Hello...?

 Sziasztok!

Néha-néha feltévedek ide, és egyszerre döbbenettel, és boldogsággal tölt el, hogy van még olyan ember, aki megnyitja az ezer éves blogomat. Köszönöm Nektek!

Mindenképpen szerettem volna megosztani valamit itt, de mostanában bevallom nem sokat írtam, annak ellenére, hogy akartam.
Viszont... hoztam egy kis kedvcsinálót egy éppen készülő írásomból, mert kíváncsi vagyok, hogy e pár sor alapján valaki lát-e benne potenciált. Tudom, nem sok minden, de... ja. 
 (Az alábbi kis részletnek semmi köze a 2021-es bejegyzésemhez.)

És akkor a részlet: 

- Sajnálom… – motyogtam erőtenül, miközben öcsém zöld szemeibe meredtem.
- Nem – ellenkezett vadul. – Én sajnálom, hogy csak így a nyakadba zúdítottam ezt az egészet. Nekem hónapjaim voltak feldolgozni. Nem elvártható senkitől, hogy azonnal elfogadjon mindent. – Még egyszer magához ölelt, tenyerét a hátamra szorította, és lassan simogatott.
- Az egy olló, Luna? – Nathaniel felkuncogott, mintha az elmúlt pár óra meg sem történt volna. Felszabadultan nevetett, miközben megállt mellettünk, és kicsavarta mostanra elgémberedett ujjaim közül a fegyverem.
Jayce vállára hajtott fejjel néztem farkas szemet Nathaniel-el.
-Nem sok védekezésre alkalmas dolog volt a szobámban – feleltem csöndesen.
- Na, de egy olló? – húzta oldalra a száját Nathan. – Ennél azért azt hittem kreatívabb vagy.
- Miért hisz itt mindenki olyan dolgokat rólam, ami nem igaz? – Emeltem fel kobakomat, majd elengedtem Jayce-t, hogy összekanalazzam a maradék energiát, ami pislákolt még bennem. Muszáj volt megtartanom a saját testem. Nem akartam puhánynak mutatkozni a fiúk előtt.
- Ezt most nem értem – felelt Jayce. – Miért mondod ezt?
- Elütöttem egy arkangyalt – tártam szét tehetetlenül tenyereimet, miközben a srácok arcát kémleltem a reakciójukra várva.
- Nekem úgy tűnik, hogy inkább Ő téged – szúrt oda egy hamiskás félmosollyal az ajkain Nathaniel.
Felpaprikáztam magam a folyamatos jó kedvén. Mégis mit képzel?
Az életem éppen szerte széjjel zuhan, Ő meg viccet csinál belőle?
- Neked egyébként mi bajod van? – támadtam neki váratlanul. – Szerinted ez mulatságos? – mutatóujjammal az összetört gépkocsi felé böktem, hogy tudatosítsam, számomra ez egyáltalán nem mókás.
Jayce ismét felém lépett, hogy megnyugtasson, de Nathan leintette, amivel még jobban felhúzott természetesen.
- Sajnálom – mondta immáron higgadtan, majd odalépett mellém, és felemelte ingerült hadonászásom közben lehulott kézkötésem.
Nem válaszoltam semmit, egyszerűen csak hagytam, hogy visszakösse belilult csuklómra a mostanra már kissé összekoszolódott, és megszáradt borogatást.
A hátamon a hideg futkosott jeges érintésétől, a szám elnyílt, és azon kaptam magam, hogy zihálva veszem a levegőt. Nyeltem egy nagyot, mielőtt feltűnt volna bárkinek a reakcióm.
Miután elkészült elrántottam a karom, nem akartam, hogy véletlenül mégegyszer egymáshoz érjünk.
- Kösz – vetettem oda neki sértődötten, majd átálltam az öcsém mellé.

Köszönöm, ha szántál rám időt!
Kellemes, nyugodt, békés karácsonyt szeretnék kívánni mindenkinek!