A 13 éves énem most nagyon szomorú.

R.I.P. Liam Payne

A bennem élő gyerek szótlanná vált.

Sweet true lies - avagy a PERFECT c. Liam Payne fanfiction újra szárnyakat kap új néven

SZIASZTOK!

Tudom, nem túl illendő 9 év eltelte után idepofátlankodni, jobb volna háborítatlanul hagyni ezt a blogot, de... történt némi izgalom itt az elmúlt három napban.

Átolvastam a PERFECT c. blogom, amit 2013-2014 között írtam fanfiction formában, és úgy döntöttem, hogy ennek szárnyakat kell kapnia egy új történet formájában, azonban nem One Direction fanfictionként.

Amennyiben valakit érdekelne, egy újraírt, sokkalta kellemesebb formában, szívesen várom a Wattpad profilomon: @lizim02

Egy kis kedvcsináló:

A telefonom megrezzent a zsebemben, mire automatikusan letettem az eddig kezemben tartott ruhát az egyik fogasra, majd rápillantottam a kijelzőre. A szemem másodpercenként tágult egyre nagyobbra, ahogy elolvastam az SMS-t, amit kaptam.

„Révész a parton, Riley.”

Önkéntelenül kezdtem vad zihálásba, ahogy csigalassúsággal eljutott tudatomig, hogy mit jelentett a kósza mondat, mely visszahangként csengett a fülemben.

Gondolkodás nélkül fordultam sarkon, majd futólépésben iramodtam meg a bevásárlóközpont kijárata felé. Reménykedtem benne, hogy az üzenet mindössze csak egy buta vicc volt apám részéről, azonban a vészcsengő ott csilingelt az agyam legeldugottabb pontján.

Amint kijutottam a plázából rögtön sietősen a buszhoz vettem az irányt. Még azzal sem törődtem, hogy faképnél hagytam Dianát, aki valószínűleg vérig fog sértődni emiatt. Azonban nem volt időm ezen töprengeni, hiszen tudtam: baj van. Óriási nagy baj.

•○•○•

Akinek elnyerte tetszését, KATTINTSON IDE. 

Emellett a profilomon megtalálhatjátok urban-fantasy történetem is, amiben egy furcsa próféciát üldözünk a kedvenc főszereplőimmel, Nathaniellel és Eleanorral. Ne hagyjátok ki pokoli szerelmük kibontakozását!

Sok-sok szeretettel és hálával,

L.T.P~ / lizim02

A képre KATTINTVA elérhető a WATTPAD profilom.

Kedves Olvasók!

Szeretnélek Titeket meginvitálni egy könnyed olvasmányra, melyet az alábbi linkeken érhettek el:
https://beginningoftheendltp.blogspot.com/
vagy...
https://www.wattpad.com/user/lizim02

Köszönöm a figyelmet!

Hello...?

 Sziasztok!

Néha-néha feltévedek ide, és egyszerre döbbenettel, és boldogsággal tölt el, hogy van még olyan ember, aki megnyitja az ezer éves blogomat. Köszönöm Nektek!

Mindenképpen szerettem volna megosztani valamit itt, de mostanában bevallom nem sokat írtam, annak ellenére, hogy akartam.
Viszont... hoztam egy kis kedvcsinálót egy éppen készülő írásomból, mert kíváncsi vagyok, hogy e pár sor alapján valaki lát-e benne potenciált. Tudom, nem sok minden, de... ja. 
 (Az alábbi kis részletnek semmi köze a 2021-es bejegyzésemhez.)

És akkor a részlet: 

- Sajnálom… – motyogtam erőtenül, miközben öcsém zöld szemeibe meredtem.
- Nem – ellenkezett vadul. – Én sajnálom, hogy csak így a nyakadba zúdítottam ezt az egészet. Nekem hónapjaim voltak feldolgozni. Nem elvártható senkitől, hogy azonnal elfogadjon mindent. – Még egyszer magához ölelt, tenyerét a hátamra szorította, és lassan simogatott.
- Az egy olló, Luna? – Nathaniel felkuncogott, mintha az elmúlt pár óra meg sem történt volna. Felszabadultan nevetett, miközben megállt mellettünk, és kicsavarta mostanra elgémberedett ujjaim közül a fegyverem.
Jayce vállára hajtott fejjel néztem farkas szemet Nathaniel-el.
-Nem sok védekezésre alkalmas dolog volt a szobámban – feleltem csöndesen.
- Na, de egy olló? – húzta oldalra a száját Nathan. – Ennél azért azt hittem kreatívabb vagy.
- Miért hisz itt mindenki olyan dolgokat rólam, ami nem igaz? – Emeltem fel kobakomat, majd elengedtem Jayce-t, hogy összekanalazzam a maradék energiát, ami pislákolt még bennem. Muszáj volt megtartanom a saját testem. Nem akartam puhánynak mutatkozni a fiúk előtt.
- Ezt most nem értem – felelt Jayce. – Miért mondod ezt?
- Elütöttem egy arkangyalt – tártam szét tehetetlenül tenyereimet, miközben a srácok arcát kémleltem a reakciójukra várva.
- Nekem úgy tűnik, hogy inkább Ő téged – szúrt oda egy hamiskás félmosollyal az ajkain Nathaniel.
Felpaprikáztam magam a folyamatos jó kedvén. Mégis mit képzel?
Az életem éppen szerte széjjel zuhan, Ő meg viccet csinál belőle?
- Neked egyébként mi bajod van? – támadtam neki váratlanul. – Szerinted ez mulatságos? – mutatóujjammal az összetört gépkocsi felé böktem, hogy tudatosítsam, számomra ez egyáltalán nem mókás.
Jayce ismét felém lépett, hogy megnyugtasson, de Nathan leintette, amivel még jobban felhúzott természetesen.
- Sajnálom – mondta immáron higgadtan, majd odalépett mellém, és felemelte ingerült hadonászásom közben lehulott kézkötésem.
Nem válaszoltam semmit, egyszerűen csak hagytam, hogy visszakösse belilult csuklómra a mostanra már kissé összekoszolódott, és megszáradt borogatást.
A hátamon a hideg futkosott jeges érintésétől, a szám elnyílt, és azon kaptam magam, hogy zihálva veszem a levegőt. Nyeltem egy nagyot, mielőtt feltűnt volna bárkinek a reakcióm.
Miután elkészült elrántottam a karom, nem akartam, hogy véletlenül mégegyszer egymáshoz érjünk.
- Kösz – vetettem oda neki sértődötten, majd átálltam az öcsém mellé.

Köszönöm, ha szántál rám időt!
Kellemes, nyugodt, békés karácsonyt szeretnék kívánni mindenkinek!

2021-es szösszenet...

 

Öhm... helló?
Illene valamit írnom ennyi év után gondolom, de mégis mi értelme lenne? 
Valószínűleg nem fogja senki sem látni ezt, de azért közzéteszem, mert ezer év után végre kedvet kaptam valam i bolondság írásához! Fogadjátok szerettettel ezt a nem tudom mit is pontosan.. :)

The Beginning Of The End💗

(Katt a címre a zenéhez.)

Két kézzel nyúltam Lucille törékeny, formás teste után, hogy minél hamarabb kimenekítsem innen apró alakját. Repültünk az égi királyságból lefelé, hatalmasakat csaptam szárnyaimmal, hogy minél gyorsabban kimenekítsem innen a lányt, akit szerettem. Fogalma sem volt róla, hogy mibe kevertem bele. Szégyelltem magam, de nem tehettem mást. Nem számítottam rá, hogy ennyire gyorsan nyakon csíp a múltam, és kiálhatatlan teherként nehezedik majd vállaimra.

Erősen tartottam karjaimban a lányt, szinte kiszorítottam belőle az összes szuszt mire földet értünk egy sikátorban. Amikor megbizonyosodtam róla, hogy biztonságos a terep enyhítettem szorításomon. A talpam tompa puffanására felemelte a fejét, hogy rám nézzen.
- Miért nem maradhattunk ott, Nathan? – lehelte kábán. – Annyira meleg volt, és mindenki nagyon kedves volt hozzám.
- Nem hagyhattam, hogy meghalj! – tört ki belőlem az összes feszültség, amit eddig magamon cipeltem. Minta egy kőhalommal kevesebb lett volna a hátamon, amint kimondtam a szavakat.
- Meghaltam? – Szemei kipattantak, általában hófehér arca most vörösen pompázott. Rázkódni kezdett, szinte kitépte magát védelmező szorításomból. Kezeit csípőjének szegezte, majd terpeszben nézett velem farkasszemet. – Hazudsz! – vádolt meg azonnal.
- Sosem hazudtam neked! – feleltem csendesen, majd folytattam kicsit erélyesebben. – Csak nem ronthattam rád egyik napról a másikra, hogy hé Luce, elképzelhető, hogy egy démon az édesanyád.
- De, szerintem meg tartoztál volna annyival 6 év barátság után, hogy legalább megpróbálod jelezni, hogy nem vagyok őrült! – Ordított velem torka szakadtából, arca teljesen eltorzult, a szíve felgyorsult, a nyakán az erek megfeszültek mérgében. – És akkor még azt mered mondani nekem, hogy meghaltam? – Toporzékolt tovább. – Hát akkor csak szólok, hogy valami nincs rendben, mert a halottak nem szoktak csak úgy lerepülni az égből!
- Hát igen! Szerencsére időben érkeztem, pont, mielőtt átlépted volna a határt – húztam el a számat jobbra, majd balra. – Ha leugrottál volna a szakadékba, azonnal porrá égtél volna. Te nem oda tartozol – pillantottam az égbolt felé. – Hanem oda… - böktem mutatóujjammal a talaj felé.
- Nevetségesen képmutató vagy! – sértegetett Lucille.
- Nem számít mi vagyok, amíg életben tudlak tartani!
- A fenébe is, Nathaniel! Hagyjál már ezzel az idegesítő dumával – Csapkodott karjaival feldúltan a levegőben. – Azonnal mondd el, hogy mi a fene folyik itt!
- Rendben, megígérem, hogy elmondom, csak előbb hadd vigyelek haza – nyújtottam ökölbe szorított tenyere felé az ujjaim kedvesen. Lucille olyan erősen csapott rá a kézfejemre, hogy meglepettségemben hátrább léptem egyet.
- Nem! Most azonnal magyarázattal tartozol nekem! – Az egész szeme éjfeketévé változott, ajkai elfeketedtek, arca jobb és bal oldalán egy mély, sötét vágáshoz hasonló sebhely keletkezett. Vicsorogva várta válaszom, miközben vészjóslóan felmordult.
Úgy döntöttem, hogy itt az ideje komolyra fordítani a témát, így bólintottam, majd hirtelen a háta mögött termettem, és megragadtam a vállait, hogy a mellettünk lévő autó üvege felé fordítsam. Látnia kellett azt, hogy ki is ő valójában, milyen rendíthetetlen sötétség lakozik a lelkében.
Ez volt az első alkalom, hogy előbújt belőle a démoni arca, és sosem láttam még hozzá foghatót. Látszott, hogy királyi vér csörgedezik az ereiben.
Lucille a legelső démon örököse volt, Lilithnek, a démonok királynőjének lánya.
- Mi… - Luce az arcához kapott, nagyokat pislogott ahogy a holdfényben megcsillant a szeme az üvegen keresztül.
- Gyönyörű vagy! – bíztattam, majd a bal vállára simítottam ujjaimat, és széttártam feketében pompázó szárnyaimat.
- Angyal vagy – jelentette ki búskomoran, miközben felém fordult, hogy jobban szemügyre vegye a szárnyaimat. – Én pedig egy szörnyeteg – horkant fel magabiztosan, majd a mellkasomra helyezte kicsi tenyereit, és egy akkorát lökött rajtam, hogy a sikátor téglafalába süllyedtem teljes testemmel.
Bevallom nem számítottam rá, hogy ezt fogja kihozni belőle az, ha felfedem én is valódi önmagam. Azt gondoltam örülni fog, hogy nem ő az egyetlen természetfeletti jelenség a környéken, de tévedtem. Lehet én sem örülnék neki, ha valaki szárnyakkal hencegne amikor szembesülök démoni mivoltommal.
- Jellemző! Még most is csak arra vagy képes, hogy felvágj! – folytatta feldúltan, majd megindult felém futva, hogy ismét rám támadjon.
Tudtam én, hogy itt van a kutya elásva! Már megint elszúrtam az egészet, holott az egész életem arról szólt, hogy vigyázzak erre a pici, törékeny, de mégis csodálatos lányra. Akaratomon kívül bántottam, pedig én sosem akartam mást, csak, hogy boldog legyen, és ne kelljen szembesülnie a pokoli valósággal, amibe beleszületett.
Úgy ugrottam talpra, mintha puskából lőttek volna ki, majd vetettem magam Lucille-re. Elkaptam karjait, és leszorítottam a földre, hogy ne tudja ütni vele a mellkasomat.
- Miért vagy ennyire erős? – üvöltött az arcomba, egy ideig még kapálózott, és próbált kiszabadulni szorításomból. Egy perc erejéig még aranyosnak is tartottam a vergődését, szerettem volna megcsókolni, és elmondani neki, hogy csodálatosnak tartom őt, de rájöttem, hogy egyelőre ez még lehetetlen. Túlságosan feldúlt, és azt hiszi én vagyok az ellensége.
- Elég volt! – Ordítottam rá a legmélyebb hangomon, ami képes volt elhagyni a torkomat. Éreztem, ahogy átjárja a düh minden porcikámat. Arcom eltorzult, éreztem, ahogy bőrőmön lángok lobbannak fel, szinte biztos voltam benne, hogy szemeimben is vörösen égő tűz lobog, mert hirtelen Lucille talajra szorított karjai elernyedtek, és szív formájú arca visszanyerte korábbi szépségét, míg pillantásában pánikot véltem felfedezni.
Nem akartam megijeszteni, egyszerűen csak tudatni akartam vele, hogy nem ő itt az egyetlen, akinek oka van feldúltnak lenni kinézete miatt.
Hangtalanul lereppentem róla, nem volt szándékomban még jobban megrémiszteni. Tenyeremet felé nyújtottam, ő pedig szájhúzások közepette, de elfogadta segítségemet, hogy talpra szökkenjen.
- Sajnálom – mondta. – Talán kicsit elragadtattam magamat.
- Ne sajnáld, én kezeltem rosszul az egészet. – ráztam meg a fejemet. – Kérlek bocsáss meg nekem, hogy nem beszéltem neked korábban erről az egészről! Ha tudtad volna, hogy mi vagy, lehetséges, hogy nem rabolnak el, és nem akarnak megölni odafent.
- Miért nem mondtad el? – Luce felhuppant a gépkocsi motorháztetőjére, és kérdően jobbra döntötte fejét, göndör szőkésbarna fürtjei a vállát súrolták.
- 12 éves voltam, amikor apámtól azt a feladatot kaptam, hogy épüljek be Lilith egyetlen félvér gyermeke mellé, és vigyázzak rá, amíg szükséges – kezdtem bele a történetbe. – Aztán természetesen sikerült teljesen összekuszálódniuk a dolgoknak, amikor 16 évesen, amikor úgy tűnt, hogy mégsem te vagy az a lány, és már nincsen szükség a szolgálataimra úgy döntöttem, hogy mégis a „nem megfelelő” lány mellett szeretnék maradni, mert…most jön a klisé – hívtam fel a figyelmét, majd felsóhajtottam – …mert beleszerettem a vele eltöltött temérdek idő alatt. – morogtam fogaimat összeszorítva. Sosem voltam az érzések embere. -  Arról nem is beszélve, hogy megtaláltam a helyemet az emberek között a Földön, és ezáltal egyáltalán nem vágytam vissza az alvilágba.
- Érthető – bólogatott Lucille elgondolkodva.
- Az utóbbi két évben harcot vívtam magammal, a természetemmel, mert az ördög visszavágyott a forróságba, míg az angyal a felszínen tartott, és a fény felé vezetett – böktem Luce felé ujjammal, hogy éreztessem vele, hogy róla beszélek. -  Aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy a kettő egy kerek egésszé alakult át, és megtaláltam önmagam melletted. – Lucille fülig pirult, ahogy elhagyták a szavak a számat.
- Hmm..
- Egy ideig én is azt gondoltam, hogy nem te vagy Lilith lánya – vallottam be magamnak is először. – Ez volt az egyik oka, hogy sosem beszéltem ezekről a dolgokról neked, a másik pedig az, hogy titkon reméltem, hogy sosem lesz közöd ehhez a világhoz, amibe beleszülettem.
- Mikor jöttél rá, hogy mégis én vagyok az?
- Pár hónapja már sejtettem, mert magadhoz képest túl jól teljesítettél a testnevelés órákon – kuncogtam fel. – De konkrétan tegnap tudatosult bennem, amikor beléptem a házatokba, és az ember anyukád halálra vált arccal közölte, hogy eltűntél. Abban a pillanatban tudtam, hogy elkezdődött, amitől mindannyian tartottunk.
- Mi az? – ugrott le az autó elejéről, és lépett oda hozzám. Zöld szemeiben megcsillant a kíváncsiság, ajkai elnyíltak, szinte könyörögtek, hogy érintsem meg őket. Vonzották ujjaimat a puha, nedves ajkak.
 Ahogy végigsimítottam rajtuk az enyém is elnyílt, zihálva kezdtem venni a levegőt, majd nyeltem egy nagyot, és közelebb hajoltam Lucille-hoz, hogy megízleljem pokolian dús ajkait.
Tenyerét ismét mellkasomra simította, de ezúttal nem lökött el magától, hagyta, hogy megcsókoljam.
Véres pokol!
Az égben villámok csaptak össze, úgy dörgött, és kongott mintha menten a nyakunkba akarna szakadni mindenestül.
Máskor biztos megrémisztett volna a jelenség, de ebben a percben nem érdekelt se menny, se pokol, egyszerűen csak ki akartam élvezni a pillanatot, mert tudtam, hogy ez az első, és utolsó alkalom, hogy ilyen közel tudhattam magamhoz a lányt, akit mindennél jobban szerettem.
- Háború lesz, kicsi! Ezt garantálom!

Nevezhetjük búcsúnak is akár...

Sziasztok!

Szerintem már sokan észrevettétek, hogy szó szerint eltűntem. Nos, ja, mert így is történt... A helyzet az, hogy ráuntam erre az egészre. Igazából nem is tudom, hogy hogyan fogalmazzam ezt meg, vagy mit mondhatnék, szóval bocsánat előre is, ha egy kicsit kusza, vagy érthetetlenre sikerül, így az év első napján 23:50 tájában a dolog.
Nehéz szívvel mondom, de ez a korszak lezárult nálam. Ez az egész blogolósdi... Szép volt, jó volt, de két év alatt sikerült kiírnom, illetve kiszerkesztenem magamból az ötleteimet, és egyszerűen elfogyott, kifogyott az egész. Nincs se időm erre, se kedvem, se energiám, se ötletem.
Lehet azt mondjátok majd páran, hogy hamar feladtam, és két év az semmi, de erre csak azt tudom válaszolni, hogy "ilyen az élet". Vannak dolgok, amikre lehetetlen ráunni, és vannak olyanok, mikre meg egész könnyen sikerül. Kinek mi, nekem ez most így sikeredett, és azt kell, hogy mondjam, nem bántam meg!
Érdemes volt két éven keresztül csinálni, hajtani, úgymondd előre törni. Leírhatatlan érzés volt az, amit éreztem az egész alatt. Annyi kedves ember volt/van, sosem fogom tudni megköszönni, esetleg viszonozni azt a sok szeretetet, amit tőletek kaptam az elmúlt kettő, már-már két és fél év alatt. Szóval nagybetű KÖSZÖNÖMÖT érdemeltek.
Felmerülhet a kérdés, hogy miért pont most, újév első napján, több hónap után jövök, és lökök ide egy értelmetlen szöveget? Pont ezért. Új év, új dolgok, és változások...Ez az, amire szükségem van.
Nem lett annyira eget rengetően hosszú a bejegyzés, de a lényeget szerintem sikerült mondatokba foglalnom. Ne várjatok tőlem új blogot, bejegyzéseket, novellákat... semmit, mert nem lesz. Se Don't let me down, se Don't you worry child, sajnálom, de így alakult. Elsiettem a dolgokat, elhittem, hogy sikerülni fog, aztán fejjel előre estem bele a szarba, a saját elfogultságomba... de nézzük a jó oldalát; én legalább belátom, hogy elcsesztem a dolgokat, és nem próbálok őrült kifogásokat keresni, mert rájöttem, hogy nincs értelme. Sokkal jobb tiszta lapokkal játszani.
Ha már tiszta lap...
emlékeztem a Blogszanálás 2013-ra? Tudjátok, a blog, amely más emberek blogjait "figurázta ki". A blog, amiben benne voltam...
Lehet, durvát fogok most mondani, nem tudom, utáljatok érte, mindenkinek szíve joga eldönteni a dolgot, de azt kell, hogy mondjam, így utólag visszagondolva, hogy nem bántam meg, újra belemennék a dologba.
Hogy miért? 
Nem azért, mert tökéletes vagyok, Isten ments! Dehogy vagyok az! Sőőőt...(nem mennék ebbe bele részletesen inkább). Hanem azért, mert a napokban volt szerencsém visszaolvasni az egyik blogomat, cím szerint a Perfect névre hallgató Liam Payne fanfiction-t, és az azokhoz érkezett kommenteket. Az ötlet az király, megtapsoltam magamat, de a kivitelezés.. Istenem... olvastam, és néhol a hajamat téptem, vagy éppen a földről kellett összekaparnom az államat, annyira borzalmas volt. Elsiettem, elrontottam, és nem tud beleférni az agyacskámba, hogy miért szerettétek ennyien. Mi volt benne olyan jó? Esetleg megválaszolhatjátok ezt kommentben, vagy akármi, mert valóban érdekel a kérdés. (Hátha van valaki köztünk, aki olvasta.)
Ja, és akkor a megjegyzések: Egy bizonyos felhasználó is említette az utolsó két fejezetnél, hogy jó, jó, de elsiettem, elrontottam. A háttérben talán az lehetett, hogy már akkor is kezdtem unni a témát, na meg, hogy írhattam volna élethűre valamit, amiről fogalmam sem volt akkoriban? Gondolok például a drogos, börtönös részekre... néhány fejezet annyira elcseszett, a helyszínek, ahogy leírtam, annyira valószínűtlen.
Tehát többnyire ezért csinálnám újra az egész szanálást. Legszívesebben törölném az összes olyan elcseszett, tartalom hibás vackot, mint az én Perfect-em.
Oké, akkor nem is szaporítanám tovább a szót, ennyi voltam így hajnali fél egy tájában.
Ezer csók, meg ölelés;
L.T.P.~ - fura így hívni magam, már egészen elszoktam tőle, szóval...

Lizi voltam.

Írok, de azt se tudom miről (#cikk)

Írok, de azt se tudom miről,

avagy cikk azokról a blogokról, amelyek el vannak maradva a korral

  

  Hmm, kezdek visszatérni. Na szóval, ma (mint ahogyan a cím is mutatja) egy nem mindennapi cikket hoztam. Alanyunk Melani, minden "nem fontos kérdésre" megadja nekünk a választ. Ha esetleg érdekel, katt a továbbra. 

Gremy