Új világba csöppentem! - Novella

Új világba csöppentem

1942.07.12. 

Házunkat lebombázták, kertünket porig égették.  Csak az volt velünk, amit abban a pillanatban, amikor megszólalt a vészjelző, - hogy bombáznak - fel tudtunk kapni. Szerencsére a pénz, amit a háború kezdete óta sikerült összegyűjtenünk nálunk volt, így rég dédelgetett álmunkat be tudjuk váltani.Elhagyhatjuk Magyarországot, s felfedezhetjük a hatalmas Amerikát. 

Péter, a férjem izgatottan szorongatta a kezében tartott kis bőröndöt, amiben hármunk megmentett ruhadarabjai pihentek. Alig várjuk már, hogy felszálljunk a vonatra, s messze vigyen minket innen.  Ha szerencsésen megérkezünk Amerikába, már nem kell nap mint nap rettegnünk, hogy talán ma halunk meg. Nyugodtan felnevelhetjük Róbertet a fiúnkat, s ha lesz rá lehetőségünk mindent megadhatunk neki, amire csak vágyhat egy hat éves kisfiú. 

Péter megragadta a kezemet, majd felhúzott minket a vonatra. A bőröndöt elhelyezte, az egyik ablak alatt, majd kényelmesen leült az ablak melletti ülésre, engem maga mellé húzva. Róbertet pedig az ölébe vonta. 

A kisfiú nagy szemekkel bámulta az ismerős tájat, miközben a vonat elindult, s maga mögött hagyta az állomást, órák múlva Magyarország határvonalát, majd időtlen idők elteltével a vonat Olaszországban rakott le minket, ahonnan hajóval mentünk Spanyoloszágba, ahol ismét vonatra szálltunk, s meg sem álltunk Portugáliáig. Portugáliából azonban egyenes út vezetett az Egyesült Államokig. Hosszadalmas napok, órák, percek másodpercek után a hajó kikötött egy amerikai kikötőben. Az emberek leszivárogtak a hajóról, s szinte földet csókoltak. Volt, ki öröm könnyeket hullatott. Péter arcán egy boldog mosoly ült, meglengette kicsit kopott kalapját a levegőben, s óvatosan maga mellé húzott engem, és fiúnkat. 

Ezennel kijelenthetem, hogy egy új világba csöppentünk. Egy nem is akármilyen új világba. Itt még talán a fű is zöldebb, mint Magyarországon, s a levegő is tisztább. Amerika egy szuperhatalom, egy legyőzhetetlen, s bevehetetlen erőd. Sosem tudnék biztonságosabb helyet elképzelni magunknak. 

A tömegben pár pillanat múlva feltűnt George kedves arca. Mosolyogva, s integetve közeledett felénk. George, Péter bátyja. Nála fogjuk meghúzni magunkat addig, amíg nem tudunk letelepedni, s saját erőből házat, s munkát találni. 

- Üdvözöllek Titeket Amerikában - vette le George a kalapját, s szíve fölé tartotta egy szemhunyásnyi ideig, majd újra fejére helyezte, s kezet rázott férjemmel, s fiammal,  nekem meg kezet csókolt. - Régen láttalak, Péter! 

- Szint úgy, George - biccentett Péter.

- Kövessetek - intett George, majd megiramodott, s átverekedtük magunkat a tömegen. Egy csinos, drágának kinéző autónál álltunk meg. Mindig tudtam, hogy George nem szegény ember, de azt sosem hittem volna, hogy ennyire tehetős, hogy autóra futja neki. 

- Klára - nyitotta ki előttem az ajtót, s a puha ülés felé mutatott. 

- Köszönöm - feleltem, majd megragadtam szoknyám szélét, s félre húztam, hogy tisztességesen be tudjak ülni a járműbe. Utánam bemászott Róbert, Péter, azonban előre George mellé ült.

George nem tétlenkedett, a kocsi gördülékenyen indult be, s hajtottunk el a zsúfolt kikötőből. A város, amin keresztül hajtottunk gyönyörű volt. Magas házak, tágas ablakok a házakon. Emberek gazdag, igényes ruhákban. 

Városból kiérve pár száz méter után George lelassított, majd egy földes útra kanyarodott.

Az autó leparkolt egy tanyasi ház előtt, mi pedig kiszálltunk belőle. Péter kiemelte a csomagtartóból a bőröndöt, s bementünk a házba. Igazán szép, s rendesen megadják a módját itt Amerikában a dolgoknak. 

- Hát megérkeztetek! Gyertek csak beljebb! Biztos éhesek vagytok már! - tessékelt minket a konyha felé Julia, George felesége. Julia, s George, még a húszas évek elején Magyarországon házasodtak össze, s utána valahogy itt ragadtak. Gondolom nem bánták meg, hogy nem tértek haza, hiszen itt az élet felhőtlen, már akinek. 

Ha jól értékelem a dolgokat, a mai naptól fogva, az új nevünk Peter, Klara, s Robert Smith. 

Egy új világban, egy új élet vár ránk.