• NV - 1D - A kategória - Sophie_Goldy

Az első érintéstől az utolsóig szikrázott a levegő

- Clarisse! Clair, siess már, el fogunk késni! - szűrődött be barátom lágy hangja a fürdőszoba-ajtón.

- Jól van, várj még egy percet! Annyit csak kibírsz már, nem? - kiáltottam vissza. Greggel pont ma, december 31-én lettünk kétévesek. Na, nem úgy értem, hogy éppen kinőttük a tipegőnket, és szoktunk át  a bébipapira, hanem két éve, egy szilveszteri bulinan jöttünk össze. Pontosabban, a legjobb barátunk buliján, egy ominózus Felelsz vagy mersz?-játéknak köszönhetően. A tipikus „hét-másodperces-smárolás-a-hálószobában”-feladat esete.

Kiléptem a fürdőből, és megpillantottam Greg tökéletesen bezselézett, szinte ébenfekete haját, ami csak még férfiasabbá tette arcvonásait és majdnem hófehér bőrét. Ahogy végigmért engem a testhez simuló, csónakos vállú királykék felsőmben és fekete csőgatyámban, éreztem, ahogy a bőröm minden egyes pillantásába beleborzong. Mindig is megigéztek arany-barna szemei. Mivel már kezdett számomra kínossá válni a bámulása, így inkább viccesen, illegve-billegve körbefordultam a tengelyem körül, mire felnevetett.

- El vagyok ájulva - lépett elém, és karjával átölelte a derekamat.

- Szóóóval - kulcsoltam össze a kezem a tarkóján. - Megbocsájtod a kétórás készülődésemet?

- Persze - mosolyodott el. - De öt és fél percet késni fogunk. - És közelebb húzva magához, hosszasan megcsókolt.

- Inkább hat percet - jegyeztem meg vigyorogva, mikor elváltunk egymástól. Felnevetett, majd cipőt húztunk, és kocsiba ülve elindultunk otthonról. Igen, összeköltöztünk. Mivel mindkettőnket felvett a manchesteri egyetem a nyáron, de London túl messze van, és ugyanúgy, ahogy egy normális albérlet, a kollégium is nagyon drága a nagyvárosban, így egy hozzá közeli kisvárosba költöztünk együtt, Holmes Chapelbe. Greg kiskorában itt élt, amikor még együtt voltak a szülei, és most, tizenakárhány évvel később megkaptuk az apja ikerházának egyik felét. Barátomnak régi jó barátja a híres One Directionből ismert Harry Styles. Ő hívott meg minket a bulijára.

Greg leparkolt a ház előtt, és hozzám fordult:

- Nézd, nagyon sok gyerekkori barátom van most itt, szóval ha a tömegben elveszítenénk egymást… - kezdte, de félbeszakítottam:

- Feltalálom magam - legyintettem, majd nyomtam egy finom csókot a szájára. Elmosolyodott, majd kiszálltunk a kocsiból. Csöngetés nélkül beléptünk a bejárati ajtón, és ahogy meglátta pár srác a barátomat, rögtön vállon ragadták, és nagy hátbaveregetések közepette el is nyelte őt az embersereg. Egy ideig tétován álltam az előszobában, majd felakasztottam a kabátomat a ruhásszekrénybe, és célirányosan megkerestem az italokkal megrakott asztalt. Öszedobtam magamnak egy rumoskólát, és az asztal szélének dőlve figyeltem a táncoló, hangosan nevető, vagy éppen fetrengő(?) embereket. Nagy az ünneplés, ahhoz kétség sem férhet. Sikerült kiszúrnom egy szabad helyet a kanapén, így a papírpoharammal a fejem felett egyensúlyozva átvágtam a tömegen, és levágódtam az ülőhelyre. A lábamat keresztbevetve hátradőltem, és tovább iszogattam az italomat, amikor is lehuppant mellém egy göndör hajú srác.

- Szia, személyesen még nem ismerjük egymást - mosolygott rám kedvesen, ahogy zöld sze-meivel fürkészett. Bár csak köszönt, de rekedtes hangjától libabőrös lett a karom. - Harry vagyok, a házigazda - nyújtotta a kezét. - Te pedig Clarisse, Greg barátnője.

- Clair - ráztam vele kezet. - A Clarisset nem használják túl gyakran a barátaim. Ugye, nem Greg küldött, mert egyedül vagyok? - kérdeztem grimaszolva, mire Harry nevetve megrázta a fejét. - És mesélt rólam? - húztam fel a lábamat magam alá, hogy a srác felé tudjak fordulni.

- Igen, bár nem sokat. Azt például kihagyta, hogy nem használsz Photoshopot a képeiden, hanem tényleg ilyen gyönyörű vagy - csípett az ujjai közé egy tincset vöröses hajamból, majd a fülem mögé tűrte. A fejemet lehajtva küldtem egy finom célzást, hogy ne bókoljon olyan vadul, bár nem is tagadtam, hogy nem estek jól a szavai. Megértette a jeleket, és kezét visszaejtette az ölébe. – És, hogy érzed itt magad?

- Sokat nem mondhatok, mivel eddig nagyon nem vetettem bele magam a vad bulizásba – feleltem. - De vettél kólát, szóval tízből nyolc pontot érdemel a kis partid - villantottam rá egy mosolyt.

- És hogy szerezzem meg azt a két pontot? - vigyorgott rám perverzen.

- Hát úgy nem fogod, ahogy gondolod - vágtam vissza.

- Most miért? Tudod, hogy tartja a mondás; egy szerelem jó, kettő kiváló! - suttogta a fü-lembe.

- Te most komolyan a Sims2-ből idézgetsz nekem? - távolodtam el tőle, hogy láthassam az arcát. Láttam, ahogy elsötétült smaragdzöld szemeivel a szemem és a szám közötti területet járja be. Nem tudom, hány másodpercig tartott, amíg bebarangolta a tekintetével az arcom, de elöntött a hirtelen forróság, a zene a fülemben dobogó vértől hirtelen elhalkult, és éreztem, ahogy egyre jobban emelkedik meg a mellkasom, hogy levegőhöz jussak. Hogy valamennyire meg-nyugodjak, gondoltam, lehunyom a szemem, de a tekintetem megakadt Harry ajkán, ahogy éppen megnyalta azt. Beharaptam a számat, és gyorsan elkapva a tekintetem kettőnk közé emeltem a poharamat, amit üresen találtam.

- Kérsz még inni? - kérdezte, ahogy ő is a papírtárgyra pillantott. Bólintottam. Ahogy kivette a kezemből a poharat, egy pillanatra összeértek az ujjaink. Az a kis érintés is a bőrömre égette magát. Mikor a tömegen átvágva eltűnt a szemem elől, megköszörülve a torkomat helyezkedtem egy kicsit a kanapén, mikor valaki hirtelen hátulról átkarolta a vállamat.

- Jól vagy, kicsim? - duruzsolta a fülembe Greg. Mosolyogva felé fordítottam a fejem.

- Aha, minden rendben - nyomtam egy puszit az arcára. - Mindenki itt van, aki számít? - kérdeztem, ahogy egy rakoncátlan tincset visszasimítottam a frizurájába.

- Igen, mindenkiről tudom, hogy hol van - nézett sokatmondóan a szemembe, majd megcsókolt. - És ne menj messzire, éjfélkor meg akarlak találni - nyomott még egy csókot a számra, majd továbbállt. Abban a pillanatban a házigazda is visszaérkezett mellém, az italommal a kezében. Ahogy lehuppant mellém, elvettem tőle a rumoskólámat, és rögtön bele is kortyoltam. Nagy nehezen, de sikerült nem kiköpnöm.

- Jézus, ez baromi keserű – köhécseltem. - Milyen arányban öntötted a piákat?

- Hát, olyan… harminc-hetvenben. Miért? Hogy iszod? - kérdezte hátradőlve, a poharát a re-keszizmán megtartva.

- Így, de a kóla a hetven százalék – méltatlankodtam. - Tanultál te alkoholmértéket tizenhat évesen?

- Minek? Én pasi vagyok - vigyorgott rám, amivel engem is mosolyra késztetett. - De nem muszáj meginnod, ha nem akarod - tette hozzá lágyabban.

- Ja, nem. Csak nem erre számítottam, mostmár óvatosabb leszek vele – legyintettem. - Nem akartál rosszat. - Erre kedvesen elmosolyodott, és felém nyújtotta a papírpoharát. Koccintottunk, majd folytattuk a beszélgetéseket; mesélt nekem Greg gyerekkori csínytevéseiről, a bandájáról, és én is megosztottam vele a gimis éveim egy-két röhejes, vagy éppen kegyelten történeteit. Nagyon jól éreztem magam Harryvel, ahogy belemerültünk a társalgásba, úgy engedtem fel én is egyre joban a buliban. Egyszer csak megszólalt a hangszórókból az I love it  az Icona Poptól. Ösztönösen pattantam fel a kanapéról. A srác értetlenül pislogott rám.

- Na, mi van? Végre egy szám, amit én is szeretek, és fel sem kérsz táncolni? - tártam szét a karom. - Hát milyen házigazda az ilyen?

- Ó, táncolni akarsz? Akkor gyere, én vagyok a parkett ördöge! - vigyorgott, majd meg-ragadta a csuklómat, és a ugráló tömeg közepébe vetettük magunkat. Harryvel szemben állva tánc közben - mint mindig - lehunytam a szemem, és ütemre kezdtem el ringatni a csípőmet. A karom egy idő után magától emelkedett a levegőbe, a tincseim csapkodták az arcomat, legszívesebben teljes erőmből felugrottam volna a plafonig, de ahhoz túl nagy volt a tömeg. Egyszer csak éreztem, ahogy egy kéz csúszik a derekamra, így kinyitottam a szemem. Harry volt az, kipirultan vigyorgott rám.

- Majdnem leverted a piákat! - kiáltotta túl a zenét röhögve.

- Jézus, bocsi! - nevettem fel. - Jaj, nagyon nincs itt levegő… - legyeztem magam előtt a kezemet. - Lehet, kimegyek kicsit levegőzni - mondtam Harrynek, aki erre finoman megfogta a kezem, és kihúzott a tömegből egy üvegajtó elé. Elfordította benne a kulcsot, és kimentünk egy kicsi erkélyre. A csípős, decemberi levegő megcsapta az arcomat, és ahogy megtámasz-kodtam a korláton, éreztem a friss hó illatát.

- Jobb már? - kérdezte a srác, miközben becsukta maga után az ajtót, de még így is tisztán lehetett hallani a bent szóló zene minden egyes ütemét.

- Igen - hunytam le a szemem, ahogy egy nagyot szippantottam a jeges levegőből. - Köszö-nöm - mosolyogtam rá.

- Tudod, reméltem, hogy Greg elhoz ide magával - állt meg mellettem tétován. A korláton nyugvó jobb karomra helyeztem a súlyomat, hogy felé fordulhassak. - Mióta mutatott rólad egy képet a nyáron, és egy videót, ahol éppen az osztálytársaitokkal ökörködtök, türelmetlenül vártam azt a pillanatot, amikor személyesen is megismerhetlek. Nem tudom, miért… valami megfogott benned, annak ellenére, hogy nem is ismertelek. Meg akartam tudni, hogy milyen is a személyiséged.

- És mi a diagnózis? - kérdeztem erősen artikulálva, hogy oldjam a hangulatot. Harry hangosan felnevetett, mire én is elmosolyodtam.

- Szerintem nem lepődsz meg, ha azt mondom, hogy te vagy a legviccesebb lány, akivel valaha is találkoztam - mosolygott rám. - Emellett intelligens… gyönyörű… talpraesett… - Minden egyes szerinte rám jellemző tulajdonság említésével közelebb lépett hozzám. Ahogy egyre kisebb lett köztünk a távolság, úgy vert egyre gyorsabban a szívem, és lett egyre apróbb a gyomrom. A végére kis híján összeért az orrunk. Az utolsó szónál már csak suttogott, mégis visszhangzott a fejemben rekedtes hangja. - Tökéletes.

Finoman végigsimított az államon, majd keze a nyakamra csúszott. Zöld szemei megcsil-lantak a ház ablakain kiszűrűdő fényben. Most másképp nézett rám, mint amikor a kanapén ücsörögtünk. Valahogy… lágyabb volt. Igazibb.

Fejét a homlokomnak döntötte, és másik kezével az ujjaimba kulcsolt. Az alsó ajkamat beharapva visszafojtott lélegzettel vártam, hogy mi lesz a következő lépése, amikor kinyílt az erkély ajtaja. Niall lépett ki hozzánk, hogy szóljon Harrynek; nemsokára meglepetéskoncertet ad a banda, így visszamentünk a házba. A fülledt, meleg levegő azonnal megcsapta az arcun-kat, a zene ütemét újra a gyomromban éreztem visszhangzani, és az emberseregben azt sem láttam, hogy merre megyek. Egyszer csak azt vettem észre, hogy elkeveredtem Harry mellől, de nem este kétségbe, mert a következő pillanatban megláttam Greget, ahogy a haverjaival és egy-két lánnyal beszélget. Amint ő is észrevett engem, felém intett, hogy csatlakozzam hozzá-juk, így a társasághoz léptem.

- Fiúk-lányok, bemutatom a barátnőmet - karolta át a nyakamat -, Clair Huntingtont - a srácok kedvesen mosolyogva, a lányok elég érdekesen méregetve minket biccentettek.

- Az előbb Harry Stylesszal láttalak az erkélyen - mondta az egyik szőke lány. - smároltatok.

- Ez hülyeség - néztem rá furán. Greg felém fordult, méregetett pár percig, majd legyintett. Tudta, hogy nem hazudok. Harryvel nem volt semmi… te jó ég, de miért gondolok arra, hogy bár lehetett volna akármi is?

- Kedves holmes chapeli bulizóóók! - szólt bele a mikrofonba Harry, mire a tömeg egy emberként kiáltott fel. - fél óra múlva éjfél, így szeretnénk a fiúkkal játszani nektek egy szá-mot. Nyomassuk! - és felcsendült a Best Song Ever. Greg finoman megragadott, és behúzott a táncoló tömegbe, majdnem egészen az első sorba. A derekamat átkarolva kezeimet a nyaka köré fonta, úgy billegtünk egyik oldalról a másikra, majd egy idő után elváltunk egymástól, és a többi vendéggel együtt ugráltunk a zenére.

Miután a fiúk kiénekelték az utolsó hangokat is, Zayn visszaállt a zenekeverőpult mögé, magában „DJ Malik! DJ Malik!”-ot mondogatva. Harry odalépett hozzá, súgott valamit a fülébe, majd elindult felém és Greg felé. Zayn egy lassú számot indíott el, P!nktől a Just Give Me A Reasont.

- Bocs, Greg - szólította meg barátomat a srác. - Lekérhetem a hölgyet? - és felém nyújtotta a kezét.

- Persze, nem gond! - legyintett mosolyogva Greg, így Harry finoman, mintha legalább is porcelánból lennék, megfogta a kezem, és közelebb lépett hozzám. Keze a derekamra csúszott, fejét pedig ugyanúgy a homlokomnak döntötte, mint az erkélyen.

Zayn egymás után játszotta a lassú számokat, és egyre több pár állt be táncolni körénk, de nagyon nem vettünk róluk tudomást. Greget azóta nem is láttam, hogy Harry lekért tőle. Remélem, nem haragszik nagyon.

- Min agyalsz? - kérdezte hirtelen Harry.

- Semmin, csak Greg egy ideje mintha felszívódott volna… nem akarom, hogy rosszul érezze magát miattunk.

- Érzel még iránta valamit? - érdeklődött tovább.

- Persze.

- Na.

- Most miért?

- Szerintem ha éreznél iránta valamit, akkor a kanapén produkált viselkedésem után nem kéretted volna fel magad táncolni, hanem elküldtél volna olyan melegebb égtájakra, ahol fülledtebb a levegő, mint ebben a házban - ezt hallván akaratlanul is elnevettem magam. - A másik meg az erkélyen történtek. Még számomra is egyértelmű volt, hogy ugyanazt szeretnénk - nyalta meg az alsó ajkát. - És most, az előző mondatod; azt mondtad, hogy nem szeretnéd, hogy Greg rosszul érezze magát miattunk. Nem miattad, nem miattam. Miattunk - ismételte újra az utolsó szót - szóval?

- Szeretem - mondtam ki.

- Csak…?

- Csak… - a francba. A csávó beletrafált - csak nem úgy, mint ahogy… mást tudnék - sütöttem le a szemem. Féltem kimondani, hogy nem úgy szeretem Greget, mint ahogy Harryt tudnám.

- Ahogy rátok néztem, azt kell mondjam, ő sem úgy érez irántad, mint ahogy én tudnék - kerültem Harry pillantását. Nem tudtam a szemébe nézni, mert tudta, hogy tudom, hogy igaza van. Ekkor Zayn beleszólt a mikrofonba:

- Perrie! Gyere ide, veled akarok visszaszámolni! 10…9…8…

- Clair, mindjárt éjfél - suttogta Harry a fülembe - kérlek, ne hagyj itt - kezével végigsimított a járomcsontomon, miközben a tömeg már 5-nél járt a visszaszámlálásná. Három…

Kettő…

Egy.

Harry ajkait a számra tapasztotta. Teljesen összesimultunk, és kezeit a derekamon pihentetve szorított magához, úgy, mint aki soha többet nem akarna elengedni. Karomat a nyaka köré fontam, és egyik kezemmel göndör fürtjeibe túrtam. Nagyon régen váltott ki belőlem ilyen erős érzelmeket, mint ő. Eddig nem is tudtam róla, de hiányzott ez az érzés. Greggel való kapcsolatom eleje sem volt ilyen intenzív. Olyan érzés volt Harry karjaiban lenni, mintha mindig is hozzá tartoztam volna, ő pedig hozzám.

Mikor szétváltunk, ő elmosolyodott, és szinte vibrálva a boldogságtól, vállgödrömbe temetve az arcát még egyszer szorosan megölelt. Ahogy elnéztem a válla felett, megpillantottam Greget. Ott állt a falnak támaszkodva, és minket figyelt. A vér kifutott az arcomból, és el-fogott a mardosó bűntudat, hogy nincs a csók miatt bűntudatom. De Greg arcáról nem olvastam le sem csalódottságot, sem sértettséget. Még  szomorú sem volt. Sőt… mosolygott. Mikor észrevette, hogy őt figyelem, még szélesebb vigyorra húzódott a szája, és biccentett. Kibontakoztam Harry karjaiból, és odaszaladtam hozzá.

- Greg, nézd… én… - kerestem a szavakat, de megkukultam. Annyi minden történt, és olyan gyorsan…

- Clair, ne izgulj. Lássuk be, egy ideje csak azért vagyunk együtt, mert itt csak egymást ismertük. Tudtam, hogy nem érzek irántad úgy, mint régen, és azt is, hogy te sem irántam. Harrynek pedig mindig is tetszettél. Általában a beszélgetéseink során ő volt az, aki szóba hozott téged, nem pedig én. A buli elején, mikor egyedül ültél a kanapén, mondtam Harrynek, hogy próbálkozzon be, mert tényleg nem bánom. És ahogy néztelek titeket, azt kell mondanom, hogy az első érintéstől az utolsóig szikrázott a levegő - szavait hallva könnybe lábadt a szemem, és a boldogságtól és megkönnyebüléstől zokogva a nyakába borultam.

- Nagyon-nagyon szerettelek - suttogtam a fülébe.

- Tudom - hallottam a hangján, hogy mosolyog. - De egy csókkal még mindig tartozol - váltunk el egymástól, és látványosan jobbra fordította a fejét, hogy a bal orcája legyen velem szembe. Hangosan felnevettem, és nyomtam egy hatalmas puszit az arccsontjára, aminek helyén halványan ott maradt a korallszínű rúzsom.

- Te voltál az első igazi szerelmem - mondtam mosolyogva, miután újra szemben álltunk egymással. - És te is maradsz, akár véget ért ma, akár nem.

- Ezzel én sem vagyok másképp - simította le a könnyeimet az arcomról. - Na, de menjél! Harry sokkal féltékenyebb típus, mint én, és ha meglátja, hogy velem enyelegsz, lesz ne mulass! - vigyorogva visszamentem Harryhez, aki aggódóan fürkészte az arcomat.

- Haragszol?

- Miért? Hogy a bará… khm. Szóval, hogy a volt barátom a kapcsolatunk utolsó perceit azzal töltötte, hogy összehozzon azzal, akiről tudja, hogy erősebb érzéseket táplál irántam, mint ő? - mosolyogtam rá, mire újra megcsókolt.

- Boldog új évet - nyomott egy puszit a homlokomra is.

- Boldog új évet - öleltem át a derekánál.

• NV - 1D - A kategória - Robin Peterson

Lehet, tévedek, de úgy érzem, halálosan szeretlek

A hűvös reggeli szellő ébresztett fel teljesen, mellyel a londoni időjárás méltóan üdvözölt engem is amint kiértem a reptérről. A bőröndömön ücsörögve intettem le sorba a taxikat, akik tudomást sem véve rólam hajtottak el. Egy óra kőkemény hidegben való várakozás teljesen lehűtött. A barna hajammal úgy játszott a szél, mintha zászló lenne. Egy taxis állt meg előttem, aki kiszállt és odalépett hozzám.

- Hová tetszik menni kisasszony? - nyitotta fel a csomagtartót az őszülő férfi.

- Levin Hotelhez. – mosolyogtam megkönnyebbülten.

A férfi betette a csomagtartóba a bőröndömet, én pedig beültem a hátsó ülésre. Lediktáltam a címet, ahol már hónapokkal ezelőtt lefoglaltam a szállást. A férfi beindította a motort, azután pedig a londoni forgatagban szalonoztunk a szállodáig. A melegség járta át a kihűlt testemet. Amint odaértünk kifizettem, kiszenvedtem a csomagtartóból a holmimat és bementem az aulában. A nagy tér úgy terült elém, mint híresség elé a vörös szőnyeg. A recepciós pulthoz sétáltam csaknem odaestem. A hölgy kedvesen mosolygott, miközben átadta az előre lefoglalt kulcsokat. Megköszöntem és felsiettem a szobámba. Fáradtan estem bele az ágyamba. Lecsuktam egy pillanatra a szememet és az álom rögtön el is nyomott.

Reggel mikor felébredtem friss rántott tojás illatát éreztem. Magamra kaptam az ágyra készített köntöst és a nappalihoz siettem. Az asztal gyönyörűen meg volt terítve gyertyával és halk zene szólt mellette. Leültem megreggelizni. Lassan és nyugodtan rágtam a reggelimet nem figyelve az időt. Amikor végeztem akkor jöttem rá már fél 10 is elmúlt. Gyors magamra kaptam a lila spagetti pántos felsőmet, a farmer rövidnadrágom és a kék konverz cipőm. Bezártam magam után az ajtót és kezdetét vette a keressünk munkát „hadművelet”. Minden boltba betévedtem, ahol valamilyen formában kint volt az „eladót felveszünk” tábla. Órákon keresztül próbáltam rábeszélni az főnököket, hogy jó választás volnék, de hiába. Nem nyertem sehová sem felvételt. 1 héten keresztül jártam hiába állásinterjúról állásinterjúra mindhiába. Mindenhonnan elküldtek azzal a sablonos szöveggel, hogy nincs elég tapasztalatom a munkához. Fáradalmas heten vagyok túl. Reggel, mikor felébredtem elmentem zuhanyozni. Fél órát is állhattam a zuhany alatt, de amikor kiléptem a kabinból puszta spontaneitásból felvettem a lila nyári egybe részes ruhámat és elindultam a kávézóba. A szombati csúcsforgalom minden honnan kilátszódott. Gyalog mentem, hisz tudtam be kell osztanom a pénzem, amíg nem, kapok álláslehetőséget. A nap még csak ki-kikandikált a házak mögül így még elég hűvös is volt. Ahogy odaértem rendeltem egy forró csokit és egy muffint. Leültem a legtávolabbi asztalhoz és szépen csöndben elkezdtem falatozni.

- Hozhatok még valamit? – jött oda a pincér, amikor végeztem.

- Igen, egy jól fizető álláslehetőséget. – ittam ki az utolsó korty csokit is.

- Azt hiszem, ezen lehet, hogy tudok segíteni. – helyezte el a tálcát az asztalon, utána a zsebében kezdett el kotorászni. – Tessék, hívd fel.

- Mi ez? – vizsgálgattam a kapott papírdarabot és láttam, hogy nevet.

- Egy nő jött, be a minap és kitette én meg gondoltam leszakítok egyet, hátha valakit érdekel és neki már nem jut telefonszám.

Megcsillant a szemem. Felállta az asztaltól és rögtön a nyakába borultam az idegen fiúnak. Szegényt egy kicsit megilletődött, de visszaölelt.

- Nagyon köszön. – suttogtam a fülébe.

A srác nem válaszolt. Elengedett én pedig fizettem, felkaptam a táskámat és elindultam hazafelé. Lassan vánszorogtam ugyanis a cipőm feltörte a lábamat. Egy óra elteltével a szálloda elé értem, aminek azonnal hálát is adtam. Köszöntem a recepciósnak majd a lift felé vettem az irányt. Amint felértem leültem a nappaliba lerúgtam a lábamról a cipőket majd előkerestem a telefonom és a telefonszámot. Bepötyögtem a telefonszámot, ami két csörgés után fel is vettek.

- Halló! Itt Lou Teasdale. Miben segíthetek?

- Jó napot Robin Peterson vagyok, és az álláshirdetésre szeretnék jelentkezni.

- ÓÓ! Na végre valakit felkeltett a hirdetés és mikor volna önnek jó az interjú?

- Akár ma is. – vágtam rá.

- Nagyszerű akkor egy óra múlva tudnánk találkozni a 19 Soho Square-on lévő Nude Espresso-ban?

- Tökéletes. Visszhall. – tettem le.

Gyors lófarokba fogtam hajam, felvettem valami interjúra valót és hívtam egy taxit. Elláttam a sérült lábam és elindultam lefelé. Mire leértem a taxi már lent várakozott. Beszálltam, lediktáltam a címet a sofőr pedig gázt adott. A 10 perces út alatt én a házakat bámultam. Amint megérkeztünk kifizettem és besiettem a kávézóba. Rendeltem magamnak egy forró csokit és egy csoki szeletet. Ma még úgysem ettem normális kaját. Leültem az egyik szabadon lévő asztalhoz és elkezdtem enni a sütimet. Már éppen az utolsó korty csokimat ittam, amikor odajött egy hölgy.

- Szia te vagy Robin Peterons?

- Igen. – mosolyogtam kedvesen

- Sajnálom, hogy késtem, de az orvos feltartott.

- Áhh semmi, még mindig jobb, ha én várok, mint ön.

Leült velem szemben és elkezdtünk beszélgetni. Nagyon belefolytunk a beszélgetésbe és az interjú már baráti csevejbe kötött ki.

- Már nagyon elkanyarodtunk a tárgytól, de mennyi tapasztalatod van, mint stylist?
- Őszinte leszek, én személy szerint nem követem a divatot, bár tisztában vagyok vele mik az aktuális trendek.

- Ez remek, de ha velem fogsz dolgozni akkor, muszáj lesz.

- Én ezzel nagyon is tisztában vagyok. – szabadkoztam.

- Rendben, nagyon megkedveltelek, és ha a főnökeim belejegyeznek, lehetsz az új segédem.

Megállás nélkül mosolyogtam. Végre egy rendes főnök.

- De még mielőtt a nehezébe vágnánk. Egyedül is boldogulnál majd a stylistséggel? – nézett végig rajtam kíváncsian.

- Persze abszolút. – mosolyogtam.

- Pincér! Fizetnék. – intett a pincérnek.

A pincér hozta a számlát, de mire én kikerestem a pénztárcám Lou már fizetett is.

- Nem kellett volna.

- Semmiség. – legyintett. – Indulhatunk? – kelt fel az asztaltól.

Gyalog indultunk el a másik találkozó helyére. Nem volt messze, de a ház előtt iszonyatosan sok sikongató lány ugrált.

- Valakit nagyon várhatnak. – kuncogtam.

- Mindjárt te is megtudod. – ragadta meg a kezem és a hátsó ajtó felé húzott.

Enyhén szólva vághattam hülye fejet, amikor öt srác nekem háttal a rajongóknak pózolt az ablakon keresztül. Először, nem, de egy pillanat alatt összetettem, hogy a göndör fürtök, az ír akcentus, a formás segg, a jól belőtt séró és a nyilas tetkó kikhez is tartozik. Nem mondanám magamat megszállott rajongónak, csak egyszerűen szeretem a zenéjüket.

- HÉÉ! Srácok! Befelé. – szólt rájuk mérgesen a mellettem álló. - Tudod nem tüntettem fel a szórólapon, mert akkor rengeteg rajongó hívogatott volna és azt én sem szerettem volna.

A fiúk nem kérdeztek semmit csak betámadták a szobát ahová mi is követtük őket Louval. A fiúk leültek a kanapéra Lou melléjük állt én viszont velük szemben lévő fotelba foglaltam helyet. Szótlanul ültem a srácokkal szemben, akik érdeklődve néztek, ami egy kicsit idegessé tett. Egy szempáron állapodott meg a tekintetem és az nem másé volt, mint Liam Payne-é. A gesztenye barna szemei egyenesen az én sötét barna szemeimet nézték. Alig tudtam egyenletesen venni a levegőt. Láttam, ahogy Liam elmosolyodik, majd előrébb hajol, és a combomra teszi a kezét. Próbáltam nyugodt maradni, nem igazán sikerült, és ami még nehezebbé tette, hogy Harry sem hagyta magát. Segély kérően néztem Loura aki azonnal vette az adást és segített rajtam.

- Robin azért van itt fiúk, hogy jóváhagyjátok a jelentkezését és holnap már kezdhessen a segédemként.

- Ez nem kérdés. – mondta Harry kanos vigyorral.

Kikerekedett szemekkel ingattam a fejem és csak arra kaptam fel a fejem, ahogy Louis tarkón csapja kanos társát. Elmosolyodtam rajta és láttam a többiek is elnevetik magukat. A nagy nevetést Liam szakította félbe.

- És megtudhassuk, a kisasszony teljes nevét? – fürkészte az arcomat.

- Persze, Robin Peterson. – nyújtottam a kezemet.

- Harry Styles. – ütötte el a kezét a többieknek.

- Zayn. – intett egyet felém, majd a telefonját kezdte bámulni.

- Louis. – állt fel és szorosan magához ölelt.

Először furcsának találtam, de végül visszaöleltem. Amint elengedett Niall lépett elém, majdnem egy magasak voltunk, hisz volt rajtam magas sarkú.

- Tudsz főzni? – kérdezte csillogó szemekkel.

- Niall ilyent nem kérdezünk, főleg nem egy lánytól! – közölte Lou.

- Igen Niall tudok, mellettem nem fogsz éhen halni. – nevettem.

- Fel vagy véve. – ölelt meg.

Liam nem mozdult a kanapéról. Csak a földet tanulmányozta, de láttam néha-néha elneveti magát. Leguggoltam elé és éreztem, hogy Harry eléggé mérges pillantásai áthatolnak rajtam is.

- Liam minden rendben? – tettem a térdére a kezem, ha véletlen megbillennék, nehogy hátraessek.

- Persze. – állt fel. – Kértek valamit inni? – indult az ajtó irányába.

- Nem. – mondták a fiúk egyöntetűen.

- Én egy kávét lécci. – vágott kiskutya fejet Lou.

- És te Robin? – kereste a szemkontaktust.

- Nem kösz. – biccentettem.

Én visszaültem a helyemre, Liam pedig kiment az ajtón. Harry átpattant a fotel karfájára és engem figyelt. Minden mozdulatomat követte a szemével. Lou-ra hiába néztem ő éppen a telefonjába volt merülve. Kerestem a menekülő utat, hisz Styles hírneve, még hozzám is eljutott. Kinéztem magamnak Louis és Zayn közötti helyet azonnal tudtam ők nem lesznek olyanok, mint Harry, mivel a barátnőiket csak nem csalják meg. Átpattantam közéjük ők azonnal rám kapták a tekintetüket.

- Szia Robin, miféle szél hozott erre? – nézett le rám Louis.

- A Styles féle. – eresztettem egy „egy pont nekem” mosolyt Harryre.

Bár Harryt nem nagyon hatotta meg a dolog csak lazán felállt és kiment a folyosóra. Összébb húztam magam a fiúk között és amikor Liam visszaért elég furcsa fejjel haladt el mellettünk.

- Lemaradtam volna valamiről? – ült le a fotelba.

- Semmiről. – legyintettem.

- Robin, holnap be tudnál jönni korábban? – ugrott fel a székről Lou.

- Persze. Hányra?

- Reggel 7 körül már itt kéne lenned. – böngészte a telefonját.

- 6-ra elég?

- Ó az még korán is, de én így is úgy is itt leszek, szóval akkor jössz, amikor akarsz. – mosolygott közben pedig már a fél lába a folyosó felé ment.

Éppen Harry jött, be az ajtón, miközben Lou távozott.

- Na fiúk. – csaptam a térdemre. – Szükségetek van még valamire?

- Nem, de nekem most mennem kell. – szaladt el Zayn.

Louis láthatta az értetlen arckifejezésem, mert rögtön kisegített.

- A barátnőjéhez. Két dolgot jegezz meg Robin az első Zaynnek és nekem barátnőink vannak. Harry, Niall és Liam szabad préda így ők …- hajolt közelebb. – több időt akarnak majd veled tölteni. – suttogta a fülembe. – Na de nekem mos mennem, kell. – sietett ki. – Ó és Robin vigyázz velük! – nézett vissza az ajtóból.

- És Robin van lakásod? –ült le mellém Harry.

- Igen bérlek egyet a közeli hotelban.

- Nem akarnál inkább itt lakni? – csúszott közelebb Niall.

- Fiúk! Én nem kezdek munkatársakkal főleg, ha azok a főnökeim.

Harry arckifejezése sokat mondó volt. Az arcáról lehetett olvasni, hogy egyszerre csalódott és egyszerre csajozó üzemmódba kapcsolt. Niall egész más tészta volt ő megrázta a fejét és megvonta a vállát. Ez most nála azt jelentette, hogy feldolgozta vagy nem fogta fel. Liamnél pedig semmi. Semmit nem tudtam leolvasni az arcáról. A fiúk nem szóltak semmit így én összeszedtem a cuccomat és eljöttem. Mire visszaértem a szállodába nagyon elfáradtam. Gyors beálltam a zuhany alá és a gondolataim csak egy felé kattogtak méghozzá egy valakin. Liamen. A gyönyörű mosolya, a boci szemei, a hatalmas izmai. Magával ragadtak. A zuhany alatt állva arra kellett ráébrednem, hogy belezúgtam az egyik úgynevezett főnökömbe. A forró vizet követelte a testem. Negyed óra áztatás után kikászálódtam a zuhanykabinból, megtörölköztem felkaptam a pizsimet és bedőltem az ágyba. A telefonomon beállítottam az ébresztőt majd a plafont kezdtem el bámulni. A nagy plafonbámulást a telefonom rezgése zökkentette ki. Keresgélni kezdtem az éjjeli szekrényemen a tükröm, az mp4 után a telefonomat is kézhez sikerült kapnom. Egy SMS jött ismeretlen feladótól.

„Aludj jól édes. Holnap találkozunk!”

Két dologba egészen biztos voltam. Az egyik, hogy valamelyik fiú küldte. A másik Zayn-t és Louis-t kizárhatom, de akkor vajon melyik lehetett. Túl fáradt voltam nyomozgatni. Majd reggel rákérdezek. Hamar elnyomott az álom. Nem kellett birkákat számolgatnom.

Reggel a telefonom előtt keltem. Kikászálódtam az ágyból, felkaptam egy visszafogott felsőt és a piros nadrágomat. Épp reggeliztem, amikor a mobilom ébresztője csörögni kezdett. Lenyeltem az utolsó falatokat betettem a mosogatóba a piszkos edényt majd a táskámért indultam. 10 perc keresés után megtaláltam a táskámat az ágyam alatt, de most már indulásra készen állok. 4 perc várakozás a liftnél, beszélgetés egy idős hölggyel, aki közölte ki nem áll. Nem is ismer, de oké. Amint odaértem Lou már várt. Mindent megmutatott és eligazított. Sikeresen kiigazított. Elmondta a fiúk heppjeit, majd közölte a jövő héttől egyedül leszek, mert neki be kell feküdnie a korházba, mert valami felmerült a terhességével. Nem is tudtam, hogy terhes. Ennyit arról miszerint én jó megfigyelő vagyok. Lou el is sietett én pedig gondoltam készítek a srácoknak valami ínycsiklandó reggelit. Benéztem a hűtőbe és pár perc keresgélés után megtaláltam a tojást, a szalonnát és a vajat. Gyors előkészítettem a tojást, raktam hozzá egy kis sót, a vajat pedig az edénybe megolvasztottam.”Beledobáltam” mindent az edénybe és gyors el is készült. Miközben főztem azon agyaltam, hogy kiküldte a tegnap esti titokzatos, de sokatmondó SMS-t. A fiúk egyesével szállingóztak ki a szobáikból. Leültek a bárpulthoz és kíváncsiskodó tekintettel nézték, ahogy a tányérra teszem a frissen készült tojásrántottát.

- Ezt minden reggel el tudnám viselni. – kapta ki a kezemből az egyik tányért Niall.

- Kösz Robin. – kacsintott rám Harry.

- Nincs mit. – mentem bele a játékba.

A többiek is megköszönték és leültek reggelizni. Mellettük álltam és vártam a reakciójukat a kajámra. Harryn még mindig tombolhatott a kanos énje, amit én rajtam vezetett le. A keze állandóan a fenekemre tévedt, miközben evett. Hátrébb álltam, de mindig visszarántott. A szemem sarkából láttam, hogy Liam szúrós szemmel néz Harryre, de nem szólt semmit. Amint végeztek a kajával, bedobálták a csetrest a mosogatóba, utána mint akik jól végezték a dolgukat leültek Tv-t nézni. Kivétel Harry. Ő inkább engem szórakoztatott. Megragadta a karom és egy üres szoba felé húzott. Valahogy meg kellett akadályoznom, de hogy? Az agyam kattogott, mert nem akartam, hogy Harry valami meggondolatlanságot tegyen.

- Louis! – kiáltottam el haverja nevét. Tudtam, hogy ő azonnal ott terem.

Így is történt. Louis egy répával a szájában jött oda.

- He?

- Rászólnál a haverodra, hogy én inkább most a Tv előtt ülnék.

- Harry! Robin amit mondott.

- Kösz a semmit Louis.

- Semmiség. – rántott vállat és azzal ott hagyott.

Harry elengedte a kezemet én pedig kirohantam a többiekhez. Befészkeltem magam Zayn és Liam közé. Harry nem sokkal jött utánam, de amint meglátta, hogy hol is ülök a féltékenység azonnal kiült az arcára. Nevetve ráztam a fejem. A filmnek közben vége lett, így mindenki szétszéledt. Liam mikor fel akart állni megragadtam a felsőjét és visszarántottam.

- Maradj, itt kérlek. – tátogtam le.

Visszaült mellém, de láttam, hogy eléggé zavarba van, és nem tudja mit is akarok ezzel.

- Nézünk még egy filmet? – csillant fel a szemem.

- Tőlem. – állt fel és betett egy DVD –t.

- Mi ez? – kérdeztem miközben visszaült.

- Majd meglátod. – azzal elindította a filmet.

Elég későre járt, mikor a filmnek vége lett. Összeszedtem a holmimat és el akartam indulni, amikor Harry megállított.

- Várj elviszlek. – kapta fel a kocsi kulcsot.

- Oké. – vontam vállat.

Beültünk a kocsijába. Ő gázt adott és elindult. A kocsikázás elég csendesre sikeredett, nem igazán volt kedvem vele beszélgetni. Megállt a szállodánál én megköszöntem a fuvart, de amikor ki akartam szállni visszarántott. Egyre közelebb húzott, már majdnem megcsókolt, én kipattantam a kocsiból és a hotel bejáratából, még intettem neki egyet. Felsiettem az lakásomra. Muszáj volt beállnom a zuhany alá. Ott szoktam gondolkozni, ott jönnek a legjobb tanácsok magamnak. Mit tehetnék? Az agyam ezerrel kattogott. Elzártam a vizet majd magam köré csavartam a törölközőmet. Beszélnem kellett valakivel, aki talán tudna nekem tanácsot adni, de ki? Előkerestem a telefonom és a névjegyzékbe keresgéltem. Anya…Apa…Lou… Niall? Mit keres itt Niall. Akkor felhívom őt. Isten így akarta. Második csörgésre fel is vette.

- Látom megtaláltál. – vette fel köszönés nélkül.

- Látom elcsórtad a mobilom. De most volna egy fontosabb kérdésem?

- Ki vele?

- Harryről volna szó. Túl erőszakos és én ezt nem tudom csinálni. Ha nem állítja, le kénytelen leszek új munkát keresni.

- Annak ellenére, hogy tetszik valaki?

Megsemmisültem. Köpni - nyelni nem tudtam. Ez honnan jött rá. Vagy ez ennyire nyilván való volt. Leültem az ágyam szélére, majd kinyomta Niallt. Elterültem az ágyon és hamar elnyomott az álom.

Reggel megint korán keltem gyors csináltam magamnak pirítóst és egy bögre kávét. A telefonom ébresztőjét megelőzve készültem el. A fizetésemből kifizettem a szobát, hisz még tartoztam valamennyivel. Így el is fogyott az, amit eddig összekuporgattam. Amint kiléptem London utcáira a zuhogó eső azon nyomban eláztatott.

 – Szuper! – csaptam a nadrágomra.

Nem volt időm visszamenni és nem volt pénzem már taxit hívni. Gyalog kellett megindulnom a szakadó esőben a négyutcányira lévő helyszínre. Amennyire csak tudtam szedtem a lábaimat. Nem foglalkozva a mellettem elhaladó, lökdösődő emberekkel. Iszonyatosan átáztam, mire a fiúk lakásához értem. Két csengetésre Liam nyitotta ki egy szál boxerben.

- Robin, veled meg mi történt? – rántott be az ajtón.

- Kérhetnénk egy meleg teát. – dörzsölgettem a karomat.

- Még pokrócot is. – terített rám egy kék darabot.

- K-Köszi. – vacogtam.

- Miért nem hívtál taxit? – tette fel a vizet forrni.

- Nincs pénzem mindenre. – dörmögtem az orrom alatt.

Liam elmosolyodott rajta, majd elővett egy bögrét.

- Mivel iszod a teát? – nézett fel rám.

Nem sok időt töltöttem vele, mivel Harry állandóan magának titulált ki. Pedig vágytam a közelségére.

- Tej nélkül. – válaszoltam.

Letette elém a bögrét, majd leült. A forró tea úgy melegítette fel a testem, mintha forró zuhanyt vettem volna.

- Kösz Liam.

- Máskor is. – biccentett. – Egyébként Lou ma nem lesz szóval csak mi leszünk négyen.

- Négyen? – vontam fel a szemöldököm. – De lehet, hogy Louis és Zayn is marad. Ők még nem tudták tegnap.

- Niall, Harry, te és én. – mosolygott. -

- Liam én… én

- Nem hagyd csak, más tetszik.

- Ezt meg honnan veszed? –néztem elkerekedett szemekkel.

- Láttam, ahogy Harryvel viselkedsz.

- Akkor ezért kerülsz engem?

- Talán. – hajtotta le a fejét.

- Elmondhatod? – tettem a kezére az enyém.

- Harry közölte, hogy te az övé vagy. De ne mond, hogy tőlem hallottad.

- Megölöm! – csaptam az asztalra.

- SHHH! Felkelted a többieket.

- Már nem. – jött ki Harry

- Robin beszélhetnénk négyszemközt?

- Persze. – erőltettem magara egy mosolyt. – Úgy is akartam veled beszélni.

- Cool a szobámba leszek, ha majd ráérsz. – fogott egy szendvicset és visszament a szobájába.

Felálltam az asztaltól és a szobája felé vettem az irányt. Félénken kopogtam be az ajtón. Tudtam, hogy valami fontosat akar, csak azt nem, hogy mit. Bátorítást kérően még visszanéztem Liamre aki a két ujját feltartva egy „sikerülni fog” mosollyal engedett utamra.

- Gyere! – kiáltott ki.

Óvatosan nyitottam be és elég ritka pillanat fogadott. Harry éppen valakivel beszélt skype-on közben pedig a szendvicsét majszolta. Leültem az ágya szélére, mire ő kilépett a beszélgetésből és felém fordult.

- Miről akartál beszélni? –tördeltem idegességembe a kezemet.

- Hé, ne idegeskedj gumimaci. – guggolt le elém. – Miért vagy csurom víz?

- Ez egy érdekes történet.

- Nyugi csak kérdezni akartam valamit. – igazított ki egy vizes tincset az arcomból.

Könnyű azt mondani. Hazudozik, de hát még sem tehetek mást, mert kedvelem, mondjuk nem úgy, mint a kanálfóbiás gyereket kint, de kedvelem őt, ahogy a többieket is.

- Harry mielőtt belekezdesz, kérdezhetek valamit?

- Persze, miért ne? – szorította meg a kezem.

- Te küldtél egy SMS-t azon az estén, amikor találkoztunk?

Harry elmosolyodott, de nem szólt semmit. Egyre feszültebbé váltam. Mosolyog, de nem mond semmit, ez mit jelent. A szívverésem a plafont verdeste. Szavakkal nem tudom kifejezni, de egyszerűen kész voltam. Két változatom volt az egyik, hagyom befejezni, amit még el sem kezdett vagy kirohanok és majd lesz valami.

- Igen én voltam. – nyomott egy puszit az ajkaimra. - Volna kedved este vacsorázni?

-Harry én … nem is tudom! – nyögdécseltem

- Mi a baj?

- Harry… Harry én… - Nem akarlak megbántani, de nekem más tetszik.

- Igen tudom. – hajtotta le a fejét.

- Harry biztos fogsz találni egy lányt, de nekem más tetszik.

- Menj beszélj vele. – nyomott egy puszit a homlokomra.

Kimentem a nappaliba, ahol Liam éppen Tv-t nézett. Leültem mellé és közelebb húzottam. Mikor felnézett a filmből egy kicsit meglepődött, de áttette a vállamon a kezét. Végig simítottam Liam arcán, majd közelebb húztam magamhoz és megcsókoltam. A derekam köré fonta a kezeit majd nyelve bejutásért könyörgött. Megadtam neki az örömöt, és hagytam a csábításnak. Eldöntött a kanapén és a nyakamat kezdte el csókolgatni. Apró nyögés hagyta el az ajkaimat. Liam felemelkedett, hogy a szemembe tudjon nézni. A gyermekded mosoly kiült az arcára. Egy megkönnyebbült sóhajt hagyta el a számat. Liam lemászott rólam, majd engem is felhúzott.

- Egy pillanat. – siettem ki a konyhába.

Nem volt ott senki vettem egy mély levegőt és visszaindultam, de Liam addigra eltűnt. Elmentem a szobájáig. Amint odaértem hallottam, hogy Liam valakivel telefonál, ideges volt a hangja. Éppen be akartam kopogni amikor Liam jött ki rajta és hát összeütköztünk. El akartam menni, amikor hírtelen két kéz fonódott a derekam köré. A vállamra tette az állát közben a fülembe sutyorgott.

- Mit is akartál mondani?

- Lehet, tévedek, de úgy érzem, halálosan szeretlek.

Liam maga felé fordított és hosszasan megcsókolt. Úgy ölelt, mint aki nem akar elveszíteni.

- Képes volnál felvállalni ezt? – húzott az ablakhoz.

Kinéztem és rajongók hada sikoltozott az utcán. Pár pillanatig tétováztam utána felé fordultam és hosszasan megcsókoltam. Amint szétváltunk kiigazított az arcomból egy tincset.

Liam elmosolyodott és kinyitotta az ablak.

- Figyelem Directionerek! Ő itt a barátnőm és szeretem! – kiabált ki az ablakon.

- Még, hogy nem kezdesz a főnökökkel! – kiabált Harry a konyha felől.

Nem várta meg a reakcióikat a lányoknak, csak felkapott és beszaladta a szobájába. Lefektetett az ágyra és mellém feküdt. A mosolyt nem lehetett letörölni az arcomról. Végre egyszer boldognak éreztem magam teljes mértékben.

• NV - 1D - A kategória - L*encii~

Az első érintéstől az utolsóig szikrázott a levegő

2073. október 15.

Halk ajtónyitódásra ébredtem. Felcsillant a remény, azt hittem ő az, de nem. Ő már elment és én itt maradtam. Lányom jött be hozzám, reggelit hozott. Gyermekeim minden nap meglátogatnak engem és gondoskodnak rólam. A lehető legjobb családdal áldott meg az Isten, amiért mindig köszönetet mondok neki. De Liam nagyon hiányzik, még mindig szeretem. A mienk első látásra szerelem volt.

Karácsonyra készülődtem, hogy meglepjem a családom, ezért kimentem egy vásárra. Gyalog mentem a főtérre, és végigjártam a sorokat. A sorok fölött lámpások voltak, ezzel is fokozva a karácsonyi hangulatot. Középen egy hatalmas karácsonyfa piros színben pompázott. Két kedves ajándék között kellett volna választanom, de nem tudtam. Körbenéztem és a számomra legszimpatikusabb embernek kérdeztem meg a véleményét.

- Elnézést, tudnál nekem segíteni? - kérdeztem meg félénken, a körülbelül velem egy idős férfitól. Ő is épp ajándék után kutatott.

- Persze, miben segíthetek? - kérdezett vissza kedvesen. Nagyon aranyos volt. Barna haja kiemelte gyönyörű szép barna szemeit.

- Szerinted melyik a jobb ajándék? - kérdeztem és felmutattam a porcelán rénszarvast és a karácsonyfás mécsest.

- Ez fogós kérdés – gondolkozott el – szerintem a rénszarvas aranyosabb – mondta. Elmosolyodtam.

- Köszönöm, akkor ezt választom. Te kivel töltöd a karácsonyt? - kérdeztem meg udvariasságból, és érdekelt is, vajon van-e barátnője. Közben pedig kifizettem az ajándékot.

- Szüleimmel és a testvéreimmel – mondta. - te biztos a barátoddal, nem? - mondta. Ezek szerint egyedülálló.

- Nem, nincs barátom – mondtam megilletődve.

- Ezt most komolyan mondod? - kérdezett meglepetten.

- Igen – mondtam és a rénszarvast kezdtem tanulmányozni.

- Nem megyünk el sétálni? Nagyon kedvesnek tűnsz – mondta csillogó szemekkel.

- De szívesen – mondtam, azzal elmentünk a legközelebbi parkhoz és megismertük egymást. Ahogy sejtettem, tényleg egy nagyon aranyos fiúba botlottam bele.

Ekkor találkoztunk először. Beleszerettem és nem tudtam neki ellenállni. Rá egy hónapra össze is jöttünk. Nagyon boldog voltam. Ezeket a pillanatokat sosem fogom elfelejteni, ahogyan őt sem. Mindenkinek feltűnt gyönyörű hangja, ezért biztatásunkra neki is vágott egy tehetségkutatónak. Egyedül nem is, de négy hasonló helyzetű fiúval továbbjutott. A One Direction volt Liam életének egyik legszebb dolga. Megismertem a srácokat, akikkel sokat szórakoztunk. Turnét turné követett, egyre több díjat zsebeltek be. A hirtelen jött hírnevet én nagyon nehezen viseltem, féltettem. Nem volt olyan könnyű, de érte mindent megtettem. Az volt az álma, hogy énekes legyen, és én ezt nem fogom tönkretenni. Néha őt is kiborította egy-egy üzenet, de mindig talpra állt és nem adta fel. Nagyon büszke voltam rá, és ezt mindig hangoztattam is. Mindig mellé álltam. Persze a rajongóknak nem voltam a szeme fénye, de rengeteg kitartással legyőztem őket. Fotósként dolgoztam, ezért nem ment a kapcsolatunk zökkenőmentesen. Volt, hogy hónapokig nem találkoztunk. Távkapcsolatunknak véget vetettünk és közös megegyezéssel szakítottunk. Padlón voltam, szerettem őt, de nem működött. Elköltöztem Londonból egy közeli kisvárosba. Fél évre rá egy levelet kaptam. Paul – a srácok menedzsere – felkért, hogy legyek a fotósuk. Ez volt életem legjobb ajánlata, de ne tudtam elfogadjam-e. Barátként nem bírtam volna Liam-re tekinteni. Miután Paul, Louis, Zayn, Harry és Niall is felhívott ,hogy biztassanak elfogadtam az ajánlatot. Hamarosan repülhettem L.A-be, mert jelenleg ott tartózkodtak. Nagyon izgultam a találkozástól, hogy mit fognak szólni, utálnak-e amiért ott hagytam Liam-t és gondolom összezuhant. Nagyon meglepődtem amikor bulival várták érkezésemet. Nagyon jól éreztem magamat. Majd másnap Paul megnézte pár fotómat és fel is voltam véve. Hamarosan mindenhová velük mentem és fotóztam őket. Liam-mel jóba lettem, mint barát. Volt, amikor még mindig nagyon rosszul éreztem magam, amiatt, hogy csak barátok vagyunk, de nem tehettem mást, ő már túllépett rajtam. Hatalmas félreértésbe keveredtünk, és csak hetekkel később derültek ki az igazi érzelmeink. Azóta voltam ismét boldog. Minden újra a régi volt, és azt hiszem, akkor újra beleszerettem. Eltelt egy év, és már mindketten ténylegesen felnőttek lettünk. Liam volt az, akinek bármikor odaadtam volna az életemet, akihez bármikor hozzámentem volna. Erre egy romantikus nap után került sor. Még mindig emlékszem, ahogy letérdelt elém és nagy nehezen kimondta azt a bűvös mondatot: Leszel a feleségem? Igent mondtam és a nyakába borulva sírtam el magamat. Az esküvő gyönyörű volt, és hetekkel később már szívem alatt hordoztam nem egy, hanem két csöppséget. Hamarosan megérkezett Macey és Liam. Macey tőlem örökölte a vörös göndör haját és zöld szemét, míg Liam apjára hasonlít barna hajával és szemével.  A rajongók beletörődtek, hogy boldog család vagyunk és ez nagyon fontos volt. Még így is féltettem a gyerekeket, még ha dolgoztam is, akkor sem fogadtam bébicsőszt, túl kockázatos lett volna. Helyette inkább a barátaink vigyáztak rájuk, vagy én vittem magammal dolgozni őket. Így az egész család együtt tölthette a napot. Mikor már iskolások voltak, és mi folyton úton voltunk, magántanulók lettek. Sajnáltam őket, hogy nem lehetnek igazi barátaik, akiket megismerhetnének az iskolában. Minden nap fájt a szívem, amiért nem érezhetik magukat átlagos gyereknek. Bár akik Paul-nak dolgoztak, néhányuknak volt gyereke, ezért akadt nekik néhány barát. Ott volt nekik Lux, Lou gyereke, aki bár fiatalabb nagyon aranyos.

Gyerekek kirepültek a fészekből, mi pedig magunkra maradtunk. Hatalmas ajándékot kaptunk gyermekeinktől, amikor unokákat adtak nekünk. Minden hétvégét a családdal töltöttünk, amúgy pedig ketten voltunk. Jóban-rosszban kitartottunk egymás mellett, sosem vitáztunk, ha mégis, az csak erősítette, a köztünk lévő köteléket. Ahogy öregedtünk, kezdtek jönni a problémák. Betegségek, gyógyszerek, műtétek. Liam-et nyolcvan éves korára vesztettem el. Nem élte túl az életbevágó műtétet. A tőle kapott nyakláncom még mindig a nyakamban van. Még a megismerkedésünkkor adta. Egy ezüst nyakláncon lóg egy szív alakú medál, amibe bele van vésve, hogy: Örökké

Öregségemre tekintve, már írtam is egy búcsú levelet:

Drága Gyermekeim!

Félek, hogy szó nélkül foglak titeket itt hagyni, ezért is írom nektek ezt a levelet. Kérlek titeket együtt olvassátok ezt el. Nagyon szeretlek titeket. Már nagyon öreg vagyok, csodálom, hogy megértem ezt a kort. Legyetek továbbra is boldogok és Liam vigyázz a húgodra! Az unokákat puszilom és imádom őket, mondjátok meg nekik, hogy fentről figyelek rájuk. A végrendeletemet már évekkel ezelőtt megírtam, mindenemet rátok hagyom. A konyhaszekrény fiókjában megtaláljátok a temetésre félretett pénzemet. Csak annyit kérek tőletek, hogy drága férjem mellé temessetek el és a tőle kapott nyakláncom maradjon rajtam.

Utolsó szavaim hozzátok: Szeretlek titeket Örökké!

Ezt a levelet még akkor írtam, amikor még az ujjaim is jobban be tudtam hajlítani. Mára már alig tudok mozogni, épp hogy kitudok menni a kertbe. Visszaemlékezésem eltartott egy darabig, ezért megettem a reggelimet és fáradtan dőltem le, hogy kipihenjem magamat. A vérnyomásom nagyon alacsony volt, úgy gondoltam, ha elalszok többet nem kelek fel.

- Örökké szeretni foglak Liam James Payne – suttogtam és örökké elaludtam.

• NV - 1D - A kategória - Dóri

Lehet, tévedek, de úgy érzem, halálosan szeretlek.

  

A csengő hangjára pattantam fel a kanapéról. Akaratlanul is elmosolyodtam a gondolatra, hogy pár pillanat és újra láthatom. Pontosan fél év telt el mióta elkezdődött a turné, azóta egy napra se jöttek vissza Londonba. Így én sem láttam őt, számomra végtelenségig tartó ideig.

- Szia! – tártam ki hirtelen az ajtót legjobb barátom előtt, majd meg nem várva azt, hogy köszönjön, nyakába ugrottam.

Újra éreztem illatát, és érintését. Határtalan boldogság töltött el, mikor hallottam, hogy elneveti magát.

- Szia, Allie. – mikor úgy szólított meg, ahogy csakis ő szokott, még nagyobb mosoly jelent meg arcomon.

- Gyere beljebb. – fogtam meg kezét, majd elindultam a nappali felé. Hallottam, hogy gyorsan becsukja az ajtót, és el nem engedve engem jön utánam.

- Nagyobb lett ez a szoba? – kérdezte körül nézve.

- Csak rendet raktam.

- Áhh akkor azért. – mondta nevetve.

- Jól van, máris belém kötsz? – néztem rá szúrós szemekkel, de persze én sem bírtam sokáig nevetés nélkül. - Kérsz valamit inni, netán enni? – kérdeztem, miközben ő pedig leült a kanapéra. – Vagy ha akarod, rendelhetek is valami normális kaját. – ajánlottam fel.

- Allie, nyugi. – nevette el magát.

- Jó, rendben csak annyira jó, hogy újra láthatlak. – magyarázkodtam, majd leültem mellé.

- Egy pohár vizet elfogadnék. – mondta vigyorogva. Én fejemet rázva indultam meg a konyha felé. Direkt válaszolt akkor, mikor úgymond kényelembe helyeztem magam.

Kivettem a szekrényből egy poharat, majd megtöltöttem vízzel. Pár másodperc múlva már vissza is mentem hozzá. Ő éppen valamit nézett a telefonján, azonban mikor észrevett, zsebre is tette a készüléket.

- Parancsoljon uram. – adtam kezébe a már vízzel teli poharat. – És most mesélj, biztos sok minden történt veled. – ültem le mellé.

- Allie, mindent tudsz. – mondta mosolyogva arra utalva, hogy szinte minden nap beszéltünk, tehát én sem maradtam le semmiről.

- Tegnap óta sok minden történhetett.

- Igen... A repülőn végig aludtunk, épp, hogy kiraktuk a csomagunkat, már jöttem is hozzád.

- Akkor... – kezdtem bele mondatomban, miközben gondolkoztam. – Biztos álmodtál valamit. Meséld el azt.

- Nem álmodtam semmit. – vágta rá, túlságosan is gyorsan. Én elvigyorodtam, mert tudtam. A kérdésem talált.

- Na, ki vele Nialler! – borzoltam meg haját.

- Nem volt semmi. – erősítette meg előző állítását. – Nincs kedved elmenni valahova? – kérdezte, nekem pedig hirtelen jött ötletemtől felcsillant a szemem.

- Tudom, hogy volt valami. – vigyorodtam el, hisz a gyors témaváltására muszáj volt valamit mondanom még neki. – Elmegyünk sétálni a partra? – kérdeztem.

- Mehetünk. – mondta vállat rántva. – Viszont akkor fagyit is veszünk.

- Ez természetes. – nevettem el magam, majd indultam is a cipőmet felhúzni. Ő is követte példámat, majd együtt léptünk ki a házból.

A friss levegő hirtelen csapott meg, azonban jól esett. Igazi tavaszi idő volt.

Csöndben sétáltunk egymás mellett. Mindketten elmerültünk gondolatainkban. Ugyan tudom, a normális talán az lenne, ha ilyenkor be nem állna a szánk. Viszont nem éreztem úgy, hogy ez kínos csend lett volna. Inkább kellemes érzés volt, hogy újra magam mellett tudhattam.

Szemem sarkából láttam, hogy felém pillant, majd elmosolyodik. Ez volt az, ami mindig is erőt adott nekem. Azonban most valahogy más volt.

- Hol a fogszabályzód? – kérdeztem.

- Már egy hete levették.

- Na, ezt nem mondtad.

- Nem gondoltam, hogy érdekel, mi történik a számban. – mondta vigyorogva.

- Most eltűntek a kusza fogaid. – biggyesztettem le alsó ajkamat.

- Talán nem tetszik? – kérdezte felhúzott szemöldökkel.

- Azt nem mondtam. – válaszoltam, és újra az a furcsa érzés ment át rajtam, mint mikor pár napja telefonon beszéltünk egymással.

- Jól áll a piros szín. – mondta és éreztem hangján, hogy mosolyog. Gyorsan vezettem végig magamon tekintetem, piros ruhadarabot keresve, azonban nem jártam sikerrel. A francba! Elpirultam!

- Itt vagyunk. – pillantottam a fagyis tábla felé, és nagyot sóhajtottam, hogy pont jókor érkeztünk meg. Ő még mindig mosolyogva nézett engem, de én nem figyeltem rá. A fagyis pulthoz mentem, hogy megnézzem, mik közül lehet választani.

- Én már tudom. – mondta Niall.

- Én is. – fordultam felé, és reménykedtem, hogy az a bizonyos szín már rég eltűnt arcomról. – Egy csokisat. – mondtam, mivel ő pedig várta, hogy kérjek előtte.

- Csak egyet? – kerekedtek ki szemei.

- Sosem szoktam többet. – magyaráztam.

- Tudom. – vigyorodott el, majd rendelte is magának, amit kiválasztott. Én nem nagyon figyeltem rá. Miután megkaptam a tölcséremet, benne az egy gombóc fagyival, arra koncentráltam.

- Mennyit kértél? – kérdeztem, mikor mellém lépett.

- Hármat. – válaszolt, én meg kérdőn néztem rá. – Azt mondták több nem fog egy tölcsérbe férni. – mondta, viszont a szemében még így is felfedeztem a csillogást. Igen... Mivel fagyi volt a kezében.

Nevetve toltam ki magam előtt az ajtót, majd megvártam, míg ő is kijön az épületből. Egy kis csilingelés jelezte, hogy elhagytuk a fagyizót.

Újra csöndben sétáltunk egymás mellett, viszont most az oka az volt, hogy mindketten táplálkoztunk. Ő gyorsabban ette a három gombóc fagyiját, mint én az egyet. Mondjuk ezt már az évek során megszoktam...

Én még mindig a tölcséremet majszoltam, mikor kiértünk a Temze partjára és leültünk az egyik padra. Vagyis a háttámlájára ültünk fel, lábunkat pedig az ülés részére raktuk.

- Ez az egy, ami mindig is így volt. – mondta nevetve.

- Be lehet fejezni a kritizálásom. – pillantottam rá, majd újra a már totálisan szétfolyt fagyimra koncentráltam. – Mindig ellenem szegülnek. – panaszkodtam, mikor az utolsó tölcsérdarabot is eltüntettem.

- Tessék. – nyújtotta felém szalvétáját, mikor látta, hogy mindenütt maszatos lettem.

- Ne nevess! – szóltam rá.

- Most meg se szólaltam. – mondta.

- Tudom. – vigyorodtam el.

- Kis pirulós. – szólalt meg hirtelen, mire én felé kaptam a tekintetem. – Hát az előbb... – kezdett bele a magyarázkodásba.

- Tudom nagyon jól, de te tehetsz róla! – csúszott ki a számon a mondat, amit igazából nem akartam közölni vele. Mélyen a szemembe nézett, én pedig elvesztem a kék szempárban.

- Tudod, amiről a múltkor beszélgettünk... – kezdett bele, de láttam rajta, hogy ő maga se tudja, hogyan ossza meg gondolatait velem. Én pedig tudtam mire céloz ezzel, és hirtelen ráztam meg a fejem.

- Ne is mondj semmit, fogalmam sincs mi ütött belém. Nem kellett volna ilyet mondanom, én… - folytattam is volna, de Niall megfogta a kezem én pedig hirtelen álltam meg. Ujjait összekulcsolta enyéimmel, én pedig...

- Nem tudod mennyire örültem mikor elmondtad és tudom, hogy komolyan gondoltad. – mondta.

Fogalmam sincs mi volt az, az érzés, de újra előjött, és késztetést éreztem arra, hogy megérintsem, hogy érezzem bőre melegségét. Igen, még úgy is, hogy igazából már fogtam a kezét.

Miket is beszélek? Hisz a legjobb barátom ül mellettem! Legjobb barát, semmi több! Vagy mégis? Lehet, tévedek, de úgy érzem...

- Halálosan szeretlek Allie. – motyogta, miközben éreztem arcomon, ahogy kifújja a levegőt. Ajkaim szétváltak mondatára, szememet pedig akaratlanul is becsuktam. Melegség öntött el, mikor egyre közelebb és közelebb húzódott hozzám. Kezemmel hajába túrtam és így szüntettem meg a közöttünk lévő apró távolságot is.

Ekkor értettem meg azt a bizonyos érzést, amit már a telefonbeszélgetésnél is éreztem pár napja. Szeretem Őt. 

• NV - 1D - A kategória - CyberGirl

Az első érintéstől az utolsóig szikrázott a levegő

Talán ő túlságosan is törődött velem, én pedig elhanyagoltam őt. Türelmes volt velem, törődött velem. De én nem bántam vele így. Nem értékeltem eléggé...ő volt az egyetlen, aki kitartott mellettem, amikor az orvos azt mondta „reménytelen“. 

Semmi sem történt, de egy váratlan pillanatban az egész világom összeomlott. Nem is tudtam azonnal rájönni, hogy mi történik, néhány percbe beletellett, de aztán úgy éreztem, hogy méterekkel vagyok a föld alatt. 

Leginkább csak ültem, némán...és egy távoli pontot bámultam. Nem éreztem semmit, mert nem engedtem magamnak, hogy bármit is érezzek. A szemeim, amelyek általában csillogtak, most „halottak“ voltak, élettelenek. Nem volt értelme semminek. A napjaim ugyanúgy teltek. A legkisebb dolgok is zavartak, a legáltalánosabb helyeken. Mint az a kis fekete madár, a nem olyan régen kimeszelt fehér falon, az odaszáradt festékpaca a szoba kilincsén, vagy a fotelba ledobott pokróckupac. A szemeim nem pislogtak. Minden alkalommal megteltek könnyel, majd szorosan lecsuktam őket, hogy visszatartsam. Nem voltam szomorú, legalábbis nem éreztem magam annak, de mégis a könnyek ott ültek a szemem sarkában. 

Depressziós...ez voltam én. De kérdem én, vajon mit vár a világ egy olyan lánytól, aki a szeme láttára veszített el mindent. Egy olyan lánytól, akinek egyik percről a másikra megváltozott az élete. 

A szüleim a szemem láttára haltak meg....autóbaleset...ilyen egyszerü, egyetlen szó. Talán el  is fogadnám azt a szomorú tényt, hogy nincsennek többé, ha én is velük haltam volna meg, vagy ha az ő hibájuk lett volna. De nem....az a nap mindent megváltoztatott.

Az egykoron életvidám lányból, most egy romhalmaz lett, nem maradt senkim, kivéve őt.

Amikor felébredtem minden zavaros volt. Nem tudtam kiszúrni pontosan azt az egy madarat a falon, a hibásat, amelyik nem volt olyan tökéletesen kidolgozva, mint a többi, a pokrócok is megváltoztak. Legtöbbször úgy éreztem, hogy én vagyok az a hiba, minden körülöttem gyönyörü volt, és élettel teli. Csak én voltam kívülálló...én voltam az idenemillő „tárgy“ ebben a rendezett szobában. Minden körülöttem tökéletesen müködött, csak én nem. Ugy éreztem magam, mintha egyedül állnék egy zsúfolt teremben. Meg sem mozdultam, féltem a következményektől. 

Ugy éreztem, mintha lassan elmerülnék. Ha elképzelsz egy vízzel teli kádat egy személlyel benne, az nyugodt és mozdulatlan. De abban a pillanatban, ha valami más is bekerül a test mellé a vízbe, az egykor nyugodt víz felkavarodik és megállíthatatlan lesz. Igy éreztem magam. Olyan volt, mintha maga az élet lenne az a tárgy, ami mindent kizökkent. Amikor a víz szintje emelkedett, egyre jobban süllyedtem én is. Minnél magasabb lett a víz szintje, annál kevesebb külső hangot érzékeltem. Minden amit az emberek beszéltek körülöttem a víz mélységében ragadt, hozzám nem ért el. 

De Liam hangját mindig meghallottam. Hallottam a kedvességet a hangjában, a szavai könnyüek voltak, de értékesek. Nem kérdezte, hogy jól vagyok-e, mert tudta, hogy még én magam sem tudom rá a választ. Sosem tudtam, hogy hogyan is érzem magam pontosan, de ő mindig megtalálta a módját, hogy segítsen. Amikor úgy éreztem, hogy túlságosan is elmerülök a vízben, az ő karjai voltak azok, amelyek a felszínen tartottak. 

Érzékenység.- egy egyszerü szó, amely az érzékenyből származik. Nem egy „hangos“ szó, nem füződnek hozzá érzelmek. 

De számomra, egy gyönyörü szó. Annyi érzelem és jelentés van-e mögött a szó mögött, amelyeket csak azok az emberek érzékelhettek, akik megfelő értékekkel és minőséggel rendelkeztek....és ő pontosan ilyen ember volt.

Nem úgy értem, hogy minden nap minden percében kimutatja, hogy ő milyen érzékeny és együttérző. Az egy olyan oldala, amelyet csak nagyon kevés embernek mutat meg. Mélyen el van rejtve benne, rengeteg réteggel...rétegekkel amelyek azt a különleges tulajdonságot takarják. 

Azonnal észreveszi ha valami zavar, amint belenéz a szemeimbe. A szem rengeteg mindent elárul, egy adott személyről. Amikor mosolygok, de a szemeimből kiolvassa a legapróbb gondokat is. Egy kicsit kancsallá válnak, amikor kiborulok, vagy amikor megpróbálom elrejteni a szomorúságot. Amikor sebezhetővé válok, a könnyek utat törnek maguknak, de az ő kezei azok, amelyek letörlik azokat. A kezei azonnal ott voltak, amikor remegni kezdtem, a legkisebb érintéséből is tudtam, hogy ő melettem van. Nem csak pszichikailag, de érzelmileg is. 

Nem értette, hogy miért törtek rám hirtelen ezek a dolgok, érzések, de nem is kellett értenie. 

Ott volt mellettem, és számomra ez volt a legfontosabb. Közel húzott magához, én pedig a mellkasához bújtam, hogy érezzem a teste melegét, a szíve dobbanását. Nem mondott semmit, meg sem mozdult, csak erősen ölelt, és amikor így ölelt, úgy éreztem, hogy az első érintéstől az utolsóig szikrázott a levegő. 

Annyi sok időt töltött azzal, hogy megpróbált megvigasztalni, hogy elfelejtettem, hogy néha neki is vigaszra van szüksége.

Ebben a hatalmas világban könnyü magányosnak érezni magadat. Könnyü belecsúszni a járda repedéseibe egy nagy városban, könnyü hagyni, hogy az erős esővíz magával ragadjon a csatornákba. De amikor vele voltam, sosem éreztem magam magányosnak. Talán azoknak a nagy barna szemeknek köszönhetően, amelyek mindig magukkal ragadtak. Vagy a tetoválások a karján, amikor keresztül húztam rajta az újjaimat ha ideges voltam. Vagy talán csak a jelenléte volt a megoldás mindenre. Senki sem becsüli meg valaki pszichikai és érzelmi támaszát egészen addig, amíg rá nem szorul, amíg az idő kegyetlenebbé nem válik. 

De ami a legjobban számítot nekem az az volt, hogy ő mindezek ellenére szeretet engem. Nem úgy nézett rám, mint egy sérült lelkü személyre, nem akart erővel rendbehozni. Az adott pillanatban élt velem együtt, a pillanatban, amely megadatott nekünk. Velem volt azokban a percekben, amikor a szemeim újra és újra elveszítették a ragyogást, erősen tartott a karjaiban, és nem eresztett.

Megérezte ha a sírás kerülgetett, és a karjaiba zárt. Mellettem volt, amikor úgy éreztem, hogy az életemnek nincs többé értelme. Amikor végignézett testem minden négyzetcentiméterén, mélyen a szemembe nézett, és azt mondta, hogy gyönyörü vagyok, és semmi és senki más nem számít. 

A világnak ő csak egy srác volt. De számomra sokkal több volt annál. A világ csak egy gyenge, híres srácnak látta, méregdrága ruhákban. De valójában ő volt a legerősebb, maga az akarás, és erő, a „kéreg“ ...ő volt az, aki mindent összetartott. Nélküle minden szétesett volna, akárcsak egy fa, ha hiányozna a kérge, amely szilárdan tartja a föld felszínén. Számomra ő volt a kéreg, biztonságban tartott, miközben el volt rejtve azokban a drága ruhákban.

Mindenen végigsegített, akkor is, ha ez nem a kötelessége. Amikor nem érdemeltem meg a szerelmét vagy a törődését ő mellettem volt. Akkor is, amikor üvöltöttem vele, hogy tünjön el, hogy nincs rá szükségem...egy tapottat sem mozdult. Közelebb lépett hozzám, de én elutasítottam, megütöttem. De ő nem tágított, erősen szorított, amíg meg nem nyugodtam. Megértette velem, hogy erős vagyok és együtt túljutunk ezen. 

Mindig is élettelennek éreztem magam. De amikor ő boldog volt, és velem volt úgy éreztem, hogy újra élek. Lángra lobbantott bennem valamit, amit nem lehetett semmilyen érzéshez sem hasonlítani. Szeretni őt, jobb érzés volt, mint a legelső reggeli nyújtózkodások egy kiadós alvás után, egy nagy pohár limonádé egy forró napon, vagy felébredni és rájönni, hogy még órákig alhatok.

Szóval talán ő túlságosan is törődött velem, én pedig elhanyagoltam őt. De azt hiszem, hogy ezért müködött a mi kapcsolatunk ennyire tökéletesen, és semmit sem változtatnék rajta. Mert az éjszaka közepén ha ébren voltam, mert nem tudtam aludni és az élet szörnyei kísértettek mindenhol, csak annyit kellett tennem, hogy balra fordultam és ott volt ő, békésen aludva mellettem, és tudtam, hogy ő az, akivel lennem kell, ahol a helyem van, ahol a békét újra megtalálhatom.