Haláli
dallam
Már éreztem, hogy baj
lesz. Rögtön az elején tudtam. Ez csupán egy egyszerű női megérzés. Sosem
hittem igazán ezekben a dolgokban. Sőt, igazából semmi ilyen hókusz-pókusz
dolgot nem hallgattam meg a baráti társaságomban sem. Nem is tudom… Nem úgy
jellemezném, hogy félek tőlük, vagy megijesztenek… inkább, csak, nem tudom.
Rengeteg ilyen dolog van: ha valamit nem szeretek, azt nem biztos, hogy meg
tudom magyarázni, hogy miért. Szóval baráti társaság… na, igen. Barátok… Amikor
még voltak. Ráadásul az is biztos, hogy egy életre a pokolba kívánom a One
Directiont. Na, jó, tulajdonképpen az egyik ominózus dalukat.
Nem
akkor halnak meg az emberek, amikor véletlenül történik velük valami. Hanem
akkor történik ez vagy az, amikor meg kell, hogy haljanak. –Nos, próbálom így
felfogni a dolgokat…
De csak szépen,
sorjában.
Éppen augusztus
ötödikét írtunk. Persze, azóta ezt a számot neveztem ki nem éppen
szerencseszámomnak, a hónapot pedig, csak egyetlen jelzővel illetjük: végzetes.
Leginkább számukra. Számomra már nem az. Csupán lelkileg. Szellemileg teljesen
összetörtem. De csak az elejéről… tehát a hónap első hete. Napfény, boldogság,
fiatalok, strand, és… és Mi. Ugyebár ilyenkor, nyáron, mindenki, mindenhol,
bárhol, ahol csak teheti, arról nyilatkozik, hogy vigyázzunk. A napsugarak
ellen. Nos, igen. Szerintem ez már bőven az agyára ment mindenkinek, azért ez
persze egészen nemes dolog és a jó cél érdekében teszik. Nos, számomra már
egészen világossá vált: A fény elől, el lehet bújni. Létezik naptej, amivel
bekenheted magadat, hogy le ne égj. Valóban sok mindent meg lehet előzni ilyen
apró dolgokkal, vagy azok elvégzésével. Viszont egy valamit nem lehet sehogy
sem befolyásolni. Sehogy. Nincs körítés. Egyszerűen az ember, képtelen rá. Az pedig
a nagybetűs SORS. Igen. Tulajdonképpen ennek is két oldala van. Ezzel csak az a
baj, hogy nekünk az árnyoldala jutott hamarabb. A végzet.
Szóval jókedv gyanánt a
göndör szépfiúval és további barátaival – akiket egyébként nem ismerek, de ott
voltak. – elindultunk a város egyik legnagyobb strandjára. Tömeg, hangzavar,
hangulat és tömérdek csúszda. Hosszú, magas, rövid, széles, színes és vizes.
Aquaparkhoz hasonló lehetett. Eddig elég unalmas és semmitmondó life-story
lehet ez, de a java, még csak ezután jött.
Miután
leterítettük a tágas és kockás plédeket, mindenki izgatottan rohant a medencék
felé. Kivéve egy embert. Őt. Levette fehér pólóját, majd lehajtotta a fejét, s
kezeit fölemelve azonnal a hajához kapott, s édesen megrázta azt. Hát igen. Ez
az egy dolog, sosem változik. Ledobta a törülközőjére az anyagot, majd hozzám
sétált, s mintha csak a hálószobában lennénk, úgy vont magához, majd bújtatott
ki egyszínű, rózsaszín topomból. Mert igen. Ő a szerelmem volt. Az életemben a
második olyan ember, akiért az életemet is adnám. Hát, majdnem így történt…
-
Menj csak, majd később utánatok megyek. Még… napozok egy kicsit – közöltem
zavartan, majd levettem a szürke farmeromat, így megjelent az egyszerű,
közönséges és egyáltalán nem irigylésre méltó fekete, díszítés nélküli bikinim.
Nos, ez sem változik.
-
Ellesznek – biccentett fejével a barátai irányába, majd kínosan elnevettem
magam azon, hogy az úszómester már kitudja, hanyaggyára sípol rájuk. Magamban
csak nyugtáztam, hogy biztosan, végül ledobtam magamat a puha pokrócra, majd
Harry is mellém feküdt. A hasára. Én pedig mellette feküdtem. Mióta
megismertem, igazából csak attól féltem, hogy mikor veszítem el. Annyira
szerettük egymást… Sokaknak szemet szúrt, és ez nagyon fájt. Fájt, mert tudtam,
hogy ezek miatt bármikor széteshet a kapcsolatunk. De elég erős volt.
És
akkor még semmi nem történt. Pedig amikor beléptünk a strand világos kapuján,
már akkor tudtam, hogy a boldogan napunknak szomorkodás lesz a vége. És igen,
ismét lesz egy ok, amiért igaz lehet a tény: „Ha ma sírsz, holnap nevetsz.” És
ez ugyanígy igaz fordítva is.
Talán
fél órát töltöttünk együtt röhögve, szerelmeses én élve. Haha…
-
Gyertek be, frankó a víz! – kiáltott az egyik haverja Harrynek, majd barátom
megrántotta a vállát, s felhúzott engem is, végül biccentett egyet a ránk
várakozóknak, s kézen fogva megtettük a rövid, s hozzájuk vezető utat. Ez elég
kifejező. Amikor odaértünk, az egyikőjük azonnal beugrott a vízbe, mely
hatására –mivel bombát ugrott- eléggé kijött a medencéből a számomra hideg víz,
így amikor az hozzámért, azonnal odakaptam, s letöröltem. Bár tudtam úszni,
sosem volt ínyemre a mély víz. Legtöbbször csak a parton napozgattam, vagy a
lábamat lógattam. És akkor olyan történt, hogy azt hittem, nekem is végem…
-
Gyerünk, kislány! – kapott ölébe az egyik haver, majd nekifutásból a medencében
végeztük mindketten. A hirtelen jött dologtól alig volt időm levegőt venni, de
az utolsó centiknél még sikerült. Enyhén fuldokolva tehát sikeresen a felszínre
érkeztem, amiko9r meghallottam a hangos röhögéseket.
-
Mond, teljesen megőrültél? – alázta barátom a támadómat, majd hevesen dobogó
szívvel kievickéltem a medence széléhez, s segítségkérőn körbenéztem, de nem
vette senki, így kimásztam a vízből.
-
Hé, jól vagyok – mosolyogtam rá óvatosan, mire magához ölelt, s lassan, de
elmúlt a harag a két fél között, s a cuccokat letakartuk, majd a csúszda
részhez látogattunk. Egészen jól elvoltunk, ameddig meg nem találtuk a
hullámmedencét. Na, innentől kezdve minden erőmmel azon voltam, hogy
megállítsam legalább Harryt, de nem jártam túl sok sikerrel. Éreztem, hogy baj
lesz. Minden egész órakor kezdődik egy hullám, amikoris az emberek özönleni
kezdenek egyre beljebb és beljebb.
-
Kérlek, ezt most muszáj? – kérdeztem szerelmem kezét huzigálva, majd mikor már
mindenki elénk ment a többiek gyávának tituláltak – ezt a megjegyzést Harry
igencsak szúrós pillantásokkal díjazta, mire a többiek feltartott kézzel
indultak el. - és lazán kiröhögtek.
-
Jó buli lesz, gyere már – mosolygott édesen, de megráztam a fejem. Lemondóan
sóhajtott, majd megsimította az arcomat, végül a „barátok” után sietett. Mivel
már vagy százan biztosan eléjük férkőztek, ők inkább a beugrást választottak.
Természetesen a mélyebb részeknél. Tudni kell, a medence egy egyszerű téglalap
formájú és minél beljebb indulsz, annál jobban mélyül. Mert hát ugye lejtős. A
végében egy hatalmas fal van, melynek, tetejének középen egy óra és pár
instrukciós tábla, a víz alatt a falban pedig nagy rácsok, szellőzők, csatornák
– vagy mik – stb. Nos, Hazzáék természetesen figyelmen kívül hagyták a rájuk
sípoló úszómestereket, de a többszöri figyelmeztetés ellenére sem türtőztették
magukat. A hullámzás már elindult, egyre nagyobbak lettek. Én az eseményeket
csupán kintről követtem. Egy óvatlan pillanatban azonban ők még feljebb
merészkedtek, mert egyáltalán nem akartak bénának tűnni, és visszajönni az
elejére, hogy aztán végigsétáljanak az egész emberiségen. Jó vicc. A „hatalmas
fal” tetejére fölmásztak, így ráláttak az egész terültre, s ide a mesterek nem
figyeltek. Sajnos… Egyszerre ugrottak be mindnyájan. Azt gondoltam magamban,
hogy „Te jó ég, ezeknek végük” majd közelebb merészkedtem a medencéhez, s
belestem. Sehol senki. Az úszómesterek hihetetlen gyorsasággal ugrottak fejeset
a mélybe, de a hullámzást elfelejtették lekapcsolni. Már tudtam, hogy
egyáltalán nem csaltak az érzéseim. Kétségbeesetten rohantam a napernyő alá,
hogy tudjam, mit művelnek. Többször is feljöttek az úszók levegőért, majd az
egyik kiáltott nekem:
-Nyomja
le a fekete kapcsolót! Gyorsan! – a kék fal felé fordultam, és teljesen
elvesztem. Összevissza keresgéltem, mire megtaláltam egy nagy kapcsolót – Ó,
hogy nem szúrta ki a szemem! – majd teljes erőmből lenyomtam. Visszapillantottam,
s elégedetten figyeltem, hogy nem telt le a tíz perc –merthogy a hullámzásnak
annyi az időkorlátja – majd az emberek hangos „hú”-t hangoztattak, és egyre
többen gyűltek a rácsokhoz. Ekkor már mindenki sejtette, hogy mi történt.
Egymás után bukkantak ki a fejek a vízből, s a mesterek a vállukra „akasztva”
úsztak föl velük a habokból. A több mint 220 méteres víz meglehetősen mélynek
bizonyult. Kiúsztak velük, majd a lépcsőknél maradtak, s teljes káosz alakult
ki. Rengetek ember vánszorgott ki a vízből és a fűbe elhelyezett pokrócokról és
sátrakból köréjük. Én is utat törtem feléjük magamnak, majd elképedve néztem.
Jobb kezemet a szám elé kaptam, s a sírógörcs kerülgetett. Éreztem, hogy ez
azonnal robban, és kész. Lerogytam Harry mellé, aki a földön feküdt, s éppen
szájon át próbálták újraéleszteni. Gondolom időt akartak nyerni. A másik
haverját a mellkasát nyomogatva próbálták újraéleszteni, s egyre több víz
áramlott ki a szájából.
-Harry!
– kiáltottam rá, mikor többszöri belefújás után sem történt semmi. Hangos
szirénázásokra lettünk figyelmesek. Ekkor néztem csak szét jobban.
Száz
meg száz tekintet figyelt ránk. A legtöbben azért sírtak, mert egy baleset
történt. Mások azért vágtak szörnyülködő arcot, mert „Fiatalok…”. Rendszerint
ezek fejcsóválva arrébb mentek, de a távolból követték az eseményeket. És… a
tinédzserek közül sokan azért kaptak szintén sírógörcsöt – akárcsak én – mert
épp, a kedvenc énekesük, sztárjuk, példaképük, szerelmük feküdt majdnem holtan
a medencébe vezető lépcsőn. Jobban mondva annak a szélén. De ez lényegtelen.
Hirtelen minden lelassult, csak arra lettem figyelmes, ahogy y a mentősök
megérkeznek, majd arrébb visznek, s elküldenek mindenkit a helyszínről. Az
emberek úgy mozogtak, mint egy lassított filmben. S ráadásul a hangokat sem
hallottam teljesen. Csak tompán és rettentő halkan. Félelmetes volt az egész
helyzet. A hordágyra pakolták mind a négyüket, majd egy hang zökkentett ki a
némaságból.
-
Hölgyem, hozzájuk tartozik? – bólintottam. Hát persze, hogy hozzájuk. A
mentőautók után rohantam, majd beszálltam abba, amelyikben szerelmem
tartózkodott, s a kezemet rákulcsoltam övére, s szorosan magamhoz húztam azt.
Mellkasának dőlve sírtam, miközben éreztem a mentőorvosok tekintetét magamon.
-
Még csak húsz éves! Miért? Miért kell így meghalnia? Miért? – dühöngtem
hangosan, mire próbáltak lenyugtatni. Sikertelenül. Közben aggódni kezdtem a
többi srácért, akik valószínűleg nem lehetnek jobban. De hát miért nem
hallgatott rám? Miért kellett neki is mennie a rosszba? Talán ha említem neki,
hogy rossz előérzetem van, akkor ott marad velem? Akkor most nem kell egy
mentőben ülnünk? De hát akkor is baj lett volna! De ő akkor is életben maradt
volna! De tulajdonképpen azt sem tudom, hogy van. Az életjeleit mutató gépre figyeltem,
s nagyot sóhajtva figyeltem a szívverésének jelzését. Egy pillanatra lehunytam
a szememet, mikor sípolni kezdett valami szerkezet, az orvosok pedig engem
félreállítva kezdték meg a munkájukat: Harcolni az életéért. Hosszú percekig
zokogva tűrtem, s ők is csak küzdöttek, mikor már a defibrliátor sem segített.
-
Most miért nem csinálják? El fogjuk veszíteni! – tolakodtam oda, s rántottam
meg az egyiknek a piros kabátját, mire nyugtatás képpen – hát, nem pontosan… -
a sofőr a gázba taposott, s ha lehet, még hangosabbnak tűntek a szirénák.
-
Kérem! – néztem rájuk könyörgőn, majd újból sírni kezdtem. A könnycsatornáim
szinte már kiszáradtak, de még küzdöttek. Lemondón megrázták a fejüket, én
pedig az életjeleit mutató gépre tekintettem. Csak egy pillanatra. De elég
volt. Kiestem a szorításukból, s Harryt kezdtem ölelni.
-Nee!
– kiáltottam hangosan zokogva és látványosan is szenvedve. Azt hiszem itt
törtem el teljesen. A hosszú óráknak tartó út után, a mentő megállt egy kórház
előtt, s már egyáltalán nem kapkodva kinyitották az ajtókat, kiszálltak, s
kiléptek a járműből. Szóval vége. Ennyi volt. Húsz év. Ennyit élt. Milyen
könnyen véget érhet az élet... Hát, valóban… a sors… Az ember sorsa gyakran
jóval a halála előtt véget ér, a sors végének pillanata azonban nem azonos a
halál pillanatával.
-Tudod,
Harry… - kezdtem halkan, szinte suttogva, s közben a kezét fogva tanulmányoztam
gyönyörű arcát, vonásait. – Fogalmam sincs, hogy merre lehetsz most. Elég
elcsépelt szövegnek tűnik, de azt kell, mondjam, talán egy jobb helyen lehetsz
most. Még nem veszítettem el egy embert sem, aki a szívemhez oly közel ált
volna, akárcsak te, így nem is tudom, mit kell ilyen esetekben mondani. Talán
azt, hogy jó utat? Nem. Az túl bizarr. Esetleg azt, hogy majd látogass meg?
Dehogy. És, tudod igazából szerintem nem mentél el. Úgy vélem te most is velem
vagy. És nem csak a szívemben, ahogy azt annyira nagyon sokán mondják. Úgy
érzem itt vagy velem. Igen, most is. A hátamat simogatod, és közben rém nézel
és hozzám beszélsz. Jaj, már sírok is. Nem voltam elég meggyőző, ugye?
-
Hölgyem, mennünk kell… - szólt be valaki bentről, s így abbahagytam a hozzá
intézett szavaimat.
-
Mennem kell, Harry – néztem hosszasan a lehunyt szemeire, majd egy kisebbet
sóhajtottam, s fölé hajoltam. Arcunkat egy vonalba helyeztem, lehunytam én is a
szemeimet, majd megcsókoltam. Ajkaink hosszasan összetartoztak, végül véget
ért, én pedig egy utolsót visszanézve még rá, elhagytam a mentőautót. Váltottam
pár szót még az orvosokkal, s sajnálattal tudtam meg a hírt: A barátai sem
élték túl. A halál oka: Vízi-baleset. Belefulladtak. És én nem tudtam semmit
tenni. Csak megtartottam magamnak a hülye megérzésemet! Igen. Minden bizonnyal
én vagyok a hibás. Ha szólok, akkor nem történik meg mindez. De tulajdonképpen
minden rossz tényező közül a legrosszabb az volt, hogy éppen egy One Direction
dal szólt a haláluk közben.
Értékelés:
Történet/Ötlet:
Először kicsit durva volt, de aztán még egyszer elolvastam, és megpróbáltam szépen, sokkos ködfelhő nélkül nézni a dolgokat, és azt hiszem sikerült is. Alapjába véve nem lett rossz a novella, sőt kifejezetten tetszik. 10/7
Írói képesség:
Fogalmazás: Jól írsz, néhol találtam egy-két szóismétlést, de elnézem. 5/4
Helyesírás: Nem találtam eget rengető hibákat. 5/4
Karakterek megformázása: A karaktereid jók voltak, kimondottan jók. 5/4
Leírások:
Érzelem leírások: Szépen voltak megfogalmazva. Max pontot adok a leírásokra. 5/5
Karakterleírások: 5/5
Tájleírások:5/5
One Direction, és hozzá való viszonyulás:
One Direction megformálása, szerepe: Elég tragikus haláluk lett. Remélem, hogy ez egy hamis jövőkép. 10/7
Realitás, és a One Direction-höz való viszonyulás: Végül is, ilyen balesetek bármikor megtörténhetnek. 10/8
Összesen: 60/49
Először kicsit durva volt, de aztán még egyszer elolvastam, és megpróbáltam szépen, sokkos ködfelhő nélkül nézni a dolgokat, és azt hiszem sikerült is. Alapjába véve nem lett rossz a novella, sőt kifejezetten tetszik. 10/7
Írói képesség:
Fogalmazás: Jól írsz, néhol találtam egy-két szóismétlést, de elnézem. 5/4
Helyesírás: Nem találtam eget rengető hibákat. 5/4
Karakterek megformázása: A karaktereid jók voltak, kimondottan jók. 5/4
Leírások:
Érzelem leírások: Szépen voltak megfogalmazva. Max pontot adok a leírásokra. 5/5
Karakterleírások: 5/5
Tájleírások:5/5
One Direction, és hozzá való viszonyulás:
One Direction megformálása, szerepe: Elég tragikus haláluk lett. Remélem, hogy ez egy hamis jövőkép. 10/7
Realitás, és a One Direction-höz való viszonyulás: Végül is, ilyen balesetek bármikor megtörténhetnek. 10/8
Összesen: 60/49