Sziasztok. Én lennék az egyik újonc Amelia De Felice, de csak Feli. Most hoztam nektek egy interjút a kedvenc blogomal ami a Vonzódás címre hallgat. Csak annyit erről a blogról, hogy Harry Styles a főszereplő. Ez a blog, nem az a tömeg gyártású sablon blogok egyike. Ajánlom mindenkinek , és ha visszafele mentek a bejegyzésekben több történetet is találtok. Nem sokára újra jelentkezem xx
Először is örülök, hogy elfogadtad a felkérésem. Mi jutott először eszedbe a felkérés láttán?
Én köszönöm, hogy engem kértél meg rá. Hát igazából nem sokan fordultak még hozzám ilyennel, szóval meglepődtem. „Most komolyan engem kér fel?” „Miért pont engem?” és hasonlók, de nagyon jól esett. Sok kérdést kapok, de nem interjúszerűen. Aztán gondoltam miért ne? Segítek is vele, plusz kipróbálom, hogy mennyire tudok normálisan összeszedett válaszokat adni az irományomról.
Nyugodtan mondhatjuk, hogy sikeres író vagy és biztos büszke vagy a munkáidra. Mi az, amiben úgy gondolod fejlődnöd kell?
Óh, köszönöm szépen, bár azért ezt nem mondanám. Viszont büszke az vagyok néhanapján, mert rengeteget dolgozok vele és néha büszkének is kell érezni magam, nem?
Fejlődni? Sok mindenben. Rengeteg könyvet olvastam már, és van viszonyítási alapom. Szerintem egy jól összeállított történethez sok idő és munka kell, ami nálam meg van. Viszont amin folyamatosan dolgozok az maga a fogalmazás. Az elején sokkal összetettebb mondatokat írtam, ami több embernek nehezebb lehet megérteni. Próbálom tisztítani ezt és figyelni, hogy minél egyszerűebben és ugyanakkor színes szóhasználattal írjam a részeket. Szerencsére a visszajelzések alapján ez sikeresnek tűnik, de még mindig dolgozom rajta. Szerintem minden író látja a „negatívat” a saját írásában, nincs olyan, hogy tökéletes. Blog író, könyvíró, teljesen mindegy. Ez egy amolyan démon, amivel szembe kell tudni nézni. Aki komolyabban akar foglalkozni az írással és tesz is érte, idővel úgyis megtalálja a saját útját, módját, és kifejlődik arra a szintre, hogy egy könyvet kiadhasson. Én később szeretnék könyvet kiadni és nekem a blog nagyszerű módja a fejlődéshez, minden szempontból.
Hány részesre tervezed a blogod? Mi várható az elkövetkezendő részekben? Elárulnál nekünk néhány kulisszatitkot?
Nem tudom őszintén szólva, hogy hány részes lesz. Ez nem a részekről szól, hanem a cselekményről. Nem tudom meghatározni, hogy mennyibe fog pontosan beleférni. Ha saccolnom kéne, most jön a negyvenötödik rész, nos, egy tízet rámondanék. Lehet több, lehet kevesebb, meglátjuk.
Aki olvas, az tudja, hogy van egy fajta „ütemem”. A végére jön a hatalmas csattanó, amikor mindenkinek leesik minden (remélhetőleg). Harry és Amelia kapcsolatát építem éppen, szóval több rész ezzel fog foglalkozni, aztán pedig belecsapunk a feketelevesbe. Adni akarok nekik több jelenetet a hosszú útjuk után, de sajnos nem túl sok idejük lesz.
Ami a kulisszatitkokat illeti. Általában kétnaponta hozom a részeket, de van, hogy naponta bár az ritka. Négy órát dolgozom rajta minimum, és írás közben bömböl a disco zene a fülemben. Barátnőm megkérdezte hogyan tudok ilyenre írni, magam sem tudom. Nem kellenek a fájdalmas-vidító zenék hozzá. Van egy megszokott dalom (Fly Poject – Back in my life) amire mindig tudok írni. Kell hozzá, hogy elmerüljek. Biztos furán hangzik, de ez a zene nekem több mint megteszi. Nem szoktam gondolkodni, hogy „na most akkor mit írjak”. Leülök, zene bekapcs, és folynak az ujjaim a billentyűn. Nem javítom át a jeleneteket, semmibe sem javítok bele, mert meggyőződésem, hogy amit először leírtam, az úgy a jó. Ami ki jön belőlem ott van, újraolvasom a gépelési hibák miatt és felrakom.
Viszont egyet tudni kell, mindig figyelembe veszem az olvasóim igényeit. Figyelembe veszem, hogy mit szeretnének (a jól ismert hátsóülés például) és azt mindenképp beletervezem. Szerintem az a jó blogíró, aki törődik az olvasóival. Ők támogatnak és nekik írsz, ők „tartanak életben” ha lehet így mondani. Nekem olyanok, mint egy kis család. Próbálom az igényeikhez alakítani a részeket, a részek időpontját. Nem megerőltető számomra, hanem élvezet. Jó látni, amikor örömmel olvassák és a szereplőkkel örülnek. Ezt csak úgy érhetjük el, ha figyelünk rájuk és foglalkozunk velük.
Fura, egyedi és fantasztikus egyben. Egyébként ezen soha nem gondolkodtam. Amikor az egyik olvasóm, mostanra egyik legközelebbi barátnőm felkeresett, hogy ilyet még soha nem olvasott, ennyi érzelemmel írott blogot megdöbbentem. Az igazság az, hogy nem erőltettem a sok érzelmet, hanem csak így alakult. Elkezdtem írni a blogot már több mint egy éve és csak úgy hozzátársult. Nem terveztem meg „hogy akkor most ez sok érzelemmel lesz”. Így jön ki belőlem és ez mások szerint sokat elmond rólam, lehet. Fura, mert senkinél nem olvastam ilyet könyvben sem, egyedi pontosan azért, és fantasztikus, mert tudok hatni az olvasókra. Akarok adni nekik olyat, amit másoktól nem kapnak. Mindegyik történetem a mély szerelemre épül pontosan ezért. Nem a nyáladzás miatt, hanem, hogy át tudják érezni. Sokan nem tapasztaltak még ilyet, akkor miért ne adnám meg azt, amire legtöbben vágyunk? Nem felszínes történetet akarok, hanem ami tele van az élet legfontosabb tapasztalataival, érzelmeivel. Megeshet, hogy valakinek nem ez kell, de ameddig van olvasóm tudom, hogy vannak emberek, akik értékelik.
Meghat-e? Számtalanszor. A szereplőimmel élem meg az egészet, így amikor örülnek én is örülök, amikor sírnak szomorú leszek. Volt, hogy én is megkönnyeztem egy-két jelenetet. Egyébként nagyon sírós vagyok, szóval egy könyvön simán bőgök 1 órát, de amikor te írod a történetet másképp éled át, legbelül. Nem megy annyiszor a sírás, de mégis szomorú vagy.
Miből merítesz ihletet?
Mindenből és semmiből. Amikor elkezdek gondolkodni egy új történeten, legfőképp egy utazás során tudom elkapni az ötleteket. Ülök a buszon zenével a fülemben, és csak bambulok. Így született meg a Mindörökké és a Vonzódás is. Sokan kérdezik, hogy képeket nézegetek-e? Vagy videókat? Nem szoktam. Amikor megszületik az ötlet a fejemben, ahhoz hozzászövöm a szálakat, és van egy cselekményfolyamata. Azt vagdosom szét részekbe. Van egy fő szál, ami végigfut a történeten, szóval nem kell túlzottan azon izgulnom, hogy nincs ihletem. Mindig van, mert meg van minden a fejemben, csak elő kell hívni. Persze a mellékdolgokat, pl, hogy most akkor vacsoráznak, vagy a verandán mondja el Amelia mennyit bántották régebben az magától jön. Lehet butaság, de így van. Annyira elmélyülök benne, hogy tudom mikor minek kell történnie, és az úgy lesz jó. Pont ezért nem tudom hány részes lesz, mikor fog ez, mikor fog az kiderülni. Majd amikor odajutunk, a maga idejében minden előjön.
Sokan azt gondolják, hogy el vagyok telve az egésszel. Csak egy-két ember tudja, hogy ez nem így van. Mindig van olyan, hogy válság. Ilyenkor nem az ihletre értetődő, hanem pl „jó az, amit egyáltalán csinálok?”. Visszatérő dolog és nagy nehezen tudom rábeszélni magam, hogy jó lesz az, tetszeni fog. Az olvasóim véleménye aranyat ér. Egy rossz szó is rosszul esik, és talán ez az egyik legerősebb gond velem az írás terén. Bírom a kritikát, ha van alapja. De ha nincs, az rosszul tud érinteni. Amíg az olvasóimnak tetszik, amit csinálok, addig én is meg leszek elégedve, félig. A „Lehetne ennél jobb is” mindig fenn fog állni.
Mindegyik történetem más, az átlagostól indultunk a természetfeletti felé. Az Afraid of your own mind sokkoló, és gyönyörűen tragikus egyben. A Barackvirág pedig a kezdőtörténetem volt, ahol igazából megismertem magamat, és kialakult a gondolatmenetem. Az egészet annak a történetnek köszönhetem, és az ötletnek, hogy újra írok. Több stílusban akartam magam kipróbálni, így legjobban a Mindörökké és a Vonzódás áll közel hozzám és vagyok velük legjobban megelégedve.
A Vonzódásban próbáltam egy olyan vámpírvilágot létrehozni, ami más a többitől. Még nem tudni, hogy miért más, csak egy-két dolgot láttak belőle, de reménykedem benne, hogy az olvasók is így gondolják majd a leleplezés után.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése