődést, hisz én nem is tudom miért mentem bele. Abban bíztam, hogy eltöltünk együtt pár órát a fiúnak is összeomlanak az elképzelései és le is tudtuk az egészet. A másik ok, amiért nem készülődtem olyan sokáig az én és a romló hangulatom volt. Mint már mondtam még tartott a megvonás, sőt több mint négy hete szenvedtem ás akárhányszor a szekrényemhez léptem vagy a neszesszerembe túrtam csak az jutott eszembe, hogy mire lenne szükségem és ismét ott lettem volna, ahol a part szakad. Igaz azt nem mondom, hogy a szekrényem nem tartogatott pár érdekes meglepetést, miszerint milyen még nem is hordott ruháim voltak és ez bizony néha elgondolkoztatott. Egészen addig, míg a tükör elé nem álltam. Az idő gyorsan telt és fél hatkor csöngettek, gyorsan elköszöntem a szüleimtől mielőtt még faggatózni kezdenének, hisz én magam sem tudtam volna mit mondani. Megkönnyebbülten vettem tudomásul, hogy Liam se vitte túlzásba már, ami az öltözködést illette. Egy fekete nadrág és egy világos rövid ujjú ing és természetesen az elmaradhatatlan tornacipő. Beültünk a kocsijába és útnak is indultunk.
- Igazán szép vagy – mondta mikor kikanyarodtunk.
- Hát… köszönöm.
- Ez aztán fura volt.
- Egyszerűen csak nem értettem teljesen egyet veled- fejtettem ki véleményem.
- Pedig tényleg így gondolom, nem csak egy üres bók – bizonygatta.
- Rendben van.
- Nem értelek – ingatta a fejét miközben besoroltunk a többi autó mögé.
- Nem is kell.
- De engem érdekel!
- Legyen elég annyi, hogy sokkal anyagiasabb vagyok, mint azt valaha gondoltam volna.
- És ezért nem adsz még csak esélyt sem?
Csak akkor hagyta abba a kérdezősködést mikor egy számomra ismeretlen helyen leállította a motort és kiszállt a kocsiból. Követtem példáját és megindultunk a parkba, nem mondhatnám, hogy az én örömömre. Magassarkúban bukdácsolva nem igazán volt élvezhető a dolog, nem egyszer majdnem a karjai közé is dőltem. Most én voltam az, aki nem bírta ki és kérdezősködni kezdett. Szerintem ez őt is meglepte, főleg, hogy olyan dolgokat kellett elmesélnie magáról, amit a legtöbb ember már tudott róla, de úgy látszott nem zavarta. Sőt szerintem kifejezetten örült is neki. Csalódnom kellett, kellemesen. Nem olyan volt, mint ahogy az első találkozásnak nevezhető valamicsoda alapján megállapítottam. Nem ez volt az első eset. Nem volt egy magától elszállt sztárocska, emberi volt és igazán tisztelettudó. Végül a rét közepére sétáltunk és a fiú hirtelen közelebb vont magához és keringőzni kezdtünk, zene nélkül. Legalábbis imitáltam azt. Csupa meglepetés ez a srác.
- Neked ez a mániád?
- Micsoda?
- Ez a megfogod a karom és ide-oda rángatsz.
- Nem csak jólesik hozzád érnem. Ne mond, hogy te nem érzed!
- Mit? – néztem rá értetlenül.
- Ezt- húzta végig két ujját fedetlen vállamon és beleborzongtam – Ezt a pluszt, ezért voltam olyan rámenős.

Nem hittem volna, hogy ebből a véletlen és idegesítő találkozásból idáig jutunk. Egyik randit követte a másik, majd a fiúk bemutatása és most két évvel később még mindig együtt vagyunk. Az elején még számomra is hihetetlen volt, hogy megtörtént. Mindent megtudott rólam az hülye hobbiaimat, a szüleim döntését és nem menekült el. Ha kellett naponta többször elmondta, hogy nem vagyok szürke kisegér. Bámulatos ember.
A fiúk és a rajongók többsége is elfogadott, főleg azért, mert látják, hogy Liam mellettem újra boldog. 
- Itt a kávéd – ült vissza asztalunkhoz Payne kezében két bögrét egyensúlyozva.
- Ne fintorogj – mondtam mikor magam elé húztam a karamellás csodát.
- Eszem ágában sincs – mondta miután ő is belekortyolt íztelen fekete löttyébe.
- Még mindig annyira szeretem ezt a helyet- pillantottam körbe.
- Én is nagyon, talán azért, mert itt kezdődött minden – mosolygott hamiskásan – Már akkor éreztem, hogy nem adhatom fel, hisz ott volt a szikra – cirógatta meg kézfejem.